“Minden tiszteletem az óvodai verekedőké” – Interjú Valló Péterrel

2020 február 05. szerda, 7:00

A kötetekben Sartorius úr házai (Widowers‘ Houses) címen szerepel, Magyarországon mégis „A szerelem komédiája”, „Szerelmi házasság”, „A szerelem ára” címeken játszották George Bernard Shaw első színdarabját, amelyet 1892-ben írt. A Radnótiban A szerelmesek házai címen mutatják be Valló Péter rendezésében.

A szerelmesek házai olvasópróbája a Radnóti Színházban / Fotó: Éder Vera

Az interjú a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában jelent meg.

Közel áll a szerelmi megközelítés a Radnótiban születendő előadás víziójához?

Ez a felszínen valóban egy szerelmi történet. Két fiatalról szól, akik megismerkednek, egymásba szeretnek, és megpróbálják valahogy rendesen élni az életüket, de a közeg, amelybe beleszülettek, velejéig züllött és romlott. Egy erkölcsileg teljesen magába roskadt társadalomról ír Shaw, amelyből a fiatalok se tudnak kiszakadni, mert a szüleik és az ő szüleik is benne vannak nyakig. A két fatal, Trench és Blanche nem forradalmár típus. Egy nagyon viharvert szerelemben egymáséi lesznek, szépen tudomásul véve, hogy milyen nagy mocsok van az egésznek az alján.

De valahol azért van kiút ebből? Van remény?

Nem azért kell gyerekeket szülni, mert adnak rá pár forint hitelt, hanem azért, mert az ember valahol bízik abban, hogy a gyerekeit becsületben és tisztességben fel tudja nevelni, és amit ő összehozott, legyen az akár anyagi, akár szellemi, azt majd a gyerekei öröklik és továbbviszik. Természetesen persze a lelkem mélyén ebben sem hiszek, de ebben a kettősségben élek, és Bernard Shaw hál‘ istennek pont így érez. Nagyon érdekel ez az embertípus, akit megtör ez a fajta berendezkedése a világnak, amelyben ma is élünk. Függetlenül attól, hogy nincsenek felforgató céljai, mégis beletörik.

Fotó: Éder Vera

Ezért választottad ezt a színdarabot?

Az ember próbál a saját vérmérsékletének, lelki alkatának ismeretanyagának megfelelően működni. Én a történetmesélős színházat szeretem, tudom, hogy ez egy elmúlt színházcsinálási attitűd, de ez engem nem zavar, és én erre a hátralevő kis időre már nem változtatok ezen. Azt gondolom, hogy teljesen sosem fogják tudni száműzni ezt a fajta színházcsinálást. Lehet csak effektekre épülő színházat csinálni, de mindig lesznek páran, akik megpróbálnak rendesen elmesélni egy történetet, egyszerűen azért, mert hátha van még olyan ember, akit az a történet érdekel, és valamiféle tanulságot leszűr magának belőle.

És Shaw-nál mindig ott van a morális tanítás, a tanulság…

Bernard Shaw-t főleg az erkölcs érdekli, és én furcsa módon az ilyen szerzőkhöz vonzódom, amilyen például Osztrovszkij és Shaw is. Ők nem a legvadabb, legszélsőségesebb szerzők, talán nem ők fogalmazzák meg a legforradalmibban a maguk igazságait, de rettenetesen intelligensen írnak, és van bennük valamiféle valódi jobbító szándék. Rendezhetnék radikálisabban gondolkodó szerzőket is, de én azokat az írókat szeretem (amilyen én magam is vagyok), akikben van némi malícia, nekimennek a probléma feltárásának, de nem vindikálják maguknak azt a jogot, hogy a probléma meg is oldódik majd, ha a nézők elé tárják az igazságot. Nem hisznek abban, hogy ha ezt vagy azt kimondjuk, akkor majd kaszát és kapát ragadnak honfitársaink. Egy kicsit le is nézem ezeket a hamis illúziókat kergető embereket, közben persze minden tiszteletem az óvodai verekedőké, de én már az óvodában sem voltam ilyen. Nem azt mondom, hogy mérhetetlenül nem bízom a világ megjavíthatóságában, de közben meg tulajdonképpen mégis ezt mondom. És ebben a furcsa kettősségben kell az embernek valahogy tevékenykednie. Azt gondolom, hogy az én legjobb munkáim pont ebből az attitűdből keverednek elő.

Fotó: Éder Vera

Milyen Bernard Shaw humora?

Szerintem mérhetetlenül szellemes szerző. De attól el vagyunk szokva, ha egy szerzőnek ennyire sajátos emberszeretete van – ha ugyan nem lehetne inkább embergyűlöletnek nevezni ezt a szemléletet. Igazából hajlok arra, hogy Shaw nem nagyon rokonszenvezett a saját fajtánkkal, de mérhetetlen iróniával tette ezt, igazán élvezetesen. És ez a már-már cinikusnak mondható attitűd hozzám nagyon közel áll. Ezért is rendezek olyan szívesen angol szerzőket, akikre ez nagyon jellemző.

Az ‘50-es évektől egészen a ‘70-es évek elejéig Shaw állandó szereplője volt a színházak repertoárjának – ezt a darabját például az ‘50-es években nyolcszor is bemutatták – aztán mintha kicsit kikopott volna a műsorrendből a szerzővel együtt. Mintha nem lenne Shaw ma olyan divatos szerző.

Éppen Shaw mondta, hogy a divat megy ki leghamarabb a divatból. És igazából ez vitt engem is közel ezekhez a szerzőkhöz: valahogy megpróbálok mindent kikerülni, ami divatos, még akkor is, ha ez nem egy túl sikeres vállalkozás mostanában. És valahogy azt érzékelem, hogy maga Shaw sem akar divatos lenni, ahogy Osztrovszkij vagy Csehov sem. Közben azt is látom, hogy ma semmi nem divatos, ami fnom tollú. Más kérdés, hogy amikor fatal voltam, Bernard Shaw nagyon divatos volt Magyarországon, egyszerűen azért, mert ott van minden írásában ez a rettenetes társadalomkritika, és fel tudták használni arra, hogy rajta keresztül megmutathassák, milyen borzasztóan züllött és elvetemült a polgári társadalom.

És ma mitől izgalmas, mitől hat kortársnak Bernard Shaw?

Shaw egy olyan társadalmi berendezkedésben alkotott, ami bizonyos vonásaiban kísértetiesen emlékeztet arra a társadalomra, amelyikben mi most élünk. Éppen túljutottak az angolok a kapitalizmus Dickens által is olyan jól megírt legvadabb szakaszán, és akkor valahogy minden elkezdett szervezetten és ütőképesen működni. De csak látszólag. Azzal az illúzióval, hogy ez egy nagyon érvényes, igazságos és jól működő rendszer. De akkor jött egy olyan író, mint a Bernard Shaw, aki milliméterről milliméterre bontotta le ennek a működésnek az összes anomáliáját.

Fotó: Éder Vera

Miért van szükség mégis arra, hogy átdolgozzátok, átírjátok Péterfy Gergellyel közösen?

Mostanában már majdnem mindent átírunk. Ebben nem a színdarabok a ludasak, hanem a nézők. A kifektetett oktatási rendszerünk valahogy nem képes olyan tudást létrehozni, ami a színház szeretetéhez és élvezetéhez nélkülözhetetlen lenne. És nemcsak a lexikális tudásról van szó, bár egyébként az se lenne baj, ha nem kéne kihúznunk minden mitológiai utalást a szövegeinkből, de kihúzzuk, mert tudjuk, hogy különben megakad a tű. Most sem a lényegen változtatunk, hanem megpróbáljuk a történetet kicsit közelebb keverni hozzánk. Ebben azért nagyon sokat segít, hogy ha nem kell például a 19. századi Angliába menni, vagy ha nem kell a társadalmi közlekedés teljesen másféle normarendszerével szembesülni. Engem ebben a történetben az érdekel, hogy van egy fatalember, aki betagozódik ebbe a szar életbe, egyszerűen azért, mert nem lehet kitörni belőle. Hiába rendes az ember, hiába akar jót, hiába érez magában hihetetlen tehetséget vagy felhajtóerőt, nem megy. Nem lehet ebből kitörni. És én ezt próbálom valahogy megénekelni mostanában. Nem mondom, hogy a legvonzóbb téma, mégis meghatározó és fontos élettapasztalat.

Az interjút Kovács Krisztina készítette.