“Megéri nyugtalannak lenni” – Interjú Szász Jánossal

2020 január 01. szerda, 7:00

Sok humor van ebben a darabban, de maga a mű nagyon keményen arról szól, hogy nincs tovább – mondja a Macskajátékot rendező Szász János, akivel Örkény István remekműve kapcsán szexualitásról, küzdésről és a kijózanodásról is beszélgetett a Nemzeti Magazin.

Az interjú a Nemzeti Magazin VII. évfolyamának 3. számában jelent meg.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Macskajáték népszerű, sokat játszott darab: hogy esett most erre a választása?

– Vidnyánszy Attilával beszélgettünk, mit rendeznék szívesen, és ő kérdezte: Macskajáték? Gondolkodtam vagy öt másodpercig, és azt mondtam, hogy igen. Nagy színészek vannak a Nemzetiben, és számomra fontos, hogy velük dolgozhassak. Ez egy adósság nekem az életben. Nagyon vártam a közös munkát, ez az előadás erősen a színészekre épül.

Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó számtalan nagy szerepet játszott már: érdekes, hogy olyan történetben találkozik velük, amely időskori érzelmekről szól.

– Ez a fantasztikus, hogy pont abban a korban vannak, amikor talán nekik is szükségük van arra, hogy beszéljenek ezekről a változásokról, és úgy látom, akarnak is beszélni róla. Egyáltalán nem kell, hogy az előadásban idősebbek legyenek a saját koruknál, de fiatalabbak se. Vannak előképek a Macskajátékról: Sulyok Mária Székely Gábor rendezésében vagy Dajka Margit Makk Károly filmjében önmaguknál idősebb nőket alakítottak.

Egyértelmű volt, hogy Udvaros Dorottya legyen Orbánné, és Bánsági Ildikó játssza Gizát? A két színésznő temperamentumából ítélve fordítva is el lehetne ezt képzelni.

– Attól, hogy valaki tolószékben van, mint a Nyugat-Németországban élő Gizus, még nem szűnik meg az az akarat, hogy repüljön és táncoljon. Bánsági Ildikó nem egy sorsába beletörődő asszonyt alakít, nagy nyugtalanság van benne. Ez hatalmas energia, ami ha egy székhez van láncolva, csodákat tud előhozni.

Orbánné sem fogadja el a sorsát: ez szánalomra vagy inkább tiszteletre méltó?

– Nem törődnek bele sem a korukba, sem az élethelyzetükbe. Egyik sem. Gizus is megműtteti magát, és az ő gondolkodását, sorsát erősen befolyásolja Orbánné nyugtalansága. Szoros kapcsolatban lesznek a színpadon is, függetlenül attól, hogy az egyik Garmisch-Partenkirchenben van, a másik pedig a Csatárka utcában vagy a tejcsarnokban vívja mindennapi kis csatáit.

Udvaros Dorottya, Szász János és Tóth Auguszta a Macskajáték próbáján / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

De jó az, hogy nem tudják elfogadni a sorsukat?

– Persze hogy jó. Csodálatos! Ha az ember mindig beletörődne abba az élethelyzetbe, amiben van, és megelégedne vele, akkor semmi nem változna, és nem is hinne abban, hogy változhat még az élete. Ez fontos. A darab szerint megéri nyugtalannak lenni és nem elfogadni a dolgokat. Legfeljebb eljön a kijózanodás pillanata ebben az őrült versenyfutásban. Orbánné folyton rohan, és a végére bizony elfárad. Rá kell jönnie: lehet, hogy ez volt az utolsó esélye az életben, hogy még egyszer valami fontos történjen vele.

A társadalomban talán elindult valami változás: beszélni kell arról is, hogy mi történik az emberrel a kor előrehaladtával. Ön is így érzi?

– Egyáltalán nem. A mai társadalom inkább a Taigetoszról dobná le az idős embereket. Pedig az ember addig él, amíg azt érzi, hogy tud tenni magáért. Amíg érzelmei vannak, amíg szexusa van. És ezeknek a nőalakoknak van. Abban tér el ez az előadás a korábbiaktól, hogy itt fiatalabb nőkről van szó, és ez jó! Ettől lesz nagyon élő, izgalmas.

Azt nyilatkozta korábban, hogy „gyönyörű és velőtrázóan kemény utazásra” indul a színészekkel. Mitől olyan kemény ez?

– A kijózanodástól. Orbánné is azt érzi, hogy ez az utolsó sansza, és még elkeseredettebben, még görcsösebben ragaszkodik valamihez. Orbánné az elején még nem törődik magával, fél papucsban, férfikalapban, egy macskával rohan ki a tejcsarnokba. Aztán újra nő lesz, és ezt a vetélytársnak, Paulának köszönheti, akit Tóth Auguszta alakít. Ez egy újjászületés és meghalás, két órában elbeszélve.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Azt mondja, jó, ha nem törődünk bele a sorsunkba, ez a kijózanodás mégis szomorú.

– A darabban sok a humor, de maga a mű nagyon keményen arról szól, hogy nincs tovább. Nincs happy end.

A szerelem „tárgyát” Blaskó Péter jeleníti meg, de Csermlényi Viktor nyugalmazott operaénekes elég távoli, inkább csak beszélnek róla a darabban.

– Azért nagyon jelen van Orbánné életében, kimondva vagy kimondatlanul folyamatos szeretői kapcsolatban vannak harminc éve, de a férfi most már csak evésben, nagy lakomákban éli ki a maga szexualitását – ezt is fogjuk ábrázolni. Úgy látom, Blaskó Péter, ahogy az összes többi szereplő, az Egérkét játszó Nagy Mari és a Viktor anyját, Cs. Bruckner Adelaidát megformáló Tímár Éva is vágyik arra, hogy „emberből fogalmazzon”.

(…)

Folytatást itt talál.