AvantGarde! – Zenés utazás az Ódry Színpadon

2017 november 26. vasárnap, 7:37

A Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész osztálya különleges csemegét kínál: az AvantGarde! című összeállításban a huszadik század terében és idejében utazhatunk olyan színpadi alkotások mentén, melyek még 21. századi megjelenésükben is meghökkentőek.

Jean Cocteau virtuóz burleszkje, Az Eiffel Torony násznépe, Erik Satie zenéjével a klasszikus avantgárdot idézi meg. Picasso, Buñuel és a francia hatok szelleme szövi át meg át ezt a szürrealista színpadi játékot. Bemutató: november 26-án 15 órától az Ódry Színpadon.

A burleszket Sosztakovics kalandos sorsú kisoperája, a Rayok, avagy az antiformalista mutatványos bódé követi. Nagyszüleink tán még emlékeznek azokra az időkre, amikor bolsevizmus és avantgárd különös kontrasztban és mégis egységben rendkívüli hatást gyakorolt Európa művészetére. Sosztakovics dühödt karikatúrát írt a művészetet egyenruhába kényszerítő demagóg ideológiák ellen. Valószínűleg nem véletlen, hogy a titokban komponált kisopera csak évtizedekkel megírása után kerülhetett színpadra.

Vidovszky László egyfelvonásosa, a Nárcisz és Echo, a hetvenes-nyolcvanas évek emblematikus zenés színpadi gesztusának tekinthető. A posztmodern irányzatok egyik első fecskéjének számító színpadi játék szarkasztikusan összegzi zenei/színpadi örökségünk alapvető toposzait, és ha az előadás jó, bizony nemigen tudjuk eldönteni: a szerző komolyan gondolja, vagy inkább csak nevettetni akar. A darab kifinomult egységben sorakoztatja föl az antikvitás külsőségeit, s nem átallja felvonultatni a zenetörténet “slágereit” a barokk intonációtól, a különböző tánctípusokon (a valcertől a verbunkosig) át, egészen a blues-ig.

A különleges színházi estét színpadi fantázia zárja. Vélhetően először történik meg, hogy Kurtág György Játékok című sorozatának darabjaihoz színpadi vízió társul. Álomszerű játékra kerül sor, melynek során újra találkoznak Cocteau burleszkjének hősei, a mitológiai nimfák világa és a groteszk szovjet elvtársak. Ez mind a huszadik század. Az est nagy tanulsága, hogy az avantgárd végérvényesen a történelem része, valami, ami mára elmúlt, és a mi dolgunk, hogy azt a “múzeumban” elhelyezzük és felélesszük.

Az AvantGarde egyik szereplőjét, Hunyadi Mátét a Pótszékfoglaló kérdezte:

A zene és az avangarde hol és hogyan tud kapcsolódni egymáshoz? – pár nap múlva AvantGarde címmel lesz épp egy premieretek az Ódry Színpadon.

A múlt század elején érkeztek el ahhoz a ponthoz, amikor elkezdték megkérdőjelezni az addigi klasszikus formákat. Az előadás egyik része pont erről a vitáról szól, amit megzenésítettünk – nagyon mulatságos ez a vita így. Hol vannak a határok? Mennyire lehet kitolni a zenének a határait, hogy attól még befogadható maradjon? Elég arra gondolnunk, hogy a kortárs klasszikus zenét is igen nehéz befogadnunk. Az AvantGarde egy négy részes előadássorozatnak, a Music on stage-nek , mely a MÜPA és Selmeczi tanár úr közös produkciója – a záró darabja. A sorozat a zenés színház történetének egészét dolgozza fel, kezdve az ősi törzsi rítusoktól – már a rítus is egy előadás, hiszen volt egy sámán, aki azt elővezette. Tavaly decemberben került színpadra az első, majd most márciusban és májusban a második és harmadik rész. Elkezdtük egészen az őskortól, majd jött a középkor, a madrigálok, az opera, az operett és most az avangarde. Sajnos idő hiányában nem teljes ez a zenés színháztörténeti skála, mert sok dolgot ki kellett hagynunk.

Az avangarde korszakából szerinted mi az, amit egy ilyen előadásban a legjobban meg lehet mutatni?

Talán leginkább azt, hogy a művészet szabadsága meddig is terjed. Illetve azt, hogy mi mindent képes kiötleni az ember, amikor szeretne elrugaszkodni a normálistól. Manapság is: lépten-nyomon mindenki mást, mindenki újat szeretne, eltérni, elrugaszkodni az ismert formáktól, alá, fölé menni a már ismert dolgoknak…- és mindez az avangarde-ban kezdődött. Azt is sejtjük, hogy valószínűleg ez a tizen-huszon évesek között nem lesz majd egy “ettől ledobom a pólóm siker”- elég nehéz befogadni, mert ehhez azért kell némi műveltség, fogékonyság…

Az, hogy zenés színész osztályba jelentkeztél annak idején, az hogyan alakult így?

Eredetileg én harmadrostáztam Máté Gábornál, majd azt követően rögtön Zsámbéki Gábornál. Utána pedig jött az az év, amikor el kellett döntenem, hogy Zsótér Sándor vagy Novák Eszter osztályába szeretnék-e felvételizni. Mivel már régóta zenélek, és talán muzikális is vagyok, úgy döntöttem, hogy akkor a Novák-osztályba próbálkoznék inkább – és ez aztán be is jött, sikerült. A Pesti Magyar Színiakadémiára jártam korábban, és az osztályunkból fel is vettek hármunkat, valamint az alattunk lévő osztályból további másik két embert – ez nagy boldogság volt akkor a Színiakadémiának, mert korábban, elszórtan, jó pár évenként vettek fel onnan párat. Később aztán dolgoztunk Zsótér Sándorral – csodálatos embernek tartom –, de valahogy azt éreztem, hogy nekem a Novák Eszter osztályába kell járnom.

Az elmúlt négy év során – hogyan érzed – mi az, ami le tudott eddig ülepedni benned a zenés színházzal kapcsolatosan?

Ami eddig leülepedhetett bennem, az az, hogy ha valaki valamiért képes sokat tenni, dolgozni, az sosem haszontalan! Nyilván, ha valaki túl sokat dolgozik, akkor kikészül, kiég – mégis ha valamiben el tudsz mélyedni, az csak jót tesz a személyiségednek. És itt most nem a kemény drogokról beszélek.(nagyot nevetünk) A másik talán az, hogy mi egymástól tudjuk a legtöbbet tanulni, annak ellenére, hogy nagyon nagy, jó nevű tanárok tanítanak, amiért az ember hálás is – ez nem is kérdés. Ám az, hogy mi együtt szüljük meg a dolgainkat, na, ez az, amiből igazán építkezünk. Jó látni, érezni, hogy mennyire inspirálja az “idősebb” tanárokat a fiatalok lelkesedése – mindettől pedig közben kialakul egy közös szeretete ennek az egésznek. A színházcsinálás nem működik e nélkül a végtelen szeretet nélkül, szerintem – ettől válik ez hivatássá. Bármilyen furcsán hangzik ez ma a 21. században: hivatás – de közben mégis erről van szó, mert ez munkának a hülyének sem kellene: tök kevés pénzért éjjel-nappal ennyit dolgozni – ez nem munka, ez életvitel!

Folyatást a Pótszékfoglalón talál.

Az AvantGarde programja:

I. Jean Cocteau: Az Eiffel-torony násznépe
zenés burleszk
Rendezte: Szokol Judit
Koreográfus: Raubinek Lili
Játszák: Bori Réka, Borsi-Balogh Máté, Brasch Bence, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Hajdu Péter, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Józsa Bettina, Kurucz Dániel, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra
Zongorán közreműködik: Hermann Szabolcs és Szép András

II. Dmitrij Sosztakovics: Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé
kisopera
Rendező: Tarnóczi Jakab
Az elnök – Imre Krisztián
Jegyinyicin – Brasch Bence
Dvojkin – Kurucz Dániel
Trojkin – Borsi-Balogh Máté
Közreműködnek a SZFE zenés színész hallgatói, valamint Szép András (zongora)

III. Vidovszky László: Nárcisz és Echo
opera egy felvonásban
Rendező: Tárnoki Márk
Koreográfus: Nagy Henrik
Nárcisz – Jenővári Miklós
Echo – Czvikker Lilla
Nympha – Bori Réka
A sírásó – Kurucz Dániel
Nimfák – Józsa Bettina, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra

IV. Avantgarde – “A vége”
Kurtág György, Terry Riley és Vajda János zenéjével
Rendező: Varga Bence
Közreműködnek a SZFE zenés színész hallgatói, valamint
Szép András és Hermann Szabolcs (zongora), Szabó Sípos Ágoston/Serei Dániel (ütőhangszerek), Puskás Csaba/Sinkovics Lóránd (trombita), Lenner Barnabás/Rácz Tamás (klarinét), Kiss Melinda/Kerekes Tibor (hegedű), Papp Györgyi Bereniké (cselló)

Vezényel: Hermann Szabolcs
Színpadkép-jelmez: Hermann Anett és Pajor Patrícia
Osztályvezető tanárok: Ascher Tamás, Novák Eszter, Selmeczi György
Művészeti vezető: Selmeczi György