“Egy házasság, egy barátság, egy viszony” – Interjú Gonda Katával, Hajmási Dáviddal és Fábián Szabolccsal

2018 január 17. szerda, 7:12

Harold Pinter Árulás című darabjának nyomán, Kiszáradás címmel tart bemutatót az Y Csoport január 19-én, a B32 Galéria és Kultúrtérben.
Egy banálisan induló kapcsolat története, mely a megcsalás pszichológiáját boncolgatja két férfi és egy nő háromszögében. Egy házasság, egy barátság, egy viszony. A hetvenes években. Ami a hatvanas után következett.

Az előadás három szereplőjét, Gonda Katát, Hajmási Dávidot és Fábián Szabolcsot kérdeztük.

Hajmási Dávid, Gonda Kata, Fábián Szabolcs / Kiszáradás / Y Csoport

Honnan és miért jött az ötlet, hogy ehhez a drámához nyúljatok?

Gonda Kata: Hárman összeálltunk a fiúkkal, és úgy gondoltuk, keresünk valamilyen anyagot, amin szívesen dolgoznánk. Először több szereplős drámák is szóba jöttek, aztán a praktikum, a szervezés és egyeztetés miatt maradtunk a háromszereplős felállásnál. Sok mindent olvastunk, könyvtáraztunk, gyűjtögettünk. Végül a Fekete Ádám által ajánlott Pinter darabra esett a választás, mert ez keltette fel leginkább az érdeklődésünket. Ezúttal is köszi, Ádám! A dráma témáját, mint megcsalás, féltékenység, házasság valamilyen aspektusát általában ismerik az emberek, ezért könnyen lehet azonosulni a karakterekkel.

Fábián Szabolcs: Én éppen egy szakítás közepén voltam, amikor felhívtam Katát, hogy dolgoznunk kéne. Mindkettőnknek hiányzott a tánc, innen indultunk. Hát és hova jutottunk. Nagyon nehéz pályakezdőként szabadúszónak lenni, ha csak nincs olyan szerencséd, mint nagyon keveseknek; ezért ha valami igazán értelmeset szeretnél létrehozni, azt saját magadnak kell kitaposni, és nem szabad senki segítségére apellálni. Ezért jó, ha van egy-két hasonszőrű volt osztálytárs – így alakult még anno az Y Csoport is. Nincs sallang, nincs kecmec, ismerjük egymást, mint a rossz pénzt. Nehéz dolgom volt a könyvtárazás során, rengeteg novellát olvastam el a drámákon kívül. Ja, és nincs igazán jó, két – három szereplős darab, vagy legalábbis nagyon nehéz találni. Szóval kicsit pirandellosra vettük a figurát – három szereplő kereste szerzőjét. Azt tudtuk, hogy alapvetően a férfi-női viszony rendszerre szeretnénk építeni.

Hogy állt össze a csapat?

G. K.: Szépen sorjában jöttek az emberek, hárman már adottak voltunk, bekapcsolódott Grecsó Zoli koreográfusként és Balogh Zsuzsi lett az asszisztensünk. Dávid ajánlotta Tóth Réka Ágnest dramaturgnak, Réka és Zoli Halasi Danit rendezőnek, akit én is ismertem, így örültem, hogy újra dolgozhatok vele, és kialakult a csapatunk. És persze a kutyák…

A Pinter darabban idősebb, családos emberek a szereplők, legalább egy generációval idősebbek, mint ti. Az előadásotokban változtattatok ezen?

G. K.: A darab indulásakor nagyjából egyidősek vagyunk a szerepekkel és erre jön rá plusz tíz év, ami miatt kicsit változtattunk a szövegen, a gyerekek számát lecsökkentettük például. Alapvetően a szituációkkal törődtünk és nem azzal, hogy azért itt már 37 éves lennél… De azt éreztük, hogy a drámában sok reakció mögött ott van az az élettapasztalat, amit meghatároz az életkor, hogy közben a karakterek szülővé válnak, vagy évek óta tartó házasság van mögöttük. Van emiatt bennük önuralom, megfontoltság, elhallgatás… Ezeknek igyekeztünk megfelelni. Színészileg is izgalmas egy korban érettebb személybe beleképzelni magunkat.

Fábián Szabolcs, Gonda Kata, Hajmási Dávid

F. Sz.: Izgalmas volt eljátszani a gondolattal, hogy mi vajon milyenek leszünk tíz év múlva. Mi és a kapcsolataink. Hogyan képzelnénk el a saját családunkat, ha elképzelnénk. De a darabban nem volt soha szándékunk idősebbnek tűnni, látszani, vagy éppen azt játszani. A pici, apró változások mellett arra a konszenzusra jutottunk, hogy a kapcsolatokból adódó konfliktusokra koncentrálunk. Nagyon humoros véletlen volt, amikor a Kino teraszán Hegedűs D. Gézával futottunk össze, mondta, hogy a Vígszínházas előadásban ő játszotta Robertet. Mesélt picit az akkori előadásról, a kulcsjelenetről… Nyilván a mi huszonhat-hét-nyolc évünktől különbözik, hogy hogyan szocializálódtunk, hogyan nőttünk fel, mik vettek minket körül, és nem utolsósorban, hogyan állunk bele konfliktusokba, hogyan viselkedünk párkapcsolatainkban. A díszletet szerettük volna minimalizálni, így jutva el a pulthoz, ami egyszerre szimbolizál több dolgot. A jelmezekkel próbáltunk kortalanok lenni, esetleg egy-két színnel, ruhadarabbal finoman jelezve az álláspontunkat az adott karakterről. Így törekedtünk arra, hogy a nézők figyelme leginkább a színészekre összpontosuljon.

Mi motivált titeket a szerepek a megformálása közben?

G. K.: A szenvedély, a szerelem és a feszültség megmutatása úgy, hogy közben szóban nem mondja ki nyíltan ezeket Emma, tehát minden mondata mögött, valami egészen más lapul. Rengeteget hazudik a nő, mind a két férfinak és magának is. Nekem színészileg pontosan tudnom kell, hogy mikor mi van a nő fejében és lelkében, bármit is mutasson éppen magából, ez nagyon izgalmas feladat.

H. D.: Nagy részben a kíváncsiság, de ez elmondható a legtöbb szerepemre. Bár sokat dolgoztunk együtt az egyetemen is, és utána is volt egy közös bemutatónk (Árni Ibsen: Mennyország), izgalmas, hogy egy új szerep mit hoz ki a másikból, és azzal együtt belőlem is. A történetben pedig a szerelmi háromszögben szerintem a nagyobbik áruló szerepe az enyém, mert én a barátomat árulom el csúnyán. Hogy legyek vele kedves, de kifelé mégsem tenyérbe mászó, hogy csábítom el a legjobb barátom feleségét? Ezek mind nagy kihívást jelentenek.

F. Sz.: Számomra kihívás elrejteni az érzelmeimet, és ahogy telnek az évek -bár tudom társadalmunk arra nevel, hogy ez egyre jobban menjen -, egyre inkább az. Nos, brit darab lévén ezt a próbákon igencsak gyakorolnom kellett. Nem egy angol habitussal rendelkező ember vagyok. A nagy végletek helyett a finomhangolásra tértem, ami szöszölésre, és “kíméletlenebbségre” késztetett önmagammal szemben. Nagyon izgalmas egy kisebb skálán belül színeket találni, és még azt el is fedni. De azt hiszem a legfontosabb számomra, hogy minden szerepembe őszintén pakoljam bele magamat, a fájdalmaimat és az örömeimet egyaránt.

Számotokra mit jelent az árulás? Hol kezdődik az árulás egy baráti- vagy párkapcsolatban?

H. D.: Az árulás nem a testiséggel kezdődik, és a testi kapcsolat még nem feltétlen árulás, csakhogy a legantipatikusabb választ adjam.

F. Sz.: Nehéz ügy nagyon, nyilván ezért is van róla írva darab, nem is egy. A hazugság tévképzetébe bújtatni a gyávaságodat, és úgy nevezni – “nem akarom bántani”. Talán ez. Önzőség nem megadni a másiknak a lehetőséget, hogy válasszon. Hamis illúziókba ringatni, csak azért, mert félünk.

Fábián Szabolcs, Hajmási Dávid, Gonda Kata

Milyen volt együtt dolgozni Halasi Dániel rendezővel?

G. K.: Nagyon élveztem a közös munkát, mindig jó találkozás az, amikor kiderül, hogy hasonlóan gondolkozunk a színházról. Dani nagyon nyitott és kíváncsi volt ránk, jól voltunk vezetve és én is bíztam abban a formában, amit kitalált, mert ráerősít a mondanivalóra.

H. D.: Szabad. Szeretem az új találkozásokat, szeretek fiatal rendezőkkel (is) dolgozni, mert másfajta együttgondolkodást, szabadságot jelent, mint egy rutinos, öreg rókával.

F. Sz.: Menő. Nagyon jó volt. Szeretem, amikor egy hülyeségből lesz egy gag, ami aztán végigmegy egy adott jeleneten; amikor próbakezdésnél abból indulunk ki, hogy ki milyen állapotban van, és az adott érzékenységeket használjuk fel. Amikor ő is tanácstalan, és bevallja, hogy tanácstalan. Sokkal inkább mondanám Danit negyedik partnernek.

Grecsó Zoltán koreográfusként jegyzi az előadást. Ez azt jelenti, hogy mozgásszínházi előadás lesz?

G. K.: Nem kifejezetten, de Zoli segítségével letisztult, pontos mozgás- és gesztusrendszert alakítottunk ki, ami illik a darab minimál koncepciójához. Próbálta a gesztusainkat kordában tartani, tisztába tenni, és dramaturgiailag olyan helyre pozicionálni, hogy erősítse a szöveget, vagy az állapotot. Ilyen szempontból igényelt koreográfust a darab.

H. D.: Semmi sem történhet az előadásban véletlenül, a tudtunkon kívül. Fegyelmezett színpadi mozgást várt el Zoli, de kíváncsi volt az ösztöneinkre is. Nagyon szeretem Hegymegi Máté, vagy Horváth Csaba előadásait, és tetszik, hogy nem hagyományos keretek között gondolkodnak a mozgásszínházról, ha még van vegytisztán ilyen kategória. A mi előadásunkban messze nincs annyi mozgás, mint az övékben. Ami hasonlóság, és a magyar színházi kultúrából alapvetően hiányzik, hogy testtudatosságot követel – sokan nem is gondolnák, mennyi múlik egy hanyag, zsebre tett kézen, egy orrvakaráson…

Szerző: Z. N.

Fotók: Hajmási Dávid