‘Egy tündérmese – és ami mögötte van’ – Interjú Schermann Mártával

2020 február 12. szerda, 6:00

Csinált már színházat hajléktalanokkal, romákkal, várandós asszonyokkal, bevándorlókkal, klinikai halált megélt emberekkel, orvosokkal, s ezúttal – az Art-ravaló projekt keretében – immár másodjára rendez színházi előadást állami gondoskodásban felnőtt fiatalok szereplésével.

A János vitéz sajátos feldolgozásban, Kukorica Jancsi címmel, február 29-én 19-órától, egyetlen alkalommal kerül színpadra, a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében. Egy tündérmese – és ami mögötte van: életút-strukturáló művészeti projekt, Schermann Márta rendező vezetésével.

Az ország minden pontjáról vannak nálunk gyerekek, Budapestet kivéve. – mondja. – A projekt fő támogatója a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács (NBT), s óriási dolog, hogy független civil szervezetek a Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál Egyesület – projektje mögé beáll egy állami szerv. Az NBT elképesztően elhivatott, coach-csal, élménypedagógiával, kapcsolatrendszerrel, mindennel segít minket. Ebben a korban minden gyerek hosszan keresi, hogy mit akar csinálni. Ilyenkor még kevesen kapnak lángra. S a gyermekotthonban, nevelőszülőknél fölnevelkedett fiatalok sokszor nem is hallják a saját hangjukat. El sem tudják képzelni, mi mindent tehetnének magukkal. Leggyakrabban bolti eladónak meg dadának küldik az állami gondoskodásban élőket, vagy mehetnek műkörmösnek és hentesnek – de nem tartanak ki a suliban, mert nincs valódi akarat, kívánság mögötte. Sok mindent kapnak ezek a fiatalok, csak minőségi időt nem. Az NBT meglátta, hogy arra érdemes és kell pénzt költeni, amivel valódi változásokat tudsz elérni, és a mi programunkat ilyen kezdeményezésnek ismerték meg.

Schermann Márta

Eddig milyen eredmények születtek?

Az első projektnél még válogatás nélkül mindenkit fölvettünk. Kilencen kezdték, s nyolcan fejezték be a programot. Volt egy növendékünk tavaly, aki korábban három év letöltendőt kapott. 17 évesen ebből már kettőt le is töltött, és a bíró azt mondta, az utolsó évét kiválhatja azzal, ha részt vesz a képzésünkön. Befogadtuk és végigcsinálta – még ha zökkenőkkel is. A csoport fele biztonsággal megkapaszkodott Budapesten. Albérletben laknak, van munkájuk, készülnek az érettségire. Van, aki nekirugaszkodik az egyetemi felvételinek. Négyen visszajöttek mentornak, a mostani projektbe.

Mik voltak az első projekt tanulságai?

A legmeghatározóbb az volt, hogy mindenre mi sem vagyunk még felkészülve. Egy drogfüggő fiatalra például nem. A komoly pszichés betegségekkel küzdőknek sem való ez a projekt: a skizofrén például nem ebbe a csoportba való, nem tud együtt haladni a többiekkel. Mi sem tudjuk úgy segíteni őt, ahogy erre szüksége volna. Ezek az egyediségek olyan különleges tudást, felkészültséget követelnének tőlünk, amelynek még nem vagyunk birtokában. Próbáltunk vegyes csoportot létrehozni és felvettünk négy-öt olyan fiatalt, akik nagyon durva krízishelyzetben, vagy komoly, krízis-közeli állapotban voltak. Felvettünk hasonlóan rossz körülményekből érkező, mégis stabilabb embereket is. Ők folyamatosan, nagyon erősen segítik egymást. Van pszichológus a csapatunkban. De az idő kevés. Hogy tudsz kilenc hónap alatt behozni egy 18 éves elmaradást? Mert valljuk be, itt a legstabilabb élethelyzetben lévő fiatalnak is hatványozottan több gondja van, mint egy átlagos huszonévesnek.

A projektben résztvevők hogyan töltik ezt a kilenc hónapot?

Az NBT-nek köszönhetően, teljes ellátás van: mi adjuk az étkezést, a lakhatást, adott esetben a tb-jüket is intézzük. Ez akkreditált felnőttképzés, hetente öt napot, napi öt órában, iskolában vannak nálunk. Ezek a fiatalok korábban gyakran iskolakerülők, iskolaelhagyók voltak. Ehhez képest, most a fővárosban élnek és időben bejárnak, lelkiismeretesen dolgoznak, teljesítenek, mert akarják és kitartanak. 14 fiatallal kezdtük, 12-ten maradtak és már itt vagyunk a hatodik hónapban. Fontos számunkra, hogy a fiatalok már a projekt első féléve alatt találjanak maguknak részmunkaidős állást, de úgy, hogy az ne menjen a képzés rovására. Emellett hosszú távon is igyekszünk segítséget nyújtani a munkavállalásban. Idén már kötelező előtakarékosság is van, azaz a keresetük töredékét havonta, a bankszámlájukon elkülönítve, gyűjteniük kell. Heti négy nap művészeti képzésen vesznek részt, alapvetően a színház mentén – de a társművészetek is bejönnek: tánc, zene, képzőművészet. Hetente egy napon pályaorientációs szakember foglalkozik velük. Trénerek állásinterjúkra készítik föl őket, egy közgazdász is foglalkozik velük. Megtanítja nekik, mi az, hogy bank, kölcsön, előtakarékosság, hogyan tudnak tervezni egy hétre, egy hónapra, egy évre, öt évre. Színházba, múzeumba, kiállításokra járnak. Együttműködésünk van a Katona József Színházzal: az ottani ifjúsági csoporttal dolgoznak együtt, mert szerintünk fontos, hogy különböző szociális környezetből érkező fiatalok találkozzanak és hassanak egymásra, és ez a közös játék során meg is történik. Mindenkinek azt mondjuk, hogy „többre vagy képes”. Itt szembesülnek vele, kik ők, mennyit érnek és látod, ahogy kivirágzanak. Hat hónap után van a színházi bemutató. Majd az ezt követő három hónap során, fokozatosan engedjük el a kezüket – ezzel egyre nagyobb önállóságra ösztönözve őket. Ez viszonylag drága projekt, hisz’ igen sok ember dolgozik benne; drága a lakhatás, az étkezés is. Viszont még mindig nem kerül annyiba, mint egy eltévedt, „azt sem tudom, ki vagyok” fiatalnak mondjuk egy évi börtön. Most 12 embert tudunk nagyobb eséllyel elindítani az életbe.

Milyen idősek a fiatalok?

18-24-éves korosztály. Minimum követelmény az alapfokú végzettség és hogy tudjanak olvasni. Idén 35-en jelentkeztek a 14 helyre, és remélem, jövőre még többen találnak el hozzánk.

Schermann Márta

Milyen szempontok alapján választottátok ki a résztvevőket?

Két napos workshopot tartottunk, ahol minden jelentkezővel megismerkedtünk és valamennyiükkel együtt dolgoztunk, játszottunk. Szerintem mindenki érdekes, különleges és megismételhetetlen. Ha ebben hiszel, akkor ő is hisz benne. Nem színészi képességeket néztünk, hanem azt, kinek van a legnagyobb szüksége arra, amit mi adni tudunk.

Mit tudtok adni?

Nagy elfogadást, hovatartozást, és felületet arra, hogy ha akarod, megismerkedhetsz önmagaddal. Itt nagyon sok komoly abúzussal érkező gyerek van, akiknél bizonyos gesztusok, hanghordozások beindíthatnak fájdalmas és fel nem dolgozott emlékeket. Itt találnak – a maga hibáival, türelmével és türelmetlenségével együtt – egy olyan őszinte és elfogadó közeget, ahol tudják, hogy biztonságban vannak és álmodhatnak, tervezhetnek.

Neked pszichológusnak is kell lenned, közben fejlesztesz, rendezel. Hogyan ötvöződik mindez?

Sokszor szembesülök a magam részéről is óriási hiányosságokkal. Akár mint pedagógus, mint művész, mint ember. Azt mondom nekik, hogy minden területen volna ember, aki ezt jobban csinálhatná, mint én. Tényleg..! Mindenből van jobb, csak ők most nincsenek itt. Én viszont itt vagyok, ezt akarom, csinálom és biztos lehetsz benne, hogy nem foglak cserben hagyni. Kevés embernek adatik meg, hogy láthat kinyílni lelkeket. Amikor egyszer csak feloldódik bennük valami, és olyasmit csillantanak meg, hogy levegőt venni sem tudsz..! Mondjuk nekik: az, ami körülötted van, mind a csomag része. Az a kérdés, mit kezdesz vele.

Izgalmas volt, hogy az előző, az Odüsszeiából készített előadásotoknál nem Odüsszeusz, hanem a fia szempontjából közelítettétek meg a művet. A produkció Télemakhoszról szólt, aki apa nélkül nő föl. János vitéznél is két árva van: Jancsi és Iluska. Már keresitek a következő darabot, amit meg lehet közelíteni ugyanebből a szempontból?

Korábban sem volt szándékos a Télemakhosz-szempont és most sem így indultunk el. Mikor kerestük a darabot, bevillant, hogy másodikos-harmadikos koromig nem voltam hajlandó olvasni, csak azt, ami kötelező volt. S a nagynénémtől karácsonyra megkaptam a János vitézt. A mai napig emlékszem az élményre, mert elementáris erővel hatott rám. Beugrott, ha nekem ez így bejött, akkor lehet, másnak is jó lesz. Kosztolányi szerint, a János vitéz a magyar Odüsszeia. Mindkét műben az útkeresés – a magam és a világ nehézségeivel való küzdelem – mesebeli, ahol a világban „bármi megtörténhet”; ez mind remek talaj számunkra ahhoz, amivel foglalkoznunk kell. Mikor elmeséltem az ötletem Romankovics Eda színházi nevelési szakembernek, aki idén az állandó munkatársam a napi tréningeken, azt mondta: és ne felejtsük el, hogy két árváról van szó. Nem kerestük, így alakult. Petőfi művében a kukoricajancsiság számunkra érdekesebb volt, mint a jánosvitézség. A próbákon sokat improvizáltunk és ezek a szövegek Hárs Anna (a darab írója és dramaturgja, a szerk.) segítségével bekerültek az előadásba, amit – csakúgy, mint tavaly – online is nézni lehet majd, hiszen a bemutatót élőben közvetítjük. Nagyon izgalmas művészi forma civilekkel és saját anyaggal dolgozni, a szociális és a társadalmi részt összeengedni a művészetben.

Ki, milyen utat járt be az elmúlt fél év alatt?

Minden fiatalnál hosszan sorolhatnám a változásokat. Volt, akinek rendszeres dühromai voltak, s ma már megbízhatóan dolgozik. Van egy lány, aki az elején nem nagyon tudott megszólalni, külön ült a többiektől, s most az egyik legviccesebb és legjobban szeretett figura lett. Már nem ül külön, ott van és csinálja a többiekkel együtt. Egy másik lány épp az egyik jól sikerült próba végén jött le a lépcsőn, s fél füllel hallottam, amint azt mondja a társának: „Úristen, nem tudtam, hogy ilyen jót tudok csinálni! Nem tudtam, hogy jó vagyok, nekem ezt még soha senki nem mondta!” – Tizennyolc évesen. Tudom, „amerikásan” hangzik, ahogy ezeket mesélem, de a hétköznapjaink tényleg ilyenek.

Gondolkoztál társulat alapításán?

Nekik nem ez a dolguk, hanem az, hogy megismerjék magukat, megerősödjenek és az itt kapott tudást, energiát, önbizalmat forgassák vissza valami másba.

Nehéz őket útjukra engedni?

Nem, mert talán lehetne jobban, de én ennél többet nem tudok adni és a teljes stáb is a maximumot nyújtja folyamatosan: ezt a csomagot vihetik tovább. És bármikor felhívhatnak.

Van már neve ennek a műfajnak?

Szociális színháznak hívják, de annak van egy rossz szájíze, hogy a művházban játsszák, lent a pincében. Persze ott is lehet jó színházat csinálni. Itt nagyon fontos, hogy az előadás bemutatója a Nemzeti Színházban lesz, ami mindannyiunké, mert hogy mi vagyunk a nemzet. Nem? Ennek a produkciónak és ezeknek a fiataloknak ez jár. Hogy amikor majd elhívják nevelőszüleiket, leendő munkaadóikat, akkor az őket megillető helyen tudjanak megjelenni. – Például a Nemzeti Színházban.

Szerző: Canjavec Judit