“A tájkép igazsága” – Interjú Alexis Lathammel

2019 október 22. kedd, 7:00

A Scallabouche Társulat improvizációs színház, amelynek fő célja, hogy gondolkodásra késztesse a nézőt. A Going Home című előadásban, amely most október 26-án és 27-én látható a Jurányi Inkubátorházban, a társulat olyan kérdésekre keres választ, hogy miként lehet külföldiként beilleszkedni a magyar társadalomba, vagy elfogadni más kultúrákat.

Az improvizációs színház erejéről beszélgettünk a társulat vezetőjével, Alexis Lathammal.

– Majdnem minden előadásunk tartalmaz improvizációs elemeket –mondja Alexis Latham –, amelyek időnként nem működnek. De ami mindig működik, az a magasabb szintű összekapcsolódás a nézőkkel. Mert van valami a színész jelenlétében, amikor nagyot kockáztat, mert azt a közönség is érzi. Mint amikor valami rosszul sikerül, a néző tökéletesen tudatában van és látni akarja, miként jön ki belőle az előadó. Ugyanez történik, amikor megtöröd a jelenetet és elmesélsz magadról egy történetet. Teljesen más energiát áraszt, ami azt mondja, nem, most nem játszunk, ez most a valóság. A nézők előredőlnek, sokkal inkább jelen vannak és ez teremti meg az élő adás egyediségét. A közönség tudja, hogy ez csakis neki történik, itt és most. Mi megengedjük a hibázás lehetőségét, improvizálva, személyes történeteket megosztva, s azokat az előadásban megpróbáljuk összhangba hozni a közönséggel. Ezek alakítják ki az ismeretlen kockázatokat – és remélhetőleg egy kis veszélyt is –, amelyek továbbra is a székükben tartják majd az embereket.

Alexis Latham / Fotó: Brozsek Niki

Azt mondta valahol, abszolút élményre csakis a színház képes.

– A színháznak két előnye van a televízióval és a filmmel szemben – és mi erre a kettőre fókuszálva szeretnénk megteremteni az ismeretlen világát. Először is, mert élő. Bármi előfordulhat. A történet különböző utakra futhat ki és ez gyakran megesik, mert improvizálunk. Másodszor a sztori kitalált részét úgy tehetjük valóságossá, hogy a néző azon morfondírozik, vajon a színész most szerepet játszik, vagy éppen önmagát adja. A közönséget is bevonhatjuk, azt kérve, változtasson az eseményeken.

A Going Home című előadásuk az elfogadásról, a beilleszkedésről, az otthon kereséséről és megtalálásáról szól. Melyek azok a legfontosabb fogalmak, amelyek identitásunkban kulcsszerepet játszanak?

– Bár nem tudom, ebből mennyi kerül át a darabba, úgy gondolom, ez a „tájképről” szól. A valamihez tartozásnak nagyon különleges pillanatai vannak, ezekkel van értelme azonosulni. Amikor emberekkel egyfajta rokonságot érzel, olyat, amiről beszélni sem kell, s valahogy létrejön egy összekapcsolódás, amit elég egy bólintással, egy „oh, igen”-nel, egy rövid nevetéssel kifejezni, egy közös titkot így megosztva egymással. Szerintem ilyenkor azonosulunk igazán. Kicsit olyan, mint improvizálni. Amikor jól megy, mindenhol érzed az összekapcsolódást azokkal, akiknek játszol. A tájkép, vagy háttér egyfajta foltvarrásból lesz – különböző elemekből összerakva. Kulturális, oktatási, szociális, földrajzi, történelmi, érzelmi, személyes – sok minden együtt. A tájkép nem csupán múltat jelent. Megérthetem egy másik ország múltját, de amikor a múlt annyira fontos szerepet játszik egy nemzet életében, mint például a magyarokéban, amikor annyi hit a múltra épül, akkor sohasem fogsz tudni igazán odatartozni. Hogyan is tudnál..? Tisztelhetem, mert tisztelnem kell, de nincs élményem róla, milyen lehetett árnyékban élni. A magyar tájképen sok az árnyék.

A Going Home nemzetközi munka, hiszen abban egy magyar rendezőnő egy Magyarországon élő angol férfit rendez, egy amerikai-angol rendezőnő pedig egy hazánkban élő, algériai-magyar színésznőt instruál. S a történetek egymásra reflektálva lesznek egymás tükörképei. Hogyan változtak a kérdésekre adott válaszok a próbafolyamat és az előadások nyomán? S az újabb válaszok szültek-e újabb kérdéseket?

– Az a fantasztikus a kidolgozásokban, hogy valamiből kiindulsz, majd egészen máshová érkezel. Teljesen megváltoztattuk a cselekmény irányát. Nem a két történet reflexiója volt a fontos, hanem, hogy mennyi rutin van – például fizikai rutinok, kifejezésmódok –, milyen szigorú szerepeket kezdünk el játszani, s ezek közül melyek a ránk kényszerítettek, vagy melyeket fejlesztünk ki mi magunk a túlélésért, hogy elfogadjanak és elhiggyük, van olyan hely, amit az otthonunknak hívhatunk. Azt hisszük, ha elfogadnak, akkor be tudunk simulni és otthonra lelni. De ez hamis identitás, nem adja meg az azonosulás érzését. A valódi identitás az, amikor be tudod állítani a történeted arra a helyre, ahol vagy és az emberek elfogadják.

Improvizációs feldolgozás felől nézve, egy történetnek hányféle olvasata, üzenete, vagy éppen vége lehet?

– Bármennyi. Nem a történet végének megváltoztatása a legfontosabb. Nem szeretem az olyan fajta improvizációs játékokat, ahol van egy befejezés, ahova el kell jutnunk. Mindig az út az érdekes.


Itt az előadás nem csak a nézőre hat, hanem a színészekre is? Bennük is elindít valamiféle változást? S e kettő erősíti egymást? Ez a végcél is egyben, hogy alkotótársak és „élménytársak” is legyenek?

– Abszolút! Mindig ez a cél: ha minden érzékeddel, valóban figyelsz a közönségre, az időzítésed megváltozik, mikor szünetet tartasz, másféle gondolatok szöknek a fejedbe ugyanúgy, mint amikor a kockázatokról beszéltem. Mindez megteremti a társulást a közönséggel – ami varázslatos.

Így lesz a színházból a mi életünk, így válik valósággá..?

– Ez a legnagyobb kérdés, ami miatt nézőként hinni tudunk abban, ami a színpadon történik. Nagyon jó ezzel játszani! Megmutatni a nézőknek, hogy most azt szeretném, ha hinnél, most pedig ezt a hitet eldobom és lerombolom a kitalációt, majd újra fölépítem. Ennek részeként létrehozol egy helyzetet, ami mögött felsejlik egy tájkép. Vagy egy karakter, ami mögött meghúzódik egy táj. A néző azonosul a karakterrel, még akkor is, ha nem szereti, vagy tart tőle. Megmutatni, hogy amit nézel, az talán mégsem kitaláció, hanem tény. Az is az életfilozófiám része, hogy mindannyian hiszünk valamit arról, ami körülöttünk van, vagy a szerepekben, amiket a magunk által teremtett szituációkban játszunk. Egyesek valódiak, mások hamisak. Amikor hamis, talán akkor kell hazamenned, úgy is, mint közönség, úgy is, mint előadó – és úgy is, mint ember.


Előadás időpontok: október 26.19.30 óra és október 27. 18 óra

Jegyvásárlás: https://www.jegy.hu/program/going-home-105717