“Annyit tehetek, hogy felrázom a nézőket” – Interjú Deborah Zoe Lauferrel

2019 október 14. hétfő, 6:00

Az Orlai Produkciós Iroda október 9-én mutatta be Deborah Zoe Laufer Szemünk fénye – eredetileg The Last Schwartz – című darabját.

A Schwartz család tagjai, a görcsösen hagyománytisztelő nővér és három öccse, a pénzügyi zseni, a laza filmes és az autista asztronómus, feleséggel-barátnővel kiegészülve összegyűlnek a szülői házban, hogy megemlékezzenek apjuk halálának évfordulójáról. A családi fészek vicces-szomorú bolondokházává válik.

Deborah Zoe Laufer / Fotó: Tér Sebestyén 

A premiert – Orlai Tibor meghívására – megtisztelte jelenlétével a szerző is. Az előadás apropóján arról is beszélgettünk vele, segítik-e a ma emberének életét az ősi hagyományok, vagy inkább gúzsba kötik és boldogtalanná teszik.

Hogy tetszett a budapesti premier?

– Igazán lenyűgöző volt, lelkesedtem érte. Furcsán hangozhat, hogy ennyire fölvillanyozott a saját darabom, de így történt. A fordításon múlik, hogy a darab meg tudja-e őrizni a komédia jellegét. Azt hiszem, nagyszerűen ültették át magyarra. A magyar kifejezések hosszabbak, mint az angolok, de megtalálták a megfelelő ritmust. A színészek is csodálatosak voltak. Amikor néztem az előadást, úgy éreztem, hazaérkeztem.

Úgy hírlik, könnyű együttműködni önnel, mert nagyon rugalmas. Valóban így van?

– Az első három darabomnál még eléggé szigorúan kézben tartottam mindent, mert a feldolgozások örökre megpecsételhetik egy-egy mű sorsát, de később már érdekelt, mit tudnak a gondolataimhoz hozzáadni mások. Szabó Máté rendező roppant nyitott volt, rengeteget értekeztünk, elejétől a végéig átbeszéltük a próbafolyamatot, ami csodálatos volt. Fantasztikus munkát végeztek, csakis jót tudok mondani az előadásról.

Orlai Produkció / Szemünk fénye / Fotó: Zsigmond László

A The Last Schwartz, magyarul Szemünk fénye címen futó darabja egy zsidó családról szól. Miért éppen zsidó családról írt?

– Zsidó családból jövök. Ezt ismerem. Az első amerikai premieremen nagyon boldog voltam, mert sokan azt mondták: én nem zsidó családból származom, de ez itt pont olyan, mint az enyém. Éppen ebben reménykedtem. Minél pontosabban írsz meg valamit, annál univerzálisabb vagy. Ami nagyon általános, ahhoz az emberek nem tudnak kapcsolódni.

A szereplők némelyikének teher a múlt. A hagyományok, amelyek elvileg mankóként segítenék az életünket, egyúttal meg is nehezítik azt?

– A vallás, a tradíció, a neveltetés megszabja, mi helyes és mi nem, mivel kell azonosulnunk, miben kell hinnünk. Ha egy közösséghez tartozol, megmondják, mit tegyél. Lehetsz felnőtt, élhetsz bárhol, megteremtheted a saját világodat, ha hazamész, visszazökkensz a régi rutinjaidba. Ha te vagy a legfiatalabb gyerek, újra kisbaba leszel. Az emberek teljesen másképp viselkednek a családjuk körében. Amikor hazamegyek a szüleimhez, rögtön a hűtőhöz lépek, kinyitom és megnézem, mi van benne. (Nevet.) Újra gyerek vagyok, akivel törődni kell. A rituálék segítséget, könnyebbséget is jelentenek: nem kell külön kapaszkodókat keresnünk, hiszen mindenre kiterjednek az évszázados, évezredes szabályok. Különösen a gyászban fontos, hogy nem marad magára az ember. Én ugyan nem vagyok vallásos, de sok zsidó vallásos rituálé van a darabjaimban, mert gyönyörűek. A nem vallásos, illetve más vallású közönség is erősen rezonál rájuk. A mindennapi életben könnyebb volna gondolkodás nélkül, a szokásokra hagyatkozva tennem a dolgomat, de úgy érzem, minden próbálkozásom előtt kérdéseket kell felvetnem. Magam akarok dönteni. Nem azért teszek, vagy nem teszek valamit, mert elvárják tőlem, hanem azért, mert tudom, meggyőződésem, hogy az a helyes, illetve helytelen. A darabban a négy testvér közül a Norma a „felnőtt”, aki mereven ragaszkodik a vallási és családi beidegződésekhez. Kérdés, hogy mit ér el vele. Végül is mindent elveszít. A fiát is, akit ő maga jelent fel a rendőrségen, mert füvezett.

Fotó: Tér Sebestyén 

Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője, költő, bibliaoktató azt mondta: Nézzük meg jól utoljára Auschwitzot, mert miután az utolsó túlélő is meghal, kivész az emlékezetből. Ha nem őrizzük meg mementóként, bármikor megismétlődhet. Ilyen értelemben fontos szerepe lehet a hagyományőrzésnek?

– A zsidó kultúra legnagyobb félelme – ahogy a darabban a szülőket és Normát – sokakat nem enged együtt változni az idővel. Viszont Gene, a harmadik Schwartz gyerek, arra sem emlékszik, mi az a Mezüze. [Pergamenre írt imaszöveg és tok, amit a zsidó otthonok jobb oldali ajtófélfájára helyeznek. Célja: mindig Istenre és törvényeire irányítani a figyelmet. – A szerk.] A tradíciónak, ugyanúgy, mint a nyelvnek, frissülnie kell. Vannak, akiket felháborít, hogy évente új kifejezések jelennek meg a szótárban, pedig a nyelv élő szövet, amely folyamatosan változik. Ha mindenkihez szeretnél szólni, együtt kell haladnod a nyelvvel. Szerintem ugyanez a helyzet a tradíciókkal, a vallásokkal. Az a hagyomány, amelyhez nem talál utat a ma embere, kiüresedik.

Elidegenedtünk mindattól, ami a fix kapaszkodási pontokat jelentette? Eljött az ideje annak, hogy valami újat keressünk, vagy magunkat keressük a régi keretek között?

– Gyönyörű kérdés! Ezt a darabot húsz évvel ezelőtt írtam, de azt hiszem, most aktuálisabb, mint akkor. Ma két táborra oszlott az országunk, és a felek nem hallják, nem értik egymást. Csak egy keskeny híd maradt. Amerikában, a nagyon konzervatív, „hivatalosan” keresztény országban nemi identitás, bőrszín, vallás szerint ugyanannyi variációt találni a családokban, mint a társadalomban. Ki gondolta volna, hogy legális lehet a melegházasság, de az lett, mert a populáció ezt igényelte, és a kongresszus is, az elnök is progresszív volt. A folyamatok ciklikusak. Az ötvenes években a McCarthy-érában feketelistázták az embereket. Sötét időszak volt. És most ugyanazt csináljuk. Emberek jönnek a déli határainkhoz, mi meg ketrecbe zárjuk őket. Mindegyik rendszer visszakanyarodik az intoleranciához, ami sokkoló, mégis hiszem, hogy van fejlődés. Nincsenek kész válaszok. Annyit tehetek, hogy felrázom a nézőket: gondolkodjanak el azon, milyen irányba haladunk! Szeretném, ha előadás után vitatkoznának, megküzdenének egymással. Ha napokig kísérti őket, amit láttak, akkor elvégeztem a dolgomat.

Orlai Produkció / Szemünk fénye / Fotó: Zsigmond László

A darabban a frusztrált Schwartz családot az élet minden pillanatát élvező Kia ellenpontozza. Neki nincs semmilyen családi háttere, azt sem tudja, kik a szülei. Az ő figuráján keresztül azt a kérdést veti fel: miért nem találjuk meg az örömöt ott, abban, ahol, amiben éppen vagyunk?

– Igen. Nézze meg mindenki, hol van, hol tart, és gondoljon arra, másokhoz képest milyen szerencsés! Egyszerűen csak jelen kell lenni a pillanatban: nem rágódni azon, hogy mi volt, nem töprengeni azon, hogy mi lesz, csak arra figyelni, ami most történik. Amikor jógázni jártam, azt mondták, ügyeljek a lélegzésemre. Mindig elölről kellett kezdenem, újra és újra koncentrálnom kellett a helyes légzésre, és sajnáltam, hogy erre fecsérelek egy órát. Aztán egy napon – talán kimerült lehettem – elengedtem ezt az egészet, és csak csináltam a gyakorlatokat. Kiengedtem minden aggodalmat a fejemből, és megtörtént az, ami addig nem: hihetetlenül mély érzelmeket éltem át. Túl sokat agyalunk, nem engedjük magunkat szabadon elmélyedni az adott pillanatban. Ez is egy küzdelem. A legutóbbi darabom címe Be Here Now (Most legyél itt), és arról szól, hogy ne keresgélj másfelé, ne gondold, hogy máshol jobb. Legyél ott, ahol éppen vagy!

A Szemünk fényében a gyerek a leghőbb vágy, ugyanakkor az egyetlen utód szóba sem áll az anyjával. A családtagok nem járnak össze, a múltjukhoz sem tudnak kapcsolódni. Miben hihetnek?

– Önmaguk és egymás megismerésében. Ez az egyetlen olyan darabom, amelynek nincs amolyan „kötelező befejezése”. Sosem írok happy endet, de reménytelit igen. Itt minden felrobban, látjuk, mi történik a kulisszák mögött, Bonnie és Kia mélyebben megismerik egymást, Gene megtanul kiállni magáért. Mindenki – azok után, amiken keresztülment – megtudhatja, kicsoda valójában.

Deborah Zoe Laufer / Fotó: Tér Sebestyén 

A szerzők azt mondják: egy idő után a darab elkezdi „magát írni”. Önálló életre kelnek a karakterek, maguktól szólalnak meg, az író csak lejegyzi, amit mondanak. Kordában tartja a szereplőit, vagy engedni, hogy átvegyék az irányítást?

– A szereplőid olyanok, mint a gyerekeid. Mondhatod nekik, hogy mit csináljanak, taníthatod őket, hogy kövessék a példádat, de hagyni kell, hogy önmaguk legyenek. Ha erősködsz, az emberek megérzik, hogy te beszélsz a karaktereidből. Nem nekem kell beszélnem belőlük, hanem engednem kell, hogy ők beszéljenek. A Fortune (Szerencse) című darabomban volt egy jövendőmondó. Mivel én magam tudományos alapokon állok, nem akartam, hogy a végzet főszerepet kapjon, de a darab azt akarta. Harcoltam, de végül távolabb léptem és azt mondtam a karaktereknek: rendben, csináljatok, amit akartok!

A nálunk most bemutatott darabja – sokszor egyszerre, ugyanabban a pillanatban – tragikus és vicces. Egy magyar holokauszttúlélő író, Királyhegyi Pál azt mondta: „Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, mindenre képes”. Mit gondol erről?

– A humort a családunkból hozzuk, együtt növünk fel vele. Segít élni és túlélni. Nekem ez egyfajta akcentusom, nem tudom levetkőzni, rajta marad a nyoma a szavakon. Emlékszem, nyolc év körül lehettem, amikor életemben először mentem temetésre. Nagyon féltem tőle, tragikus dologra számítottam. Ehelyett az emberek viccelődtek, ami számomra illetlennek tűnt. Ez azokban a sötét időkben történt, amikor mindenkinek nagy szüksége volt a derűre. A Szemünk fénye egyik pontján, amikor éppen nehéz, tragikus pillanatot él át minden családtag, Kia egy nagyon tiszteletlen, oda nem illő dolgot mond. A Bonnie-t játszó színésznőnek különösen nehéz dolga van, mert az élete legnagyobb tragédiáját okozó történet felidézésének közepén hirtelen nevetni kezd a közönség. Meg is kérdeztem a rendezőt, kivegyük-e onnan azt a beszólást, de azt mondta, ne. Szeretem azt a diszkomfortérzetet, amikor a közönség nevet, miközben kényelmetlenül érzi magát ugyanezért.

Orlai Produkció / Szemünk fénye / Fotó: Zsigmond László

Drámaíróként segíti a színészi múltja? Fel szokta például hangosan olvasni a dialógusokat, hogy tudja, jól mondható-e a szöveg?

– Kávézókban írok, közben hangosan beszélek magamban, néha fölnevetek. A városomban minden bizonnyal azt gondolják, bolond vagyok. (Nevet.) Amikor rendezek, és valami nem működik, egész egyszerűen átírom a szöveget. Olyan is van, hogy a színészre szabom, mert bizonyos mondatok nem hangoznak természetesen egy adott színész szájából.

Ön szerint mi a mai színház feladata, milyen utakon kell eljutnia a közönséghez?

– Amerikában most sötétebb időket élünk, és a színház is változik. A komédia, az elmenekülés a valóság elől nagyon népszerű volt tíz évvel ezelőtt. Mostanra a színház politikus lett, mélyebb értelmeket keres, reflektál a mára, rengeteg kérdést fogalmaz meg. Nagyon szeretem, ezt a fajta színházat. Egy jó előadás azt mutatja meg, hogy az embereknek, bárhonnan jöttek is, bárhol élnek, ugyanolyan szükségleteik, vágyaik vannak, és nem feltétlenül rajtuk múlik, mi történik velük. A hídépítés a tények megismerésével és megértésével kezdődik, de ez beleérzés nélkül nem sikerülhet. Anélkül sem kapcsolódni, sem változtatni nem tudunk. Nehéz belehelyezkedni egy másik ember bőrébe, átérezni a helyzetét – erre hivatott a művészet. Segít megérteni, mit jelent 2019-ben a magunkétól eltérő körülmények között létezni. Ezt csakis az irodalmon, a színházon, a filmen, a műalkotásokon keresztül élhetjük meg. Simon, a Szemünk fénye legfiatalabb szereplője Ausztráliában tanult, a lehető legmesszebbre ment a családjától, és most még annál is messzebbre vágyik: a Holdra. Ott szeretne élni. Figyelmeztet, hogy a Föld már nem marad meg sokáig és mindenkinek föl kell erre készülnie. Amikor ezt írtam, metafora volt, napjainkban pedig valóság.

Orlai Produkció / Szemünk fénye / Fotó: Zsigmond László

Min dolgozik most?

– A Be Here Nownak nagyon jó volt a fogadtatása, a múlt héten fejeztem be a második részét, és már a harmadikon gondolkodom.

Az egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb magyar színész három évvel ezelőtt sztrókot kapott. Fokozatosan visszanyerte a betegségben elvesztett képességeit, még küzd az afáziával és azzal, hogy el tudja fogadni önmagát, de már újra játszik színpadon – néma szerepet írtak neki. A színészi jelenléte így is rendkívül erőteljes. Volna kedve darabot formálni ebből az igaz történetből?

– Ó! Ez fantasztikusan hangzik! Hogy hívják?

Kulka Jánosnak. Orlai Tibor vele és partnerével, Vári Évával aratta az első nagy sikerét, 2006-ban. Az is amerikai darab volt: a Hat hét, hat tánc.

– Csodás!

Szerző: Canjavec Judit, L. Horváth Katalin