“Úgy érzem, hogy még sok itt a dolgom” – Interjú Székely Krisztával

2020 február 07. péntek, 7:00

Január végén a Katona József Színházban is látható volt Székely Kriszta első olaszországi rendezése.

Ványa bácsi / Fotó: Teatro Stabile

Hogyan kerültél kapcsolatba a torinói Teatro Stabilével?

Török Tamara volt velük kapcsolatban, mutatott nekik képeket az előadásaimból. A Nórát meg is hívták, négy estén át játszottuk Torinóban, jól fogadta a közönség – ezt követte a felkérés a rendezésre.

Hogyhogy Csehov Ványa bácsiját választottad?

Közös ötlet volt. Azt szerették volna, ha Paolo Pierobonnal dolgozom, aki nagy és népszerű színész Olaszországban, fontos szerepeket játszik színházban, filmen, tévében. Ez jó kiindulási alap volt, tulajdonképpen biztonságot adott – itthon társulatban dolgozom, jól ismerem a színészeket, ami egészen más helyzet. Elmentem megnézni őt előadásokban, nagyjából bemértem, hogy milyen típusú színész. Onnantól kedve aztán elég gyorsan eldöntöttük, hogy a Ványa bácsi legyen a darab, Paolóval a címszerepben. Utána aztán az összes színészt össze kellett válogatnom, egész Olaszországból jöttek a castingokra.

Hogyan dolgoztatok a szövegen Szabó-Székely Árminnal, az előadás dramaturgjával?

Sok mindent megváltoztattunk, többek között a szöveg ritmusát. Szerettük volna, ha az előadás nyelve az irodalmi helyett a mai, beszélt nyelvhez közelít, és olyan ritmusú, hogy jól essen a mai fülnek. A történet egyik fő katalizátora a Szerebrjakov nevű fazon, aki eredetileg művészettörténet-professzor. Tisztelet övezi, nagy dolgokat tesznek meg és áldoznak fel érte. Ma már nehéz elképzelni, hogy egy tanárnak ilyen presztízse lehet. A mi történetünkben Szerebrjakov egy középszerű, nagy egóval rendelkező filmrendező lett, aki mellett ez a vidéki csapat megmukkanni sem mer. Vagy például Asztrov, aki már Csehovnál is izgalmas és összetett alak, egy természetközeli, erdőben fát ültető vegetáriánus, ami akkor nagyon extrémnek számított. Ezt próbáltuk tovább tolni, így lett klíma-harcos Asztrovból. Mindent és mindenkit igyekeztünk közelebb hozni a mai nézőkhöz.

Ványa bácsi / Fotó: Teatro Stabile

A magyar cím miért lett „Ványa”?

Én ezt a „bácsi”-t nagyon káros szónak találom. A darab játszási hagyományára alapvetően rányomta a bélyegét, pedig Ványa egyáltalán nem valami öreg papi: azért bácsi, mert Szonya nagybátyja. Amikor a Katonában megkérdezték, hogy milyen címmel írjuk ki az előadást, örültem, hogy a két pesti előadásra lehet csak Ványa a címe.

Az előadásfotókon egy letisztult, kalitkaszerű díszlet látszik.

A díszletet Cseh Renátó, a ruhákat pedig Pattantyus Dóra tervezte. Izgalmas folyamat volt kitalálni, hogy az olaszoknak hogyan lehet érdekes a Ványa bácsi, hogyan lehet érdekes Csehov. Valahogy lélektanilag akartuk megfogalmazni a teret… Azt, hogy ezek az emberek vidéken, mindentől távol, összezártan élnek, klausztrofób helyzetben vannak. Fontos tényezőnek éreztem ezt az összezártságot, meg azt, hogy mindenki úgy érzi: nincs más választása, nem tud elmenni innen. Mint valami Csehov-reality show, vagy Ványa-reality show: ott vannak, és egymás agyára mennek. A szexustól kezdve minden elkezd működni, és mindenki kifordul önmagából. Ezért a tér négy oldalról majdnem teljesen zárt. Egy-egy hangsúlyos ponton kijönnek a térből, de tulajdonképpen ebben a zárt plexidobozban játszódik az egész előadás. A színészek nem nagyon látnak ki a dobozból, a fényektől leginkább saját magukat látják. Nagyon másfajta színjátszás jött létre ebben a térben, teljesen megváltoztak a szabályok. Mikroportokat használunk, sokat foglalkoztunk az előadás hangzásvilágával is. Nagyon szerettem ezzel a térrel dolgozni. Hamar látszott, hogy ad valami pluszt, jól beindította a próbafolyamatot.

Milyen volt a munka az olasz csapattal?

Nagyon más élmény volt, mint itthon dolgozni. Ők maguk sem nagyon ismerték egymást, friss csapat volt, mindenki emiatt a munka miatt utazott Torinóba. Nagyon elszigetelten dolgoztunk, egy nagy kulturális centrumban próbáltunk Torino külvárosában, elzárva mindentől. Olyan volt, mintha egy színházi karanténban lettem volna végig. Mindenki nagyon dolgozott, az első pillanattól kezdve kíváncsiak voltak rám, és én is különleges, inspiráló élethelyzetnek éreztem az egész munkát. Persze minden próbafolyamatnak vannak nehezebb és könnyebb, tehetségesebb és tehetségtelenebb pillanatai, ezek nyilvánvalóan megvoltak itt is, de szerintem mindenkinek jó élmény volt.

Ványa bácsi / Fotó: Teatro Stabile

A nyelvi különbözőség akadályt jelentett a munkában?

Egy próbafolyamatban nagyon fontos az, hogy a rendező mit és hogyan ad át. A próbák pedagógiai része szerintem egy picit fontosabb is, mint a nagybetűs Művészet – tehát az, hogy kivel-milyen hangot ütsz meg, mit mondasz viccelve, mit mondasz nagyon komolyan, mit mondasz röviden, mit mondasz hosszan, mikor ironizálsz. Fontos, hogy ha látom, hogy valakinek kezd sok lenni, vagy hogy érzékeny helyen járunk, hogyan oldom ki valamilyen humorral… Ez nyilván nem tud ugyanígy működni, amikor egy tolmács adja át a színészeknek mindannak az értelmét, amit mondok. Többnyire nem jól beszéltek angolul, mégis, a próbafolyamat közepe felé volt egy pont, amikor átváltottam angolra, mert azt éreztem, hogy muszáj, hogy legyen köztünk valami személyes kapcsolat. Lehetetlennek éreztem, hogy elteljen úgy egy próbafolyamat, hogy nem szólunk egymáshoz.

Milyen volt kilépned a megszokott közegedből, a magyar színházi kultúrából?

Nagyon extrém pillanatban zajlott ez a munka, konkrétan akkor, amikor itthon a Katonát próbálták lemosni a színházi térképről. Egyrészt kiváltságosnak éreztem magam, hogy nem itthon vagyok – persze közben hazajöttem tüntetni meg a társulati ülésekre, és napi szinten beszéltem Máté Gáborral. Tulajdonképpen felemelő volt valahol máshol lennem, ahol nincs ilyen jellegű probléma. Nagyon fullasztónak találom azt, ami itthon van, annyira fullasztónak, hogy néha el is gondolkodom azon, hogy akarom-e az életemet ebben a közegben eltölteni. Sok kollégám számára eljött az a pont, Schillingtől Bodóig, amikor azt mondta, hogy köszöni szépen, kilép az egészből… Teljesen értem őket.

De Te még nem tartasz itt…

Még nem. Most inkább úgy érzem, hogy még sok itt a dolgom.

Kérdezett: Huszár Dóra / Katona József Színház