“Szeretem a színházi szemérmetlenséget” – Interjú Alföldi Róberttel

2019 december 02. hétfő, 7:00

Hogyan lehet eligazodni egy munkahelyzetben távoli, ismeretlen közegben? Hogyan lehet itthon dolgozni?

Alföldi Róbert Franz Xaver Kroetz A vágy című darabját rendezi a Radnóti új játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban.

Az interjú a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában jelent meg.

Fotó: Dömölky Dániel

Sokat dolgozol.

Egyáltalán nem dolgozom sokat.

Igaz, hogy egy szemernyi fáradtságot sem látok rajtad… Ennyi gyakorlat, munka után hogyan fogsz hozzá egy következő feladathoz?

Nagyon pontosan igyekszem tudni, miért csinálom az adott előadást, illetve azt is, hogy egy helyzetben meddig mehetek el. Hétköznapi tapasztalat, hogy egyre kisebb mozgástere van annak, hogy éles dolgokról lehessen nyíltan beszélni. Ez egyrészt rettenetes, másrészt rákényszerít, hogy minden munkámban minél pontosabban és hitelesebben fogalmazzak, és a folyamatos gyakorlás teremt lehetőséget arra, hogy komolyan meg lehessen tanulni ezt a szakmát, amely még lassan harminc év után sem érdektelen a számomra.

Ezt hogy érted?

El kellett mennem például Ecuadorba Don Giovannit rendezni. Ott nem nagyon van operajátszás, Ecuador történetében ez volt a harmadik vagy negyedik bemutatott opera. Tudtam, hogy engem érdekelhet bármi a Don Giovannival kapcsolatban, ott ez lesz a legkevésbé fontos. Nekiállhattam volna egy sötét, filozofkus előadást csinálni, de azzal teljes mértékben figyelmen kívül hagytam volna, hogy kik ők és hol élnek. Szép feladat volt rájönnöm, honnan tudok elindulni velük együtt. A Don Giovanniból nálunk súlyos drámai előadások születnek – ott pedig egy népoperai előadásra jutottunk. Ez, visszatekintve, nehezebb volt, mint egy kanonizált helyzetből létrehozni valamit. El kellett engednem amit tudok, amit gondolok, és még a megszokottnál is szélesebbre kellett nyitnom az érzékelésemet, hogy el tudjak igazodni. Rengeteg mindent máshonnan kellett megugrani – ami itthon szinte automatikus, ahhoz ott új megközelítési módokat kellett találni.

Fotó: Dömölky Dániel

És téged mi lepett meg?

Nagyon más náluk a humor, ahogy a szexus is. Kétezerötszáz méter magasan dolgoztunk a hegyi Cuencában, a főszereplő a trópusi, tengerparti Guayaquilből jött – és az derült ki, hogy a főszereplő totálisan más kulturális minták alapján működik. Előtte fogalmam sem volt, hogy egy országon belül ekkora differencia lehet, ami például a szexualitáshoz és a szabadsághoz való viszonyt illeti.

Az arányok nyilván mások, de ilyen eltérések akár a budapesti színházak közt is lehetnek.

Nem, itt nincsenek számottevő különbségek. Persze lényeges, milyen darabbal hol dolgozik az ember, és nyilván nem véletlenül megyek a Radnótiba Kroetz-cel, de ez nem kizárólag racionális választás, hogy hiánytalanul el tudnám mondani, miért éppen ezt akarom.

Fotó: Dömölky Dániel

Hát… elég izgalmas szöveg.

Igen, régóta érdekel, és Heiner Müller, Martin Sperr vagy Fassbinder „lényeire” emlékeztetnek A vágy szereplői. Amikor lényeket mondok, egy olyan sűrítésre gondolok, ami egy sajátos életszakasz, társadalmi helyzet mutatója, amelyben vizsgálhatóvá válik az emberi minőség. Egy egészen hétköznapi történetben olyan, általunk nap mint nap használt fogalmakról, mint az összetartozás, a szeretet vagy a párkapcsolat, az derül ki, hogy lépten-nyomon összekeverjük ezeket az ösztönökkel, a vággyal, a pőre szexussal, mert képtelenek vagyunk egymás felé fordulni, és elcsesszük a kapcsolatainkat. Persze igyekszem óvatosan beszélni ezekről a fogalmakról.

Kroetz nem óvatos, amikor a szexuális aktusokról és azok mikéntjéről beszél.

Igen, de ez csak eszköz ahhoz, hogy valami másról gondolkodjunk. A hiányról. Olyasvalaminek a hiányáról, aminek nincs hangja, kifejezhetősége. A darabban például nincs erotika. Intimitás. Végletekig hétköznapi társas helyzetről van szó, amelyből tökéletesen hiányoznak a kapcsolódási pontok. Itt az a fontos, ami a két mondat közt van.

Fotó: Dömölky Dániel

Egy ilyen alapanyagból nehezebb előadást csinálni, mint egy ismert klasszikusból?

Efféle hiánydramaturgiára építkezni mindig hálás dolog, mert ehhez nagyon lehet kötni, kötődni – hiszen mindannyian ismerjük, még ha megfoghatatlan is. Szemérmetlenséget kíván. Egyébként is szeretem a színházi szemérmetlenséget, de ez az anyag nem is visel el más formát. Ilyen szempontból persze ugyanolyan feladat, mint egy klasszikus: ki kell lépni a szakmai biztonságérzetből, hogy a konkrét munka által eljussunk az adott anyaghoz – mert nem elég jó minőségben, tisztességesen dolgozni. Ez az anyag olyan, hogy erősebben lelepleződik, ha nem sikerül ez a rutinból való kilépés. Jobban kiderül, ha vékony lett. A német színházban érdekes módon erős humor tapad ehhez a darabhoz, a mi közegünkben azonban talán máshogy működik. Nem tudom, mi mennyi gúnyt és cinizmust bírunk el – mert olyan ez a szöveg, mint a maró lúg –, nem is szeretném fokozni.

Ezzel meg is van hozzá a viszonyod?

Igen, kisrealistán kell játszani, de egészen addig kell összenyomni, sűríteni, amíg jellé válik, és elkezd túlmutatni önmagán. Ugyanakkor a kettő kódnak egyszerre kell élőnek, működőnek és igaznak lennie. Ebben megtartani az arányt: érzékeny feladat. Ha azonban ez nem sikerül, az egész darab akkorát koppan, hogy mindenki észre fogja venni.

Fotó: Dömölky Dániel

Kroetz általában kíméletlen minden figurájával, de a nőkkel itt érzésem szerint még annál is jobban. Mennyire kell neked rendezőként egy női szempontrendszerbe is belehelyezkedned?

Egy ilyen darabnál, ami kimondottan ezzel foglalkozik? Amennyire csak képes vagyok rá. Egyébként is minden szereplő helyzetébe bele kell helyezkednünk.

Sok helyen dolgoztál világszerte. Mennyire látod a magyar színésznőket gendertémában tudatosnak és felkészültnek?

Nyilván emlékszel arra, ahogyan nemrég tájékozatlan és ostoba politikusok széles tömegeknek magyarázták el, mivel foglalkoznak a genderkutatók, akikre szerintük éppen ezért nincs is szükség. Hát milyen mozgástere van itt egy színésznőnek? A színház mindig olyan, mint körülötte a társadalom. Így általában a nem huszonéves magyar színésznők többsége rettentően küzd a korával, illetve a kora ellen. Azokban a kultúrákban ez kevésbé hangsúlyos, ahol egy ötvenes nő evidensen tud érdekes és érvényes lenni, ott a színpadon is felszabadultak és erőteljesek a színésznők – és nem férfi minták szerint. Nyilván sok múlik azon, hogy egy produkcióban milyen minőségben tudunk együtt dolgozni, viszont a közeg, amelyben Magyarországon élünk, adott. De igyekszem ezen a saját szintemen változtatni.

Az interjút Proics Lilla készítette
Radnóti blog / radnoti.reblog.hu