“Ez egy kísérlet önmagammal” – Interjú Bercsényi Péterrel

2016 december 03. szombat, 8:02

7 évet töltött a Budapest Bábszínházban, majd szabadúszónak állt. Bercsényi Pétert a Jurányi Latte kérdezte A tó c. előadás kapcsán, ami legközelebb december 8-án látható a Jurányiban.

2008-ban szereztél bábszínész diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd rögtön utána elszerződtél a Budapest Bábszínházhoz, melynek 2015-ig voltál tagja. Miért pont a bábművészetet választottad?

Húszéves korom körül lehetett, amikor páran összeálltunk és alapítottunk egy amatőr bábcsapatot: akkor még nem azt akartam megmutatni, hogy ki vagyok, hanem azt, hogy mit tudok. A mozgatás, az animálás ugyanolyan készség, mint az énekhang, ami képezhető ugyan, de vagy van, vagy nincs az embernek. Nálam hamar kiderült, hogy van érzékem a tárgyak életre keltéséhez, és mivel pont akkor indult bábszínész-szak az egyetemen, jelentkeztem és csont nélkül fel is vettek. A bábban elhivatottságra leltem, csak időközben egyre inkább hatalmába kerített az exhibicionizmus alattomos érzése, hogy nem lenne olyan rossz, hogyha nem csak a tudásomra, hanem rám is több fény vetülne. A jelölésem „A legígéretesebb pályakezdő”-díjra, a különböző lehetőségek és közös munkák például Pelsőczy Rékával, Gáspár Ildikóval és Szikszai Rémusszal mind-mind felerősítették a bennem szunnyadó becsvágyat.

a-to

A tó (fotó: Vermes Kata)

Pályakezdőként nem érezted skatulyának a foglalkozásod előtt álló báb-előtagot?

De, sőt, a mai napig annak érzem, amiért folyton mindenki lehülyéz, hogy ez nincs is így: elhiszem, hogy az utánunk következő bábos osztályoknál – például ahova Eke Angéla vagy Andrusko Marcella járt – már más a helyzet, mivel ők a Színművészetin már egy összművészeti szellemben szocializálódtak, az évfolyamtársaik már nyitottabban állnak/álltak hozzájuk. Ahogy a miénkben, az ő képzésükben is ugyanolyan fontossággal bírt a bábozás mellett a beszéd, a színészi játék, a zene és a mozgás fejlesztése. A prózai színészekében szintén, csak ez utóbbiak nem tanultak bábozni. Viszont valahogy az utánunk következő évfolyamoknál kézenfekvőbb volt, hogy átjárhatóak a szakirányok közti határok. Lehet, hogy generációs különbségből adódik ez a szakmai frusztráltság, de sokszor úgy érzem, hogy a bábost B-kategóriás színésznek tartják. Természetesen vannak olyan bábművészek, akik nem olyan jó „élő”színészek, de ugyanígy a színművészek között is akadhatnak pocsék előadók. Az biztos, hogy kicsit másképp dolgozunk; máshonnan közelítünk meg egy színpadi helyzetet; ha pedig valaki nem kellően nyitott, könnyen úgy értelmezheti – a mi szerencsétlenségünkre – hogy nem értünk a szakmához, ami nem igaz, csak nekünk, bábosoknak a forma az első, azon belül keressük meg az adott jelenet igazságát.

Ennek ellenére rendre alkalmaznak az élőszínházas előadásokban különböző bábtechnikákat.

Igen. És azokat zömmel truvájnak is tartják. Pedig ha tudnák, hogy ezeknek egy része már mióta a zsebünkben van…! A bábnak ez az alsóbbrendűsége, csak gyerekeknek szóló bárgyúsága még a szocializmusból maradt ránk. Viszont attól, hogy valami gyerekeknek szól, még nem kellene ostobának lennie, csak számukra dekódolhatónak, az ő megszerzett ismereteiknek, benyomásaiknak megfelelően. Ettől kezdve miért korlátozódna a gyerekközönségre? Hiszen az absztrakciót – annak megfelelő fokán – érti mindkét korosztály. Ehhez képest itthon a felnőtt bábszínház szinte teljesen ismeretlen műfaj, míg például Lengyelországban vannak olyan színházak, melyek csak felnőtteknek játszanak bábelőadásokat. El tudod képzelni, hogy egy néző azon töpreng, hogy ma este prózai előadást vagy kortárs táncot vagy épp bábot nézzen? Mennyire messze vagyunk mi ettől?! A fővárosi prózai színházakban még istenes a helyzet, ellenben vidékkel, ahol a színészek büntetésből játszanak gyerekszínházi- vagy bábelőadásokban. Ráadásul ott nem telik (vagy nem költenek) szakértőkre, így például adott esetben olyanok báboznak vagy rendeznek bábot, akik nem is értenek a műfajhoz. Ez igencsak káros. Holott szinte minden megyeszékhelyen van már „kő”bábszínház, és közülük néhányban amúgy izgalmas műhelymunka folyik felnőttbáb-ügyben is. Én nagyon szeretnék bábművész lenni, de jelenleg sajnos nem ad annyi visszaigazolást, mint amennyit a prózai és zenés színpadon kaphatok, a pályám és a szakmai fejlődésem szempontjából pedig nekem most erre van szükségem.

Mindent Éváról (Orlai Produkció)

Mindent Éváról (Orlai Produkció)

 

Ezért döntöttél a szabadúszás mellett?

Pont megvolt a klasszikus hét év a Budapest Bábszínházban és egyértelműen látszott rajtam, hogy váltanom kell. Egyrészt a becsvágy, másrészt a megszokás hajtott el, kezdtem befásulni, és amikor Alföldi Róbert – ki más? – ezt csípősen meg is jegyezte, annyira fájóan érintett, hogy tudtam, rátapintott a lényegre: mennem kell.

Hogyan találtok egymásra Kálmán Eszterrel?

Egyre többször – például Gáspár Ildikó Kivi és Stuart Mária, Pelsőczy Réka Mindent Éváról című előadásában – keresztezték egymást útjaink és valami miatt úgy érezte, én vagyok a legmegfelelőbb alkat az N, mint Nosferatu című rendezéséhez. Már korábban is, a Justine című előadásába is hívott dolgozni, csak sajnos nem tudtam elvállalni, amit bánok, mert egy nagyon izgalmas alkotót ismertem meg Eszterben. Bár néha nem értem teljesen, hogy pontosan mit is akar, azt mégis annyira plasztikusan tudja felvázolni, hogy simán bele tudok állni.

A Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett STAFÉTA pályázat keretében mutattátok be a második közös, A tó című munkátokat, melyhez csatlakozott Dányi Viktória, táncos is.

Vica egyből felrázta az addigi cammogásunkat Eszterrel: eléggé elmélkedő-gondolkodó, valójában túlagyaló típus vagyok, Eszter pedig olykor nagyon rám tudott lassulni, aztán jött Vica, kérdezett hármat és csinálta – annyira jó motor volt! Nagyon hamar megszületett a hármasunk, amiben nagy szerepe volt a mozgásnak, hogy nem egy állításból, hanem egy érzést kiváltó mozdulatból indult el köztünk a párbeszéd.

A kritikák nagy része formai kísérletként tekint az előadásra.

Eszter részéről ez abszolút felvállalt dolog, én magam is úgy álltam hozzá, hogy ez egy kísérlet önmagammal, a lányokkal, a tánccal és a bábbal. Lehet, hogy sokan a sztorit várják, szokták is kérdezni, hogy ez most A hattyúk tava színházi, táncos vagy bábos feldolgozása-e. Szerintem egyik sem, közben mindegyik: mindhárom határán billegünk. De feldolgozásnak nem nevezném. Úgymond nincs követhető sztorija, de én már nem is tudom hány éve élem úgy az életem, hogyha nem értek valamit, akkor azt elkezdem érezni. Ha valamiben, például egy előadásban a prekoncepcióim miatt mást keresek, mint amit találok, akkor megpróbálok az érzékeimre hagyatkozni a befogadásban. Szerintem A tó nem „értős”, hanem pont ilyen „érzős” előadás.

peter

Kabaré (Budapest Bábszínház)

Szinte minden érzékszervünkre hat az előadás, hiszen a látvány és a mozgás mellett fontos szerepet tölt be a zene is.

A zene minimum-, ha nem több mint ötven százalékát teszi ki az előadásnak, hiszen az beszél hozzád a legközvetlenebb módon: benned szólal meg. Nagyon szeretem Árpi és Zoli (Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán) munkáját, annyira erős és konkrét, amit csinálnak, hogy a mai napig, ha meghallok valamit a Nosferatuból, rögtön állapotba kerülök.

Mi az, amit még Vicától és a tánctól tanultál, kaptál az alkotófolyamat alatt?

Ébresztően hatott rám a találkozásunk: rádöbbentett, hogy a mozgás, mellyel színészként nagyon szerettem bánni, mennyire hiányzik most az életemből. Az biztos, hogy táncos már nem leszek és vannak kételyeim afelől is, hogy a mozgásművészethez egyszer lesz közöm, de nagyon hálás vagyok Eszternek és Vicának, azért, ahogy hozzám álltak és állnak, valamint magának az előadásnak; amennyit vesződtem a saját frusztrációim és korlátaim leküzdésével, pont annyit kaptam is vissza.

Kérdezett: Antal Klaudia
Jurányi Latte

 
 

Kapcsolódó anyagok