“Bizalom kérdése az egész” – Interjú Katona Lászlóval

2019 április 05. péntek, 7:00

Katona Lászlót ősztől a Gólem Színház Kiválasztottak című előadásában láthatjuk a Jurányi Házban. A vele készült interjúból kiderül, melyik külföldi színészhez hasonlítja magát legszívesebben, milyen színházi alapokat hoz Erdélyből, hogyan lehet végigcsinálni egy bemutatót, ha az előadás előtt egy órával megváltozik a szöveg, és hogy mivel nem lehet viccelni, szerinte.

Egy cikkben azt írták, te vagy a magyar Rhys Ifans. Erre azt mondtad: „Érdekes – vagy ahogy a mi szakmánkban szokták mondani: jó – a feje.” Te kihez hasonlítanád magad?

Meglepődtem, hogy hozzá hasonlítanak, mert amúgy Gru-ra emlékeztetem az embereket. Egyszer egy talk showban “leMrBean-eztek”. Szerintem azért, mert csak a Nézőművészeti Főiskolában látott a műsorvezető, és ott egy Bean-szerű figurát játszom. Fiatalabb koromban is megkaptam. Az igaz, hogy hasonló karaktereket szoktam játszani, mint amilyen Mr. Bean, de alkatilag távol áll tőlem. Legszívesebben Banderashoz hasonlítanám magam. Kitaláltam, hogy a Nézőművészeti Kft.-ben Kovács Krisztián lenne a vésztői Tom Cruise, Scherer Péter az ajkai Robert de Niro, Mucsi Zoltán az abonyi Al Pacino, én pedig a székely Banderas. Az ember nyilván változik az évek alatt, de nekem van egy különleges fejem, szerintem nem nagyon lehet hasonlítgatni.

Székelyudvarhelyen születtél és Marosvásárhelyen végeztél. Milyen színházi alapokat hozol Erdélyből?

Négy év főiskola után csak két évet töltöttem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ezért nem alakult ki bennem végleges ízlés. Marosvásárhelyen belekóstoltam a magyar és a román színjátszásba is. A magyar a realista színjátszásban erős, a román pedig elvontabb, ők sokkal jobban értenek és többször is nyúlnak az abszurdabb darabokhoz. Hogy mit hozok, azt nem tudom, de szerencsés voltam, mert a főiskolán Novák Eszter, Rusznyák Gábor, úgy emlékszem, még Ascher Tamás is tartott egy-egy rövid kurzust. Meghatározó volt Bocsárdi Lászlónak egy vizsgaelőadása, Pirandello Az ember, az állat és az erény, amit később a sepsiszentgyörgyi színházban játszottunk. Török Ferenccel, Hajdu Szabolcssal is Erdélyben találkoztam először. Lejöttek a filmrendező osztállyal és együtt dolgoztak a mi színész osztályunkkal. Még emlékszem arra a jelenetre, amit Pálfi Györggyel forgattunk a főiskolás években. Rusznyák rendezett valamit, amiben látott minket Schilling Árpád, és Viola Gábort meg engem elhívott a Krétakörbe. Igazából azt hiszem, a Violáért jött le. Schilling a Krétakör 2002-2003-as évadában bővítette a társulatot, akkor került oda a régiekhez Csákányi Eszter, Tilo Werner, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Gyabronka József és mi ketten. Elég nagy sikereket ért el ez a társaság.

Katona László

Volt egy előadásod, a Magyar a Holdon, aminek a szövege a bemutató előtt egy órával drasztikusan megváltozott. Hogy lehet végigcsinálni egy ilyen estét?

Bizalom kérdése az egész. Amikor ezt az előadást csináltuk, azelőtt már hat éve együtt dolgoztunk a Krétakörben Csákányival, Mucsival, Schererrel. Például Zsámbékon a Hazám hazámnak egy előváltozatában volt egy jelenet, amit csak meghatároztunk, hogy nagyjából mi lesz az eleje, vége, miről fog szólni. Schilling nagyon sokat dolgozott ezzel a módszerrel, hogy menjetek, csináljátok, egy húszperces jelenetre volt egy délelőttünk. Ezeket a jeleneteket nem dolgoztuk nagyon ki, ritka esetben igen, például több FEKETEország-beli jelenet született így. Visszatérve a kérdésedre, mivel nagyon sok improvizációban részt vettünk, tudtuk, hogy attól nem kell félnünk, hogy leáll az előadás, inkább attól, hogy jó lesz-e így.

És jól sikerült a bemutató?

Nem emlékszem. Az ember ilyenkor a túlélésre megy. Amikor hárman impróznak, a néző nem veszi észre. Az buktatja le a színészt, amikor énekel, verset vagy monológot mond. Nem nagyon tudsz tovább menni. Volt egy ominózus eset a FEKETEországban, a Tasnádi István által írt pisztolygolyó monológban, amit Nagy Zsolttal felváltva mondtunk. „Hasítom a levegőt, hasítom a levegőt…” Nekem kellett volna folytatnom, hatodik előadás volt, ott ült előttünk sok száz ember, Kapolcson a sátorban. Nem tudtam, mi következik. Zsoltnak persze leesett, de annyira meg volt szerkesztve a szöveg, hogy nem tudott segíteni. „Kirepülök, érzek egy nagy ütést hátul, átmegyek egy agyon…” Zsolt végig fapofával ült, aztán a nyolcadik „hasítom a levegőt”-nél rám nézett. Azt a kínt nem tudod elképzelni, de végül valahogy tovább mentem. Schilling utána azt mondta, hogy ezt nem tudja megbocsátani, viszont benne hagyja. Mert olyan volt így a jelenet, mint a Mátrixban, hogy a két golyó megáll a levegőben, és nem lehet tudni, kinek a fejébe csapódik. Ezután még kb. százszor játszottuk az előadást, így. Olyan traumát okozott az nekem, hogy minden előadás előtt elmondtam vagy tízszer, és mindig azt vártam, hogy túllegyek ezen a jeleneten, és a többiben majd nyugodtan tudok játszani.

Ősszel mutatta be a Gólem Színház a Kiválasztottak című kényes kabarét. Jutalomjátéknak tűnik. Az?

Ahogy az előbb említettem, sok olyan előadásban vettem részt, ahol improvizációból születik meg a szöveg, mi úgy hívjuk a Nézőművészeti Kft.-ben, hogy ezek saját fejlesztésű darabok. A Kiválasztottakban nagyon jól meg voltak írva a jelenetek. Egy-két hülyeséget beletettem, ebben a rendező, Borgula András sem tudott megakadályozni, de 90%-ban ragaszkodunk a megírt szöveghez. Tudod, amikor a színész kézhez vesz egy kortárs darabot, elolvassa, és azt mondja, hogy jó lenne ez meg az, agyonhúzzuk, kiveszünk, beteszünk… Ehhez nem nagyon nyúltunk hozzá. Szeretem játszani. A közönségen is látom, hogy nagyon szeretik. Különböző módon reagálnak. Van, amikor visszafogják magukat, nem mernek nevetni, talán azt érzik, hogy túl erős a téma, amivel viccelődünk. De a szatírának kicsit csípősnek kell lennie, amúgy szerintem helyénvaló.

Szerinted bármivel lehet viccelni?

Sok mindent bevesz a gyomrom filmben, színházban, de vannak témák, amivel nem lehet viccelni pl.: gyerekbántalmazás, terrorizmus…

Szerző: Bordás Katinka

KIVÁLASZTOTTAK: 2019. április 7. 15.00, május 19. 20.00, Jurányi Ház