Tartuffe a Nemzeti Színházban – Címszerepben Trill Zsolt

2019 október 24. csütörtök, 7:00

Moliére Tartuffe-jét mutatta be október 18-án a Nemzeti Színház. Az előadást az ismert grúz rendező, David Doiasvili vitte színre, aki korábban a Cyranó és a Szentivánéji álom rendezésével mutatkozott be a magyar közönségnek.

Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ajánló a darab elé:

Orgonék jómódú házában egy mélyen vallásos alak, Tartuffe egyre nagyobb befolyással bír, s a helyzet már azzal fenyeget, hogy Orgont kiforgatja vagyonából, és a lánya kezét is megszerzi. Hamarosan mindenki átlát Tartuffe ármánykodásán – kivéve Orgont. A család tervet eszel ki, hogy lebuktassák a csalót.

Egyszerű vígjátéki történet, a mű mégis zseniális. Az ok a szerzőben keresendő, aki nem más, mint a drámatörténet sziporkázó zsenije: Molière.

Az eredeti címben Molière fontosnak tartotta, hogy a névhez társítsa a jelzőt is „l’imposteur”: Tartuffe, avagy a képmutató, de mondhatnánk szenteskedőt, szemforgatót, kétszínűt, alakoskodót, ájtatoskodót, kegyeskedőt, farizeust. És ha egy nyelvben valamire ennyi megnevezés van, ez azt mutatja, hogy a jelenség foglalkoztatja az embereket. Mi sem jelzi jobban e színdarab népszerűségét, mint az, hogy e szinonimák közé ma már oda lehetne írni: „egy valódi tartuffe”.

Ács Eszter, Horváth Lajos Ottó, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A figura eggyé vált a tulajdonsággal, amit Molière a darabjában pellengérre állított, mégpedig olyan erővel, hogy noha 1664-ben Versailles-ban bemutatták, az udvar befolyásos tagjai rávették XIV. Lajost, hogy tiltsa be a darabot. Előadását csak 1669-ben engedélyezték újra. Abban az időben is nagyszerű reklámnak bizonyult azonban a betiltás, mert a február 5-i bemutatóra özönlöttek a nézők. De az, hogy e lelkesedés nem csökkent később sem, már a mű üdeségét, érvényességét mutatja. Megszámlálhatatlan színpadi olvasata van napjainkban is, minden alkotó megtalálja a maga Tartuffe-jét, aszerint, hogy épp mit akar üzenni a világnak, melyik torz társadalmi jelenséget igyekszik górcső alá venni. Mindenesetre azok, akik a hit elleni támadást vélték felfedezni benne, és ezért hol tiltották, hol lelkesen üdvözölték világnézeti beállítottságuknak megfelelően, talán elsiklottak Cléante e sorai fölött, amelyen áthallik Molière vallomása: „Egyet tudok – egész tudományom csak ennyi: / Tudom, mi az igaz, s tudom, hogy mi a talmi. / S mert dicsőbb hősöket sehol sem ismerek, / Mint az alázatos, igazi szenteket, / S mert szebb és nemesebb dolog nincs a világon, / Mint ha az igazi vallás buzgalma lángol – / Előttem épp azért semmi sem undokabb, / Mint e szenteskedő, jól színlelt áhitat.” (Vas István fordítása).

Ács Eszter, Trill Zsolt, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

David Doiasvili grúz rendezőnek színházunkban eddig bemutatott két rendezése, a Szentivánéji álom és a Cyrano, valamint az első MITEM-re meghívott Macbeth előadása sejteti, hogy ő nem fog megállni a kiszólások szintjén, hanem az archetipikus, minden korra és bizonyos értelemben, kisebb nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző színlelés mélyebb rétegeit boncolgatja majd.

Trill Zsolt Tartuffe szerepéről:

Az orosz Viktor Rizsakov, a román Silviu Purcărete és a grúz David Doiasvili visszatérő vendég a Nemzeti Színházban, ám míg Rizsakovval és Purcăretével többször is dolgozott, Doiasvili két korábbi itteni rendezésében (Szentivánéji álom, Cyrano) nem szerepelt. Várta a vele való munkát?

– Láttam az előadásait, és kíváncsi vagyok rá. De igazából a próbák alatt alakulhat ki mélyebb kapcsolat színész és rendező között. Értek valamennyire oroszul, és ez Rizsakov és Doiasvili esetében segít egy kicsit. Purcăretével semmilyen nyelven nem tudok beszélni, és ez a korlát tényleg nagy gátat jelent, mert amikor fordító által hallod az instrukciókat, a magyarázatokat, az nem ugyanaz, mint ha direktben kapnád. Ilyenkor nagyon kell figyelnünk a rendezőt, hogy hogyan létezik, hogyan viselkedik – meg kell fejteni őt. De ez csak akkor derül ki, ha elkezdesz dolgozni vele, ez pedig hosszú folyamat.

Trill Zsolt, Ács Eszter, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Molière-nél a komédiázási kedv mellett az emberismeretet és a társadalomkritikát szokták kiemelni. Doiasvili hogyan közelít a Tartuffe-höz? Mai környezetbe helyezi a történetet?

– Inkább azt mondanám, hogy kortalan a helyszín. Úgy látom, az érdekli őt, hogy valójában mindannyian Tartuffe-ök vagyunk, nincs köztünk egy őszinte, egyenes ember. Talán erről is szól az előadás. De hát nem így van? Biztos, hogy óriási igazság van benne. Bárhová néz az ember, ha egy kicsit őszintébb vagy, abban a pillanatban összeomlik a világ, és még neked kell bocsánatot kérned. Persze, bocsánatot kell kérni, nem erről van szó. Ötven felé viszont már abban a korban vagyunk, amikor bizonyos dolgok talán egy kicsit jobban kikristályosodnak, és ezért érzékenyebbek is vagyunk. Már csináltunk is valamit, de még valójában semmit se, elkezdtünk valamit, de még nem fejeztük be, már fiatalok se vagyunk, de még öregek se – lehetnénk már őszintébbek, mégsem tudunk azok lenni.

Tartuffe bekerül egy családba, ahol a családtagok nyilvánvalóan nem fedhetetlenek, az új, fiatal feleséget választó Orgonnal az élen. De hogyan tud működni így Tartuffe karaktere? Ha mindenki képmutató, miben lesz ő más?

– Lehet, hogy ő tényleg ilyen, a többiek pedig nem. A mondatai lehet, hogy őszinték, csak nem jó anyagba találnak bele, és abból van a baj. Már abból is egy sor galiba származhat, ha rosszkor mondunk valamit. Ez sok mindentől függ.

Doiasviliben érez valamilyen grúz szenvedélyességet? Elvárja a színészektől, hogy az érzelmeket erőteljesen mutassák be?

– Van benne szenvedélyesség, igen.

Nevetni fogunk az előadáson vagy sírni?

– Ezt sose lehet előre tudni.

De a komédia dominál, vagy inkább sötét képet fest a darab?

– Sokszor sötétet – vannak ilyen sejtelmeim. Van benne valami széles gesztusokkal előadott komorság. De Molière mély lélekről tanúskodó szövege erre is alkalmas.

Szűcs Nelli, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A rendezők előszeretettel kérik olyan mozgásokra, amikor valahova föl kell mászni, le kell ugrani, különleges mozdulatsort kell végrehajtani.

– Valahogy mindig megtalálnak ezek a feladatok, de lehet, hogy én sugárzom magamból az erre való késztetést. Megbíznak bennem, hogy nem töröm össze magam, de aztán persze néha csak összetöröm.

Doiasvili kért olyasmit, ami próbára teszi az ügyességét, a bátorságát?

– Olyat nem, de a mozgás számára is ugyanolyan kifejező eszköz, mint minden más. Ezek sosem csak formák, mindennek pontos célja van. Egy megállás sem történik véletlenül. Ahogy megállunk, azzal kifejezünk valamit. Vidnyánszky Attila is azt tanította nekünk, hogy az érzelmek és az állapotok kifejezéséhez az egész testünket használni kell.

Horváth Lajos Ottó, Trill Zsolt, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Azt már sokszor említette, hogy a szövegtanulás a kor előrehaladtával egyre nyomasztóbb feladat: a különleges mozgás nem lesz egyre nehezebb?

– Biztos, hogy az is változik, de pont az a szép a színházban, hogy nem csak a szöveg, a beszéd más mindig, hanem a fizikumunk is átalakul ahhoz az anyaghoz, amivel éppen foglalkozunk. Ha úgy kell járni, mint egy 87 éves ember, akkor meg kell próbálni úgy járni. A Purcărete által rendezett Meggyeskertben Firsz figurájában pont az volt a kihívás, hogy olyan lassú, hogy szinte mozdulatlan – rettenetes! Ezerszer inkább mozogni kelljen. A mozgást is ugyanúgy meg kell találni egy szerepben, mint bármi mást.

Az évadot beharangozó plakátkampányban a Tartuffe-öt nem a címszereplő reklámozta, hanem az Orgon fiát játszó Szabó Sebestyén László, méghozzá meglehetősen provokatív pózban: tetoválással, baseballütővel a kezében.

– Nagyon jónak tartom ezt a plakátot, hiszen sokan vagyunk színészek, és ha van rá lehetőség, hogy reklámozzuk a színházat, akkor mindenkinek kint kell lenni, nem lehet mindig csak egy-két ismertebb színésszel hirdetni az előadásokat. Ez fontos gesztus. Nem lényeges, hogy főszerepről vagy mellékszerepről van-e szó – azt a feladatot kell minél jobban megcsinálni, amit rám bíztak, és akkor a sok kicsi, különböző forma eggyé áll. A plakát maga pedig nem az előadás hangulatát jeleníti meg, ez csak egy információ: lesz a Nemzeti Színházban egy Tartuffe-előadás, amiben játszik az egyik fiatal színészünk – aki egyébként lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint én. A figyelemfelkeltés a cél.

Nagy Mari, Tartuffe / Nemzeti Színház / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

TARTUFFE

Pernelle-né, Orgon anyja  Nagy Mari
Orgon, Elmira férje Horváth Lajos Ottó
Elmira, Orgon felesége Ács Eszter
Damis, Orgon fia  Szabó Sebestyén László
Mariane, Orgon lánya, Valér szerelmese  Barta Ágnes
Valér, Mariane szerelmese  Berettyán Sándor
Cléante, Orgon sógora  Berettyán Nándor
Tartuffe, szenteskedő  Trill Zsolt
Dorine, Mariane társalkodónője Szűcs Nelli

Díszlettervező David Doiasvili
Jelmeztervező Bánki Róza
Dramaturg
Kozma András
Rendezőasszisztens Herpai Rita
Rendező David Doiasvili

Forrás: Nemzeti Színház