“A megfigyelés most is része a mindennapjainknak” – Interjú Baki Dániellel

2019 január 22. kedd, 7:07

Mindenkinek van valami rejtegetnivalója – olvashatjuk a Megfigyelők ajánlójában. Hogy ez mit jelentett a hatvanas évek Magyarországára nézve, kiderül a STAFÉTA 2018 pályázat nyertes előadásából, amelyet novemberben mutattak be a Trafóklubban. A darab egyik szereplőjével, Baki Dániellel készült interjú ügynökmúltról, szerelemről és titkokról.

– Hogyan emlékszel vissza a próbafolyamatra?
– Októberben kezdtünk el próbálni. Kelemen Kristóf rendező megkeresett valamikor tavasszal, hogy üljünk le beszélgetni erről a témáról, és amikor elküldte az anyagot, egyből elkezdett érdekelni a történet, amit valódi dokumentumok alapján írt. Azt éreztem, hogy erről még nem láttam előadást, sőt semmilyen reflektációt itthon, és a figura már olvasva is annyira izgalmasnak tűnt, hogy nagyon vártam a próbafolyamatot. Sok szempontból még azt érzem, hogy egyáltalán nem értem a szerep végére, de nagyon élveztem a velejáró sok munkát.

– A történet 1965-ben játszódik Magyarországon. Az alkotók közül szinte senki nem is élt ekkor, nem sok személyes tapasztalatotok lehet a Kádár-korszakról. Mitől volt mégis izgalmas belehelyezkedni ebbe az érába?
– Eleve izgalmasnak tűnt maga a korszak, hogy milyen lehetett akkor élni, hiszen az apám is csak tíz éves volt a hatvanas évek közepén. A családomból egyedül a nagyanyámmal tudtam erről beszélni. Mielőtt megnézte volna az előadást – ő akkor volt körülbelül annyi idős, mint a szereplők a történet idején –, féltem attól, hogy mit fog szólni, hogy áh gyerekek nem is ilyen volt a hatvanas évek, de meglepetésemre ehhez képest azt mondta, hogy pont ilyen volt. Az is döbbenetes volt, ahogy az idősebb rokonaimból előbb-utóbb előbukkant egy-egy történet arról, hogy miként akarták őket beszervezni. Másrészt az ügynöklét önmagában is érdekes téma, amiről szeretünk fekete-fehéren gondolkozni, miközben ezernyi változata van és jóval összetettebb, kaotikusabb, mint ahogy elképzeljük. Emellett még ott van az a kérdés is, hogy mit jelentett a hatvanas években melegnek lenni.

-Egy helyen azt olvastam, hogy Somogyi Sándor alakja a „lágy és ambiciózus besúgó.” Mit gondolsz erről?
-Nem mondanám, hogy lágy és ambiciózus – biztos van ilyen pillanata az előadásnak, amikor ilyen – hanem inkább arról van szó, hogyan törik össze, hogyan gabalyodik bele a besúgásba és egy olyan szerelembe, amit nem élhet meg soha. Ahogy változnak körülötte a körülmények, változik a kapcsolata is a menyasszonyával és a tartótisztjével – van egy jelenet a vége fele, amikor tényleg úgy tűnhet, hogy ambiciózus, de az út, amíg eljutott oda, sokkal bonyolultabb ennél. A sok-sok nyomorúság tör ki belőle, haragszik a szerelmére, a főiskolára, elsősorban pedig magára.

– Te mit tettél volna Sándor helyében? Tudsz azonosulni a cselekedeteivel?
– Én nem éltem a hatvanas évek diktatúrájában, ahol eleve nem létezett olyan, sőt fel sem merült, hogy valaki megélhesse meleg identitását. Utólag nagyon nehéz és hibás is volna megítélni őt. Nem tudom, én mit csináltam volna egy ilyen helyzetben, valószínűleg jelentettem volna… Ha a szemembe mondja egy idegen férfi, hogy itt vannak a jelentések és tudjuk, hogy ekkor és ekkor itt és itt létesítettél intim viszonyt, ami teljességgel lehetetlen és illegális dolog, én pedig csak annyit tudok, hogy ennek az embernek hatalma van felettem, amivel összetörhet, talán még gyorsabban rávágom, mint Sanyi: igen, csinálom, amit mondtok. Nem biztos, hogy eszembe jutott volna egy jó replika. Apám mesélte, hogy volt egy bevált mondat arra, ha keresték őket, hogy jelentsenek: köszönjük a lehetőséget, de már vannak másféle elköteleződéseink, amikről nem beszélhetünk. Ettől általában megijedtek, és nem firtatták.

– Szerinted miért fontos foglalkoznunk ezzel a témával?
– Nagyon sok olyan rétege van a darabnak, ami miatt releváns erről a témáról most is beszélni. Először is érdemes lenne a diskurzust folytatni arról, hogy pontosan kiket és hány embert érintett az ügynökmúlt. Ma nagyon jól lehet használni az aktákat arra, hogy egy-egy embert lejárassanak és politikai fegyverként használják. Ha tágabb körben is megnéznénk, szembesülnénk azzal, hogy a beszervezés mennyire átitatta az egész társadalmat, és így megszűnne politikai fegyverként létezni. Másfelől olyan állandó emberi problémákról is beszélünk, mint hazugság, titkolózás, hány szerepet játszunk el nap mint nap különböző közegekben, hogyan veszünk el a hazugságaink között és hogyan veszítjük el az igazi énünket… Sanyi is szerepet játszik a tartótisztjével, vagy Misivel, a főiskolán is, amit mind próbál fenntartani, majd hirtelen ez az egész összeomlik. Nem lehet ennyi fele elhitetni, hogy te tökéletes vagy, szép vagy. Ott van például a menyasszonyával való történet: tényleg szereti ezt a lányt, úgy érzi képes lenne leélni vele egy életet, de mégis folyamatosan hazudik neki és megcsalja, amit a személyisége szükséges velejárójának érez. A kapcsolatukat pedig megmérgezi ez az állandó kimondatlanság.

– Megfigyelni és megfigyelve lenni, ezek nem újkeletű fogalmak. Te látsz ezekben valami változást?
Kristóf többször felhozta Németországot példának, hogy ott mennyire máshogy állnak ehhez a témához, a saját történelmi közelmúltjukhoz és keményen szembenéznek vele. De a megfigyelés most is része a mindennapjainknak, csak most a virtuális térben.

– A technika és vizualitás fontos szerepet kap az előadásban is.
– Igen, a tér minden eleme kedves és szép, letisztult, kicsit bézs színű, de közben úgy érzed magad, mintha egy szocialista szálloda várótermében lennél és észre sem veszed, mennyire nyomasztó körülötted minden. Ebben a térben három helyen vannak vetítések, amik nagyon jó helyen bukkannak fel, Kristóf jó érzéssel rakta bele ezeket, még közelebb visznek minket ehhez a világhoz.

-A külföld és a haza kettős perspektíváját a darab is érinti, Bessenczy személyében. Ha jól tudom, te az egyetem után Angliában töltöttél egy rövid időt.
– Úgy volt, hogy kimegyek Angliába ösztöndíjjal, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Véletlenül csöppentem bele egy projektbe, amit egy barátom csinált a semmiből Siófok mellett: merő lelkesedésből és őrületből elhatározta, hogy befogad bántalmazott, sérült lovakat, aztán jöttek kecskék, birkák, van szamár, kutya, macska. Elkezdtem lejárni hozzá segíteni, amit nagyon élveztem, mert úgy éreztem kitisztul a fejem, ráadásul rögtön láttam az eredményét a munkának. Persze aztán nagyon elkezdett hiányozni a színház.

– Milyen alkotó közegben érzed jól magad?
– Ebben a pillanatban nagyon szerencsés vagyok, mert dolgozhattam független produkciókban, aztán pedig a Katonába hívtak munkákra, amiket szintén nagyon élveztem. Ideális félév volt, nagyon izgalmas előadásokban vehettem részt.

– Mi vár rád 2019-ben?
– Az egyetlen biztos dolog eddig, hogy Vajdai Vili rendez egy előadást, Nether, ez a címe, ami egy kortárs amerikai írónő, Jennifer Haley sci-fije és március elején fogjuk bemutatni a Három Hollóban. Egy egészen különleges darab, ami a valóság, a virtualitás, az érzékelés, a szerelem és a szabadság kérdéseit feszegeti.

– Volt újévi fogadalmad?
– Nem, még sose volt. Miért, kellene? Mit is szoktak az emberek ilyenkor mondani?

Szerző: Beke Anna / Jurányi Latte

Előadásfotók: Csányi Kriszta