“Nagy ajándék ez a munka” – Bemutatják Udvaros Dorottya első rendezését

2021 március 25. csütörtök, 4:11

A Gózon Gyula Kamaraszínház Függönyt fel! című, március 27-i online premierjének apropóján interjú jelent meg Horváth Tibor tollából Udvaros Dorottyával, a vígjáték rendezőjével a XVII. kerületi Hírhozóban.

A XVII. kerületi Hírhozó cikkéből:

– Ha nincs pandémia, sosem rendez színdarabot?

– Nehéz kérdés. A színészek között is vannak zárkózottak, akik egyáltalán nem ambicionálják, hogy rendezzenek valamikor darabot. Létezik viszont az a színésztípus is, aki másokat kezd el rendezni a próbafolyamat során, tőlük szokták kérdezni, te miért nem rendezel. Én nem ilyen vagyok, minden színésznek a saját útját kell bejárnia ahhoz, hogy a szerepét jól eljátszhassa. Ha azt látom egy fiatal kollegán, hogy jólesne neki a tanácsom, akkor segítek neki, de nem jó, ha állandóan nyomul az ember a tanácsaival, mert nagyon könnyen nyomasztóvá válhat ez egy fiatalabb színész számára.

– Hogyan volt ez annak idején a Katona József Színház megszületésének éveiben? Gobbi Hilda és Major Tamás instruálta a fiatalokat?

– Ők nem akarták folyamatosan irányítani a fiatal kollégákat. Ez egy jól működő színészi érzék. Meg tudták teremteni figyelemmel, türelemmel, hogy a társulat vezető színészeiként tekintsünk rájuk.

Fotó: Gózon Gyula Kamaraszínház

– Miért nem rendezett még eddig?

– Úgy gondolom, hogy a rendezés egy másik szakma. Azért még nem válok alkalmassá egy darab színpadra állítására, mert évtizedek óta a színészi pályán vagyok. Bennem hatalmas tisztelet van a rendezők iránt, hiszen a legnagyobb mesterekkel dolgozhattam együtt. A magyar nagyágyúk mellett olyan világhírű rendezőkkel dolgoztam együtt, mint Jurij Petrovics Ljubimov, Silviu Purcărete, Andrei Şerban vagy Anatolij Vasziljev.

– Ez most megváltozott?

– Még mindig nem rendezőként tekintek magamra. Szabó Ági megkeresése meglepett, hiszen ő is tudta jól, hogy korábban nem rendeztem semmit. Miután elolvastam ezt a vígjátékot, megfogott benne, hogy van benne szív, lélek és morál. Egy jó minőségű bulvárdarabnak mindig van mondanivalója, és ez pontosan ilyen. Úgy gondoltam, ha találunk öt jó színésznőt, és én vagyok a hatodik, akkor csak ki fogunk találni valamit.

– Édesapja, Udvaros Béla is színházi rendező volt.

– Mégpedig a megszállott fajtából. Amikor nyugdíjba ment, megalapította az Evangéliumi Színházat, ami egy teljesen saját vállalkozás volt, mindent ő csinált. Apukám 90 éves koráig rendezett, de soha semmit nem akart rám oktrojálni. Minden döntésemet tiszteletben tartotta. Tavaly májusban veszítettem el őt. A szobámban kint van a képe, és néha „beszélgetek” vele. Ági felkérése után is ez történt.

– Mennyire volt nehéz megtalálni a megfelelő színészeket?

– A karantén miatt a bűbájos nagymamát alakító Szabados Zsuzsi bevonása a próbafolyamatba nem volt egyszerű feladat, hiszen ő már hetvenéves. Egy idő után ugyanis el kell hagynunk a maszkot, mert rendesen próbálni csak anélkül lehet. Hogy ezt Zsuzsika ennyi idősen bevállalta, hatalmas ajándék, mert nincs jobb választás erre a szerepre. A nagymama az egyik legkarakánabb, legkarcosabb és leghumorosabb figura a darabban. A többi szereplőt könnyebben megtaláltam. Cseke Lilla Csengével dolgoztam már együtt korábban a Nemzetiben, ő Cserhalmi György osztályában végzett Kaposváron. Mészáros Piroskával is dolgoztam már, Kátai Kingával és Túróczi Évával még nem, velük most ismerkedem. Érdekes rendezni.

– Egyáltalán nem nyomasztó?

– Kicsit sem. Egy oldott együttlétből születik az előadás, de muszáj a rendezőnek odatenni a pontot egy-egy diskurzus végére, nem lehet ezt a döntést megúszni. A színházi alkotófolyamat során a bázisdemokrácia nem működik. A próbafolyamat közepén tartunk, itt utasítanom kell bizonyos dolgokra a színészeket, pedig nincs meg bennem a kápó habitus. Ez a periódus az életemben kifejezetten örömteli, nagy ajándék most nekem ez a munka.

– Hogyan érzi magát Rákosligeten? Ez azért nem a Ferenciek tere, és nem is a Nemzeti Színház gigantikus épületkomplexuma.

– Kifejezetten szeretek idejönni. Tündéri az, hogy egy kertváros édes épületébe járunk, ahol alaphangon pár ember dolgozik csak. Itt nincsenek olyan tömegek, mint a Nemzetiben, mindenki figyel a másikra, nem kell kapkodni, nincs stressz, süt a nap és itt van mellettünk egy focipálya.

– Egyfajta relaxációnak is tekinthetjük ezt a rendezését?

– Abszolút mértékben. Quilter darabjának a története is nagyon vonzó: öt nő örököl az elhunyt férfi után, akihez mindannyian kötődtek valamilyen szálon. A férfi végakarata, hogy az örökségül rájuk hagyott használaton kívüli, amortizált színházat hozzák rendbe, hogy újra működhessen. Az életünk is úgy telik el, hogy arra várunk, hogy felmenjen a függöny. A karantén alatt ez fájóan aktuális is lett. A színházcsinálás egy hivatás, ha nem gyakorolhatjuk, nagyon elveszettnek érezzük magunkat.

(…)

Folytatást itt talál.