“Menni, menni kell, állandóan!” – Interjú Vándor Évával

2020 február 26. szerda, 7:00

Február 19-én mutatták be az Egressy Zoltán novelláiból készült Álmos utas haragja című előadást Simon Kornél rendezésében a Mozsár Műhelyben. A négyszereplős darab Céniájával, Vándor Évával a Pótszékfoglaló beszélgetett.

Az interjú elsőként a Pótszékfoglalón jelent meg.

Fotó: Szokodi Bea/Pótszékfoglaló

Számodra az utazás mit jelent?
Kikapcsol! Nagyon, gyönyörűségesen! Akár társulattal, akár más okból utazhatom. Volt, amikor Yvonne, burgundi hercegnővel fesztiválról fesztiválra utazva imádtam oda ülni hajnalban a sofőr mellé, és nézelődni kifelé azon a hatalmas panoráma üvegen. Nézni, hogy milyen máshol éjjel, hajnalban, nappal, állati jó érzés! Már kicsi koromban is boldog voltam, amikor a papa mellett, a hátsó ülésen utaztam. Jó is, hogy szeretek utazni, hisz úgyis menni, menni kell, állandóan!

Ebben az Egressy-szövegekből írt darabban is fontos az utazás?
Az emlékeidben? Igen, az egy végtelen, soha véget nem érő utazás! Egészen döbbenetes volt, hogy mennyire sok párhuzamot találtam a szerepbeli és a saját magam „utazásai” között. Van egy egész piciny mellékszál a szerepemben, melyben arról mesél, hogy őt tizenkét éven keresztül Órának becézték a Nóra után. Ahogy engem is tizenkét évig hívtak Mütyürnek, és még most is, ha a volt osztálytársaim eljönnek a színházba, még mindig így becéznek: Mütyür. Persze ez a szöveg negyven évnyi történést fog át, és negyven év alatt sok olyan párhuzam is akad azért, ami korántsem ennyire kellemes…

Vándor Éva / Álmos utas haragja / Fotó: Kállai-Tóth Anett

E négyszereplős darabban mindenki számára ennyire központi szerepet kap ez a fajta, egyszerre külső-belső utazás?
Ezek a szerepek tulajdonképpen monológok. És mind a négy egészen különleges, váratlan fordulatokkal teli történet. Négy novellából szőtt négy külön világ, ám mégis, mindegyik mégiscsak a szerelemmel kapcsolatos. És hogy milyenek is ezek a szerelmek? – hát ettől, ezektől válik egészen különlegessé mindez.

Itt ezek a szerelmek is pont olyan kettősek – kézzelfoghatóak és megfoghatatlanok –, mint az utazás maga?
Abszolút! Mindegyik szerelemnek ott a maga tárgy, partnere, aki nem jelenik meg, mégis mindegyik olyan „monológ”, amit az ember a partnerének mond. Mivel az a Másik azonban nincsen ott, ezért mindenki azt képzel oda, ahogy én is, akit szeretne. Így a képzelet útján én is, a közönség is együtt utazhatunk majd.

A szemünk előtt egy másikban testet öltő és a belső világunkban megfoghatatlanságában megjelenő szerelem szerinted hogyan tudja támogatni egymást?
Mind a négy nagyon erős, belül, befelé megélt szerelem, mégis mind egy picit pszicho-trillerszerű is egyben. A karakterem szerelme például egy csodálatos, beteljesületlen szerelem beteljesülése.

Fotó: Szokodi Bea/Pótszékfoglaló

Szeretjük szembeállítani a beteljesületlenséget a beteljesültséggel, ám valóban ez lenne a vízválasztó határ a szerelem terén?
Pont ettől zseniális ez a szöveg, mert e két „kategóriával” valami elképesztőt képes művelni. Olyan negyven évet ölel fel, amikor semmi nem volt kézzelfogható ebben a szerelemben, csak a vágyakozás, az emlékek. Negyven éven keresztül őrizni magunkban egy azt megelőző szerelmet – őrizni, megélni, tovább éltetni.

(…)

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.