‘Örökös küzdelem a démonainkkal’ – Interjú Blaskó Borbálával

2020 március 26. csütörtök, 7:00

Blaskó Borbála koreográfus rendezte a Caryl Churchill Az Iglic című drámája nyomán Cseh Dávid adaptációjában és újrafordításában készült Hesszelők című mozgásszínházi előadást. A Staféta-nyertes darab bemutatóját március 19-ére tervezték a Bethlen Téri Színházban, ám a járványügyi helyzet miatt elmaradt a premier. Az alkotót a Jurányi Latte kérdezte.

Hogyan találkoztál először Caryl Churchill Az Iglic című drámájával?

Még gimnazista voltam, amikor először láttam a darabot a Vígszínház Padlásszínpadán, Zsótér Sándor rendezésében Börcsök Enikő volt Iglic. Nagyon megfogott maga a történet és az, amit képviselt, a mondanivalója, de tulajdonképpen nem tudom pontosan megfogalmazni, mi ragadott magával, azt viszont éreztem, hogy nekem még valamikor lesz teendőm ezzel a történettel. Pár évvel ezelőtt Tengely Gábor rendezte a Bábszínház és a Katona József Színház együttműködésében Az Iglicet. Azt is megnéztem háromszor vagy négyszer, és akkor már biztos voltam benne, hogy komolyabban foglalkozni szeretnék ezzel a darabbal.

Tetszettek neked az említett előadások?

Igen, tetszettek, de mindkettőnél azt éreztem, hogy nem biztos, hogy az a megjelenítés tetszik, amit látok, hanem hogy ebben a darabban olyan szürrealitás van, olyan irreális világot képvisel, ami mozgásban további távlatokat tud nyitni. Az Iglic angolszász mondavilágból indul, benne van a mesei szint, de ha reális síkon nézem, akkor két lányról szól, akik a drogba menekülnek a felnőtté válástól és a felelősségvállalás nehézségeitől való félelmeik miatt, és maga ez a kábító hatás szolgáltatja az elbódulást, víziót, amit az Iglic alakja képvisel. A delírium maga az Iglic, de engem nem ez érdekelt, nekem az Iglic nem egy bódult állapotban lévő kontrollvesztettségnek a leképezése, hanem egy belső, intuitív állapotnak a kivetülése. Egy józan emberben is, aki semmilyen addikció hatása alatt nem áll, nap, mint nap megjelenik a kétely, kétség állapota.

Mint művész, sokkal jobban foglalkoztat az a folyamat, amikor az ember tudja ugyan, hogy mit akar csinálni, de egyszer csak jön egy érzet, egy megmagyarázhatatlan külső, negatív erő, amitől felborul az ember tudatossága, elindul a bizonytalanság, önmagam marcangolása és megkérdőjelezése, tehát egy örökös küzdelem a démonainkkal. Folyamatos ambivalenciával éljük az életünket, aztán ez hol gyengül, hol megint felerősödik, de sokszor jelen van az ember mindennapjaiban a saját démonjaival, komplexusaival való harc és vitatkozás. Ebbe az irányba próbálom terelni az előadásunkat is. Cseh Dávid dramaturg révén teljesen új fordítás született, a mű egyébként Hamvai Kornél remek fordításában és nagyszerű szófordulataival közismert, de mi egyáltalán nem használjuk azokat a kifejezéseket, amiket ő, csak a stílust próbáltuk átvenni. A mi adaptációnknak Hesszelők a címe. Ez a szó a magyar szlengben található kifejezés, jelentése: néz, nézeget, fürkész, kifigyel valakit, vagy valamit. Az én gondolatomban a felnőtté válást és a gyerekek álmodozó voltából, a felelőtlen gyerekkorból a felnőtté válásra eszmélés „hesszelgetése”.

Blaskó Borbála / Fotó: Dömölky Dániel

Mesélj a személyes indíttatásodról: a taxisofőrről!

Igen, amikor elkezdtem ezzel a történettel foglalkozni, felerősödött ez a személyes, régi történet, az én Iglicem. De szerintem ez mindenkinél fennálló és létező kérdés, hogy egyik oldalról az villan be, hogy a szívedre hallgass, a másik oldalról, hogy az eszedre. Mi az erősebb, a tudat, vagy az érzelem? 16 éves voltam, szombat esti buliba mentem. A szüleim kint laknak a Rómain, és akkor még ritkán járt arrafelé bármilyen tömegközlekedési eszköz, és pont elment egy busz az orrom előtt, fél órát kellett várni a következőre. Tél volt, és sötét, ott álltam egyedül a buszmegállóban, és megállt mellettem egy taxis. Minden lepergett előttem: ha beszállok a taxiba, a szüleim mobil híján nem fogják tudni, hol vagyok, napokig keresnek… Másik oldalról meg nem fogok itt fagyoskodni a megállóban, beszállok a taxiba, semmi bajom nem lesz… Végül nem szálltam be. Volt egy pillanat, amikor vitatkoztam magammal, hogy beszállok, nem szállok, érdekes érzés volt.

A történet szerint az Iglic teljesíti a lányok minden kívánságát, csak nem lehet tudni, hogy mi lesz ennek a következménye.

Érdekes az is, hogy valójában mikor is teljesíti Iglic a kívánságokat, nagyon öntörvényű lény, de engem sokkal jobban érdekelt, hogy nincsen férfi a darabban, és hogy a hímnem hogyan jelenik meg, s megjelenik-e egyáltalán. Thomas Mann Mario és a varázslójára is utalhat a darab mondanivalója, ami a manipulációt illeti. Ugyanakkor lehetséges találni Iglic figurájában egy mephisztói, fausti analógiát is. Nekem inkább az a fontos, hogyan törnek utat maguknak az egyéni érdekek, az önzés, vagy hogy jó értelemben feláldozom az életemet egy másikért, talán a gyerekemért. Számomra ez a darab az anyaságról, ugyanakkor a magányosságról is szól, és arról is, hogy egyedül kell megküzdenem olyan helyzetekkel, amelyek nem tőlem függnek, hanem a kiszolgáltatottságom következményei. Annak az általános érvényűnek a megfogalmazására törekszem, ami mások számára is tanácsot ad és utat mutat.

Kikkel dolgozol most együtt?

Simkó Kati lesz Iglic, vele régóta kollégák vagyunk a Forte Társulatban, nagyon érdekelt az ő személye, színészi játékossága és eszköztára. Sipos Verával is dolgoztunk már együtt a Fortéban, nagyon nyitott, kreatív, mindig a dologért van, konstruktív a hozzáállása, érzem így a vége felé, hogy mindketten nagy segítség, lelki támaszok nekem. Kati és Vera nagyon értik a mozgásszínház nyelvét. Stork Natasával most dolgozom először, nem ismertem őt személyesen korábban, de elképzeltem ezt a három nőt együtt, hogy jól tudnának működni. Natasánál nem mindig tudom, mire gondol, és ez nagyon érdekelt. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium hallgatói is benne lesznek az előadásban, az intézménnyel több éves termékeny munkakapcsolatom van.

Hogyan segíti a Staféta pályázat a munkátokat?

Régóta pályázom a Stafétára, és nagyon megörültem, amikor elolvastam az emailt, hogy én is a nyertesek között vagyok. Ez egy rang, kiváltságos helyzet, amire nagyon büszke vagyok, ezt őszintén tudom mondani. Nagyon jólesik. Nagy érdem, hogy ennyi jelentkező közül bekerültem azok közé, akik megvalósíthatják a tervüket, és olyan platformot kapnak, amivel talán szélesebb körhöz jut el az előadás, nem beszélve arról, hogy a Stafétának köszönhetően lehet kicsit nagyobbat álmodni.

Kérdezett: Bordás Katinka / Jurányi Latte