“Kezünkbe tudjuk-e venni a saját sorsunkat?” – Interjú Bódi Zsófiával és Vadász Krisztinával

2020 január 17. péntek, 6:16

Január 18-án ősbemutató helyszíne lesz az Ódry Színpad. F. Scott Fitzgerald Szépek és átkozottak című regényéből Bódi Zsófia írt színpadi adaptációt, amit Vadász Krisztina végzős fizikai színházi koreográfus-rendező hallgató állít színpadra.

A két alkotóval a szabadság adta lehetőségekről, bizonytalanságokról, értékvesztésről, önazonosságról, a fiatalok útkereséséről is beszélgetett Spilák Klára.

Valami van a levegőben. Fitzgerald úgy látszik, ismét divatba jött. A Vígben hatalmas siker A nagy Gatsby, és ti most a másik jól ismert regényből írtatok színdarabot. Miért erre a műre esett a választásod?

Kriszta: Arról a közegről akartam beszélni, amiben élek, és ez a regény nagyon alkalmas erre. Van ez a huszonéves „művész leszek” állapot, ami a legtöbbször szélsőséges életmóddal jár. Tervezni kéne a jövőt, de rengeteg a bizonytalanság, ezt ellensúlyozza a folyamatos szórakozás, a problémák elodázása. Aztán reggel megint megpróbál az ember „felnőni”, és szembenézni az előtte álló problémahalmazzal. Ennek a szélsőséges váltakozásából egy idő után pedig óhatatlanul jön egyfajta kiégettség. Az érdekel, hogy ha mindez huszonéves korban bekövetkezik, visszafordítható-e a folyamat. Ezt a kérdést feszegeti Fitzgerald is: látod a csillogást, és közben meg rohad belülről az egész.

Zsófi: Van hasonlóság az 1920-as évek és a jelenünk között. Az I. Világháború után beállt a világban egy általános értékvesztettség. Nem egyszerű szembesülni azzal, hogy azok a dolgok, amik biztosak voltak az életünkben, hirtelen megkérdőjeleződnek vagy egyszerűen megszűnnek. A mi generációnk nem így érzi magát fenyegetve, de azt folyamatosan tapasztaljuk, hogy nincsenek szilárd értékek, hogy semmi sem állandó.

Vadász Kriszta

Személy szerint ezt az értékvesztést ti is megéltétek? Hittetek valamiben, ami most darabjaira hullik?

Kriszta: Abszolút. Sokszor kilátástalannak tűnik az egész. Alapkérdés, hogy amiért az ember nap mint nap megdöglik, amibe minden energiáját belefekteti – mert ez élteti és ezt szeretné csinálni –, az vajon lesz-e még, mire kilép az egyetem falai közül? Lesz-e lehetőség csatlakozni, vagy csak figyelhetem távolról, ami még marad? Vagy, ha csatlakozhatok, mennyire szabadon vagy behatároltan tehetem ezt meg? Ezek a gondolatok évek óta foglalkoztatnak.

Zsófi: Erősen megosztott a színházi világ, nagy feszültségek vannak. Ha becsatlakozol, azzal azonnal oldalt választasz? Vagy maradhatsz független a rendszeren belül? Érdemes kompromisszumokat kötni? Ha igen, meddig és milyeneket?

Ezekre a kérdésekre az előadás ad valamilyen választ?

Kriszta: Különböző stratégiákat és utakat mutat meg és azt, hogy nincs semmi, ami megállíthatná a történéseket. Egyénfüggő, hogy ki mire van hivatva, mi az, amiből ki kell törnie és ki is tud, és mi az, amibe bele kell nyugodnia.

Amikor Kriszta megkeresett az ötlettel, mit gondoltál erről az egészről? Tetszett egyáltalán a regény?

Zsófi: Fitzgerald nagyon érzékletesen festi meg ezt a zárt, intellektuális közeget, ami minket érdekelt. De az kérdés volt számomra, hogy hogy lehet a regény középpontjában álló kapcsolat több éves történetét egy pár órás előadásban megfogalmazni.

Hogyan lesz egy ilyen hatalmas szövegfolyamból színdarab? Hogy született a színpadi adaptáció?

Kriszta: Mikor először olvastam, már tudtam nagyjából, hogy melyik szálak és szereplők a fontosak az adaptáció szempontjából.

Zsófi: Persze lényeges volt rendszerezni, fontossági sorrendet felállítani, de a legfontosabb az volt, hogy megtaláljuk a személyes viszonyunkat a történethez, ami az adaptáció gerincét tudja képezni. Hogy legyen valami fókusz, ami alapján válogatunk a regényből, és ami alapján kiegészítjük aztán a saját fantáziánk szerint.

Mi volt ez?

Zsófi: Kapunyitási pánik – azt hiszem, ez a kifejezés jól össze tudja foglalni, mi volt a gondolatmenetünk középpontjában. Hogy amikor ezer lehetőség áll előttünk, tudunk-e ezzel élni. Kezünkbe tudjuk-e venni a saját sorsunkat? A szabadság meg is tudja roppantani az embert.

Kriszta: Igen, mert a szabadság csodálatos, de pusztító is egyben.

Zsófi: Rengeteg verziója volt a szövegnek, talán 40-50 változat is született.

Kriszta: Sokszor volt olyan jelenet a regényben, ami tetszett nekünk, szerettük volna átemelni, de aztán kiderült, hogy a mi adaptációnkban még sincs, vagy nem úgy van helye.

Zsófi: Ilyenkor meg kellett találni a szituáció magját, hogy mi a legfontosabb benne és aztán akár teljesen más perspektívába helyezni. Nagyon sokat farigcsáltuk ezeket. Az első szövegkönyvhöz képest kb. 20 oldallal lett rövidebb a mostani anyag.

Bódi Zsófia

Úgy készült a szövegkönyv, hogy tudtátok már, kik játsszák az egyes szerepeket? Vagyis rájuk írtátok a dialógokat?

Kriszta: A főszereplők megvoltak a fejemben már első olvasás közben, úgyhogy ennek tudatában kezdtük el írni a szövegkönyvet.

Zsófi: Sokat segít, ha tudom, ki játssza az adott szerepet, mert akkor minden elkezd konkréttá válni és akkor ahhoz az archoz, ahhoz a testhez képest látom, hallom magam előtt hogyan tud megszólalni a karakter. Egyébként elég szabadon bántunk a szöveggel, ha a színészeknek volt más, jobb ötletük egy mondatra, akkor azt beépítettük az anyagba. Egy regényadaptáción akár évekig lehetne dolgozni, emiatt jó is, ha a csapat közösen tudja formálni.

Mennyire lesz stilizált, elrajzolt a színpadi megfogalmazás? Használod-e a fizikai színház elemeit?

Kriszta: Abszolút. A regényadaptáció mellett a nagyszínpadi forma is teljesen új nekem. Két nagyon egyszerű feladat… Talán mindkettő jobban megkívánja a stilizációt, mint bármely más eddigi munkám. A képi fogalmazást, aminek kiváló eszköze a fizikai színház. Izgalmas megmutatni, hogy miközben zajlik egy jelenet, azalatt mi történik belül az ember testében. Erre a mozgás tökéletesen alkalmas.

Zsófi: Mert nem az a lényeg, hogy mit mondanak, mert azok „csak” szavak. Hanem az, hogy hogyan mondják, és azt mi hogyan mutatjuk meg.

Főleg prózai színészekkel dolgozol, akik nem feltétlenül ismerik a fizikai színház kifejezési formáit. Nehéz küzdelem volt?

Kriszta: Nem kellene küzdelemnek lennie. Sokkal inkább lehetne felfedezés és tanulás: színészként mit tudok ebből hasznosítani a karakter megformálásához, hogy tudom beépíteni, illetve minek kell ellene mennem. Persze, jó lett volna, ha több időnk van, mert ez azért alapos elmélyülést igényel.

A jelmezekben, a látványban, a zenében az adott kor jelenik meg, vagy ezek stilizáltak, kortalanok?

Kriszta: Teljesen elhagytuk, hogy mikor játszódik a történet. A jelmezeknél az volt a fontos, hogy egy elit osztályt mutassunk be, ez pedig a ruharétegek halmozásában nyilvánul meg. A tér is stilizált, azt próbálja megragadni, honnan hova jutunk, hogy mi az a valaha volt csillogás, ami mára már erősen megkopott, elrozsdásodott. A zene különböző korokra jellemző stílusokat ötvöz, kicsit behozza a ’20-as évek világát is.

Nagyon nagyszabású projektbe fogtál. Sok szereplővel dolgozol, nagyszínpadon, bonyolult, szerteágazó történettel. Nem szorongtál?

Kriszta: Eddig mártogattam a lábujjamat a vízbe, most meg egy nagy hasassal beleugrottam. Azt gondoltam, muszáj most már egy kicsit magasabbra tenni a lécet. Persze szorongani 0-24-ben tudok, bármilyen munkáról van szó, de azt hiszem, ennek a maximalizmusom az alapvető oka, így inkább előrevisz, mint pánikot okoz.

Mi vár rátok a bemutató után? Milyen munkáitok lesznek még idén?

Kriszta: Ezután Nyíregyházán leszek egy rendezőhallgatóknak kiírt pályázatnak köszönhetően, illetve megírom a szakdolgozatomat. Aztán koreográfusként egy Waldorfos osztály előadásában dolgozom majd. Ezenkívül még két bemutatóm lesz idén színészként, az egyik májusban a Trafóban, az osztályommal.

Zsófi: Nem rég alapítottunk egy társulatot marosvásárhelyi színészekkel, ami A Vadász Esélye nevet viseli, és január 30-án lesz az első bemutatónk a Három Hollóban, a Csongor és Tünde. Aztán február elején mutatjuk be a Tesla Laborban az Én, Iphigeniát Eke Angéla szereplésével, amit három rendező állít színpadra, én Sándor Dániel Mátéval dolgozom. Végül áprilisban itt, az egyetemen lesz egy munkám Walters Lilivel, aki Hedda Gablert rendez.

Az interjút Spilák Klára készítette.