“Mindent elmesélni nem ér” – Interjú Epres Attilával sztorizásról és monodrámáról

2018 május 11. péntek, 11:22

Az Élet.történetek.hu sorozat A mi Józsink – Erzsike című előadásában Epres Attila és Lázár Kati mondja el és éli újra Lengyel Nagy Anna rádiós történeteit. Epres Attilát Jászay Tamás kérdezte.

Epres Attila / Orlai Produkciós Iroda: A mi Józsink – Erzsike

Ez az első alkalom, hogy Orlai Tiborral dolgozik. Miért éppen most?

Régóta ismerem őt, nézem az előadásait, ő is lát engem az Örkényben. Tudta, hogy megcsináltam a Diggerdrájver című előadást, amit Bagossy László rendezett. Vele sokat beszélgettünk civilben, és rájött, hogy jó a fejem és jó a beszélőkém. Annak az előadásnak egy ma is folyamatosan frissülő blog, A mi Józsinknak pedig egy évtizedekkel ezelőtti rádiós beszélgetéssorozat az alapja. Ami közös bennük, az a történetmesélés, ami legalább annyira ősi műfaj, mint a képmutogatós színház vagy a vásári komédia. Persze nem egy az egyben mondom el a rádióban elhangzott szöveget, a színház kedvéért muszáj módosítani, kicsit kerekebbé tenni a történetet. Amikor a Diggerdrájver szövegén dolgoztunk, rájöttem, milyen gyönyörű dolog beleszólni a szöveg alakulásába. Mindig tudtam, hogy nehéz meló a dramaturgé: varázslatos úgy összerakni a szöveget, hogy érdekes legyen, szórakoztató, de az információ is megmaradjon, és az eredeti „szaga” is. A mi Józsink színpadi verzióját Lengyel Nagy Anna készítette, aki jó érzékkel szerkesztett össze belőle egy mondható-élvezhető hosszúságot.

A monoműfaj akkor működik jól, ha a színész és a karakter között szoros kapocs van?

Szerintem épp fordítva:

a jó színész hozzátöri magát a feladathoz, nem pedig magára rántja a különböző figurákat, hogy a végén ugyanazt játssza. Megpróbál belebújni az alak lelkébe, gondolataiba, átváltozik.

A mi Józsink engem kicsit a nagyszüleim élettörténetére emlékeztetett, ami persze közel sem volt ilyen kalandos, de a század, amit megéltek, a problémák egy része hasonló. Ismerem a vidékiséget is, annak a nyelvi trükkjeit jól tudom használni: a tájszólástól íze lesz egy előadásnak.

Epres Attila / Orlai Produkciós Iroda: A mi Józsink – Erzsike

A történet a második világháború környékén játszódik, de a háború mintha láthatatlan háttér maradna.

Az kiderül az emberünkről, hogy állati jó túlélési ösztöne van. Úgy tesz, mintha a háború tényleg csak háttér lenne, aztán megemlíti mellékesen, hogy 56 hónapot ült a lovon. Ha ebbe belegondolunk, azért az nem egy egyszerű ügy. Keveset foglalkozik a válságos pillanatokkal, a lelki történések érdeklik, a nehézségeken meg túllép, inkább arra figyel, hogyan oldotta meg őket. Ez a szemlélet nyilván kellett is ahhoz, hogy egy nincstelen, magányos kisgyerekből kiterjedt érdeklődésű követségi ember váljon.

Egy interjúban azt mondta, hogy a színpadon megtalálják a ravaszkodó, ügyeskedő figurák.

Józsiban is van ebből, igen. Azt, hogy nem zuhant magába ennyi nehézség közben, példaértékűnek is mondhatnám.

Thomas Mannt is kell olvasni, de az is nagyon izgalmas, hogy egy ilyen, úgynevezett egyszerű ember lelkében, agyában hogyan csapódik le a történelem.

És ezen a ponton felnagyítódik a történetmesélés, a sztori, ami valahol a színház lényege is. Vonzó az, ha egy mesének van eleje, közepe, vége, és közben sok minden történik.

A Diggerdrájver mellett ez a pályáján a második monodráma. Mit csinál ilyenkor a rendező?

A színész nem látja önmagát a színpadon, ezért mindig kell valaki kívülről, aki annak meghatározásában segít, hogy kik vagyunk, mit jelentünk, és így tovább. Egy tehetséges, érzékeny rendező, mint amilyen A mi Józsinkat jegyző Pelsőczy Réka, hamar ráérez arra, milyen eszközökkel lehetne finoman beletenni az alakot valamilyen szituációba, hogy a közönség értse a dolgot és a színész is jól érezze magát benne. Vagyis a rendezőnek olyan közeget kell teremtenie, amiben én elengedett kézzel tudok közlekedni. Úgy tűnhet, hogy technikai kérdés, hogy milyen zene szól beszéd közben, hogy mit csinálok a színpadon, de valójában a lényeget érintik: ha nincs szituáció, akkor nehéz megszólalni. Az, hogy mi most egy asztalnál ülve beszélgetünk, egyértelmű helyzet, de ha az utcára kilépve valaki megállítana, hogy mondjak valamit a színészetről, zavarba jönnék.

Lázár Kati / Orlai Produkciós Iroda: A mi Józsink – Erzsike

Azt mondta, jó feje van. Mi kell még a monodrámához, hogy működjön?

Kell hozzá mesélőképesség. Ebben nekem nagy segítség a legjobb barátom, egy nagykanizsai piacos, akitől pontosan tudom, hogy egy párszáz lelkes faluban is elképesztő sztorik vannak. Évtizedek óta meséljük egymásnak a történeteket, mindig kicsit másképp, máshonnan, színesebben. Olyanok ezek a sztorik, mint másoknak egy fényképalbum vagy egy titkos napló: a mesében éljük az életünket. Latinovits azt mondta, hogy gyűlöli a sztorizást. Nagyon nem értek vele egyet.

Ha egy rossz történetet ötvenedszer is meg kell hallgatnom, az persze más, de egy jó sztori segítségével megismerhetek egy másik világot, szocializációt, lelket.

Van ilyen irányú vonzódásom: még ma is meglep, hogy ha bekerülök egy viszonylag ismeretlen társaságba és belekezdek egy történetbe, az emberek érdeklődéssel hallgatják. És persze ha én hallok mást jól sztorizni, alig tudom otthagyni, és igyekszem megjegyezni, milyen technikával, milyen fordulatokkal éri el a hatást.

Milyen ember Józsi a maga fejében?

Egy gyermeklelkű férfi, aki valahogy nem vette észre, hogy milyen rossz az élet. Mindig arra volt a legbüszkébb, amikor se enni, se tanulni nem tudott rendesen, de ő kifundálta, hogyan éljen túl. Szenvedélyes ember, aki a mesélés közben újra és újra átélte a kalandjait. Nagyon szépen beszél azokról a dolgokról, amik szebbé teszik az életet: a szerelemről, a gyerekekről, vagy éppen a lovakról. Lehet az a néző benyomása, hogy sok témát viszont kerül, de egy ilyen előadás nem körképet akar létrehozni, hanem egy kis zárványt, ezer színnel. Mindent elmesélni nem ér. Így teljesül a célunk, hogy bár felmutatunk egy történetet, de a néző képzeletében jókora hely marad arra, hogy továbbgondolja.

Szerző: Jászay Tamás