Sok száz lóerős színész – Bede-Fazekas Szabolcsról írt Sándor Erzsi

2018 november 20. kedd, 7:00
Bede-Fazekas Szabolcs legutóbbi szerepe Simon, a Sas a Tündér Lalában. A gyerekek imádják, a szülők boldogan nevetnek rajta, vagy vele, mikor, hogy. Titka van, az biztos.

Titkos színházi csodafegyver. Sok száz lóerős színész. Akik egy előadásban játszanak vele, tudják, nincsen más dolguk, mint ráülni az energiái keltette hullámokra és vitetni magukat az előadás végéig. 1996-ban a Nemzetibe szerződött vezető fiatal színésznek, aztán úgy járt, mint a munkácsi ember, aki fölött jöttek-mentek az országhatárok, miközben ő el sem mozdult a kertjéből. Volt harapós fiatal a Nemzetiben, reménykedően kemény és a színházat ért sértéseket munkára váltó színész akkor, amikor kritikusi és nézői bojkott alatt állt a színház, és maradt tisztelettel, mert mi mással, amikor már Magyar Színház lett az épületből, és senki sem tudta megmondani, végül is milyennek kéne itt lennie annak, aki itt van.

Bede-Fazekas Szabolcs / Fotó: Juhász Éva

Bede-Fazekas Szabolcs operaénekes papájától nyilván azt láthatta, hogy a színészetnek köze van a kiváráshoz, a karbantartáshoz, a terhelhetőséghez és az álmok valósághoz való hozzáigazításához. Minden más helyén a világnak ennyi eljátszott főszereppel a háta mögött már régen sorok kígyóznának a színházi pénztár előtt a neve hallatára. Ám a Hevesi Sándor tér elátkozott hely, magába zárja a tehetségeit és nem juttatja el őket a körúton túlra, oda, ahol a színházi élet csillog.

A színházhoz való hűséget mindenki magyarázza magának valahogy, és előfordul az is, hogy a magyarázat hihető. Az nem lehet, hogy ennyi munka, ennyi taps, ennyi estéről estére megkapott siker, nézőtéri hála csak úgy elpattanjon az időben és ne jelentsen semmit. Jelent azért. Azt a biztonságot, hogy ha ő van a színpadon, melegebb lesz a takarásban is, le lehet állítani a fűtést az épületben.

Fotó: Juhász Éva

Aztán jött a Liza, a rókatündér és Zoltán zászlósként sok százezren látták olyanok, akiknek nem jut az eszükbe a Hevesi Sándor téri színház. Vagy ha igen, akkor ma már Zoltán zászlós miatt. A filmrendező legalább hűséges és az új filmjében új és fontos szereppel várta vissza, ám filmkritikusi titoktartás köti mindazokat, akik írnának róla, mert Bede-Fazekas Szabolcs a spoiler. Így aztán élete egyik legfontosabb filmszerepéről oldalak maradnak üresen.

Ez a nagyformátumú, erőteljes színházi kazán a Tündér Lala gyerekelőadásban Simont játssza, a Sast. Harminc másodpercenként bemutatkozik, mint az aggódó és kezdő vidéki színész, nehogy elfelejtsék a nevét a színház kijáratánál. A rendezői koncepció óriás indián totemmadárként határozta meg Simont, a Sast, aki a Vége van tavát őrzi.

Bede-Fazekas Szabolcs / Fotó: Nagy Anita

Bede-Fazekas Szabolcs repülve érkezik és úgy sas, hogy a nézőtéren ülő gyerekek azonnal és gondolkodás nélkül bíznák magukat a szárnyaira, amelyek egyébként – hála a jelmeztervezőnek – nincsenek. Vakon lehet bízni benne, mert eszébe sem jut holmi sast játszani. Helyette ő éppen az, aki ott van, dolga van, jelenléte, karaktere, és még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy miközben fél percenként sasként definiálja magát, bele is gondoljon egy kicsit. Vajon lehetne-e ő éppen sas, és éppen sas miért ne lehetne? Ezzel a ki-be fordulással, hozzáadott öniróniával és markáns fogalmazással önfeledt színházi örömhöz segíti a nézőtéren ülő szülőket, akik egész életükben éppen ilyen sasként akartak volna imponálni a gyereküknek, megkérdőjelezhető sikerrel. A gyerekek pedig belefeledkezve imádják, mert igazat mond, valódi és tényleg tud repülni. Az előbemutatón elromlott a reptető, de nem állt le az előadás. Bede-Fazekas addigra már szerepe szerint pontosan reflektált magára: Simon vagyok, a Sas – mondta –, aki repülve érkezett és gyalog távozik.

De ha tenne egy kört a Hevesi Sándor téri elátkozott épület felett, senki sem csodálkozna, és legalább levenné végre a rontást.

(sándorerzsi)