Üzenet egy műfaj védelmében – Szász Zsolt nyílt levele

2017 július 05. szerda, 7:00

2017 júliusában lenne huszonöt éves a Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál Nyírbátorban. Két éve tulajdonosváltás zajlott le: a fesztivál rendezési jogát a város önkormányzata szerezte meg. Szász Zsolt 1993-tól húsz éven át volt a Szárnyas Sárkány művészeti vezetője. Most azért fordul nyílt levelével a város vezetőihez és lakóihoz, valamint a fesztivál egykori munkatársaihoz és rendszeresen fellépő művészeihez, hogy felhívja a figyelmet annak a megszakadt párbeszédnek a fontosságára, mely két évtizeden át e városünnep folyamatos működésének a záloga volt. Közzétesszük azt a 2010-ben vele készült interjút is, mely a nyírbátori fesztivál kapcsán az utcaszínház műfaját és rendszerváltás utáni hazai alakulástörténetét járja körül.       

Szász Zsolt / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Szász Zsolt / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Nyílt levél:                                                                                                                      

Hej, Bátor, Nyírbátor…

A legenda szerint a Tündérkert fejedelmének, Báthory Gábrisnak a holtteste tizenöt évig feküdt temetetlen, míg megölő ellenfele, Bethlen Gábor el nem hantoltatta Nyírbátorban.

Immár két éve temetetlen ama híres-nevezetes Sárkány, a Báthoryak egykori címerállata is. Várjunk még tizenhárom évet, hogy valaki méltó módon elföldelje?

Nem fejedelmek, eszmék, pénz, hatalom – egy fesztivál, maga az Ünnep fekszik előttünk kiterítve. Egy nemzedék reménye, a beváltatlan ígéret, hogy ebben a törpe hazában otthon is lehetne végre lennünk.

Nyírbátor, te sívó, hálátlan anyaföld! Itt a homok, mint a vizet, a vért is könnyen beissza. Csak az erős tarack és az oxigén híján hosszasan rohadó láp, ami összetart. Csodálom őseimet, akik erre az ingoványra várat, templomot, országot emeltek.

Nyírbátor, kicsi város, nehéz a te örökséged! Magyarországot, Erdélyt, Lengyelországot kellene egybeölelned, hogy a magad portáját végre méltó módon birtokba vehesd. Túl hamar vetted föl a Sárkány nevet, ne csodálkozz hát, ha e csodalény farkával visszacsap, s nincs, aki megregulázza.

Szárnyas Sárkány Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Huszonöt éve volt itt egy legény, aki nem átallotta fölstilizálni magát népmese-hőssé: e sorok írója, a székely kurta-nemes, akinek ma sincs talpalatnyi birtoka. Aki nem önszántából jött „megváltani” benneteket, hanem akit egy feladattal küldtek. Olyan jövőbe tekintő, bátor férfiak, akik még hittek abban, hogy a művészeti fesztiválokra általuk kiválasztott hat kultikus helyszín, ha megfelelő emberek kezébe kerül, átrajzolhatja az ország szellemi térképét.

Ha most ránézek Nyírbátor honlapjára, az a benyomásom, hogy a jelenlegi városvezetés mintha kétféle stratégiával kísérletezne egyszerre: megtartja ugyan a Szárnyas Sárkány nevet és emblémát, de „lefelejti” róla, hogy az idei már a huszonötödig rendezvény volna a sorban – már ha fölvállalná azt a hagyományt, melyet az alapító atyák és a koncepciót kidolgozó művészgenerációk képviseltek. Ez a nyilvánvaló skizofrénia az oka annak, hogy már hónapok óta képtelen vagyok reagálni az egykori fesztiváligazgató, Dózsa György invitálására, aki azt szeretné, hogy együtt ünnepeljük meg a negyedszázados évfordulót.

A párbeszéd-képtelenséget az is tetézi, hogy noha már a 20. évfordulóra tervben volt, máig nem készült el az a kötet, mely ezt a nemzetközileg is egyedülálló vállalkozást dokumentálhatná. Én továbbra is felelősnek érzem magam nemzedéktársaim előtt ezért a mulasztásért. De mit tehettünk volna? Anyagi erő és konkrét megbízás híján mi, akiknek ez még ma is fontos, hozzá se tudtunk kezdeni az érdemi munkához. – A magam névjegyét ugyanakkor már 2010-ben, a Szárnyas Sárkány nagykorúvá válásának évében letettem, összefoglalván mindazt, amit erről a városünnepről tudni érdemes. Ma is csak ezt az írást ajánlhatom az összes helyi szereplő figyelmébe (Fesztiválok éve? – Szász Zsolt a 18 éves Nyírbátori Szárnyas Sárkány Fesztiválról. Kérdező: Pálfi Ágnes, In: SZÍN – Közösségi Művelődés, 2010. augusztus, 91–101).

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Hogyan is látom én most önmagamat, mint egykori ünnepszerzőt? Nyírbátor közepén van egy tó, melynek nincs lefolyása, így hát újra és újra elmocsarasodik. Benne költ a nádi poszáta: három nádszálat összebogozva rak fészket a víz fölött tojásainak. Az én itteni történetemnek ez a kép lehetne a végső foglalata. Hiszen három nádszálat én is keresztbe tettem ezért a városért: az egyik nádszál volt a hagyomány, a másik a szakma, a harmadik a pénz, vagyis a hatalom. Ha maradandót akartok alkotni, ti sem tehettek másként. Nyírbátornak igazi ünnepe csak akkor lesz, ha ezt a három dolgot olyan ügyesen sikerül összefognotok, mint ennek a piciny énekes madárnak.

Budapest, 2017. július 1.
Szász Zsolt

Interjúrészlet: 

– Milyen rangja van manapság az utcaszínháznak? Nemcsak a hazai közegre gondolok, amikor a műfaj státuszára kérdezek, hanem Európára is.

– Hadd hozzak egy történelmi párhuzamot. A francia forradalom direktóriumának egyik első intézkedése az volt, hogy a rendőrség megszállta a párizsi szórakoztató negyedet, a Foire-t, és rendeleti úton kezdte tiltani a szabadszájú színházi megnyilvánulásokat. A bábosoknál az, hogy a színész nyelvsípot, csipogót használ, torzított hangon beszél, ezeknek a tiltó rendelkezéseknek is köszönhető. De felhozhatnám azt a példát is, hogy a kommunista államhatalom hogyan, milyen eszközökkel tüntette el annak idején a budapesti szórakoztató negyedeket. A Népligetben az egyetlen objektum, ami mementóként megmaradt, Heni (Kemény Henrik) használaton kívüli bábos bódéja.

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Konyha Miki

A mostani tudósítások – egy idei Olaszországban rendezett nemzetközi szakmai konferencia kapcsán – arról szólnak, hogy a jóléti nyugati társadalmakban az utcai művészetek, egyáltalán a szabadtéri rendezvények korlátozása indult meg. Érdekes módon a konferenciára kiküldött nyírbátori filmfelvételeink revelatív módon hatottak. Feltehetően a hangütés mássága miatt, meg amiatt a frissesség, szabadság-érzet miatt, ami Nyugaton ma már nem létezik. – Nem szeretnék párhuzamot vonni a magyar viszonyokkal olyan vonatkozásban, hogy a műfaj megbecsülése és anyagi támogatása nálunk is hasonló okokból került volna válságba. A mai magyar helyzetben az a szomorú, hogy a műfaj sem művelőinek száma, sem publicitása tekintetében nem érte el azt a kívánatos szintet, hogy tömeges jelenlétével demonstrálhatná: az utcaszínház a legdemokratikusabb színházcsinálási forma. Olyan kulturális érték, amely mindennapi kenyere lehetne annak a kilencmillió embernek, aki soha nem fog önként bemenni a kőszínházba. – Odáig a kérdés el sem jutott, hogy legyen vagy ne legyen, tiltsuk vagy támogassuk, netán preferáljuk-e ezt a műfajt. A magyar helyzetben a veszély most az, hogy a kultúra finanszírozásának általános válsága, a fesztivál támogatások kaotikus viszonyai közepette megszűnnek azok az alkalmak, ahol az utcaszínházas társulatok fizetett módon, szerződéses alapon egyáltalán fölléphetnek. A hazai vásárlóerő pedig nem teszi lehetővé, hogy a művésznek az utcán csak úgy meg lehessen élnie a maga történetmesélő színházi formájával. – Nálunk ugyanis e műfajnak nem az a nagyléptékű, tíz-, húszezer embert vonzó, tömegrendezvényre alkalmas formája honosodott meg, ami nyugaton vagy például Lengyelországban. Ez a lépték Magyarországon nem tudott kifejlődni, mert Budapesten a várospolitikának nem volt ambíciója, hogy ilyen látványos tömegrendezvényeket szubvencionáljon. Azzal együtt, hogy az akrobatikus képességekkel is rendelkező kis utcaszínházas társulatok képesek voltak alkalmilag összeállni akár több száz embert mozgató giga-produkciókra is (lásd például 2000-ben a milleniumi Pogány misztériumot az Andrássy úton, illetve a Hősök terén).

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

De valami okból a főváros ezt a nagy léptéket a továbbiakban nem preferálta – pedig, ha belegondolunk, kevés gazdaságosabb befektetés volna, ha legalább évenként egyszer teret adna egy hasonlóan nagyformátumú népünnepélynek. A mi utcaszínházaink kisebb körben hatnak: száz, maximum háromszáz ember nézi végig az előadásokat, akiket le is kell ültetni. Ez egy másfajta működést jelent, másfajta közegteremtést igényel. Azok a fesztiválok, amelyek ilyesfajta programokat szívesen meghívnak, a támogatás drasztikus csökkenésével olyan vészesen elszegényedtek, hogy az ellehetetlenüléssel, a létalapok megszűnésével kell szembenéznünk.

– Manapság a fesztiválokon egyre inkább csak bizonyos elemeit látjuk viszont annak, ami a hazai utcaszínházi gyakorlatban az elmúlt két évtized során létrejött.

– Félő, hogy pillanatnyilag valóban csak a műfaj mutatványos részének van esélye az életben maradásra, mert azt egy sörfesztiválhoz is hozzá lehet kapcsolni: valaki végigszalad gólyalábon, hangoskodva, zászlót lengetve, és ennyi…

– Meg lehet-e néhány mondatban fogalmazni, hogy számodra mit jelent az, hogy utcaszínház? Hogyan határoznád meg magát a műfajt, illetve azt a változatát, amelyet a nyírbátori fesztivállal te képviselsz? 

– Az utcaszínház mint megnevezés nagyon bizonytalan fogalmi keret arra, amit a nálunk föllépők képviselnek. Pusztán azt jelenti-e az utcaszínház, hogy olyasvalami, amit szabad téren meg lehet nézni? Van-e meghatározható műfaji specifikuma annak, amit utcaszínháznak nevezünk?  – Ez egy jó kérdés. – Mit látunk, ha egy nyugati nagyvárosban, mondjuk Párizsban járunk? Ott a Pompidou Központ előtt a város fizetett művészeket, többnyire szólistákat léptet föl, akik a zömmel turista közönség előtt produkálják magukat. Ezzel a közönségcsalogatóval a franciák egyrészt azt demonstrálják, hogy Párizsban még az utca is a művészeté. De ez a modell náluk arról is szól, hogy egy csomó pályakezdő, állástalan művészt fizet meg így a város. Ha tetszik, a szociális segélyezés aktív módja ez: a művészt egy minimális összegért odaszerződtetik, egyébként meg kalapozhat. Ez is utcaszínház.

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Szárnyas Sárkány Hete Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál / Fotó: Révész Róbert

Nálunk azonban nem ez a modell honosodott meg. Magyarországon az utcaszínház úgy jött létre, hogy mondjuk egy képzett bábos, aki bábszínházban dolgozott, kis létszámú társulatával, egy zenésszel kiegészülve önálló, komplett színművet hozott létre. Egy félórás, egyórás darabot, ami egy autóba bepakolva bárhová elvihető és bárhol eljátszható. Akiket a Szárnyas Sárkány maga köré tömörített, zömében ilyen művészek, társulatok és produkciók voltak. Ez a szó nagyvárosi értelmében nem olyan népszórakoztató utcaszínház, amelyik – nagyon is kiszámított módon – a pillanat adta esélyeket lovagolja meg pénzszerzés céljából. – Nem könnyű kenyér persze az sem. Hiszen az utcaművésznek, legyen az zsonglőr vagy tüzes, komoly képzettségre, extra fizikai adottságokra és folyamatos lélekjelenlétre van szüksége; ha pedig meg is szólal, kiváló kommunikátori képességekkel kell rendelkeznie, hogy azonnali reagálásával lekösse és kontroll alatt tartsa a közönségét, az általa direkt módon kiprovokált interakciókat. A magyar utcaszínházi működésre nem ez a fajta spontaneitás a jellemző elsődlegesen, hanem a mondanivalós kis művek, önálló, kerek, egész-értékű produkciók létrehozása. Emellett jelen vannak természetesen azok a primer, népszerű attrakciók is, amelyek az egykori jokulátorok városi, vásári mutatványai voltak. – Nyírbátorban, kifejezetten a helyi adottságokra, történelmi tradíciókra, nevezetesen a Báthory-legendáriumra alapozva azonban létre lehetett hozni ennek a műfajnak egy sajátos formáját, amelyet én nagyléptékű térjátéknak kereszteltem. A Szárnyas Sárkány Fesztivál egészében egyfajta envinronmentális színházi kísérletnek is tekinthető, mely egyedi a maga nemében: szimbolikus történetmesélés – ünnepi keretben. De felteszem, hogy Magyarországon általában is ez a – hangsúlyozottan nem a fővárosban, hanem vidéken létrejött – forma lehetne a sikeres, mert valahogy ilyenek az adottságaink, a habitusunk, a tradícióink. Ezt mutatja Eger példája is: berendeztek ott egy középkorias vásárteret, és jellemzően a nyírbátori utcások lépnek föl azon a fesztiválon is. – Az utcaszínháznak ezt a helyi adottságokra, történelmi hagyományokra alapozó válfaját kellene mint magyar specialitást a támogatási rendszerben is értékként föltüntetni és elfogadtatni. Nemcsak a külső pénzügyi támogatás itt a kérdés, hanem hogy az olyan típusú összművészeti produkciókkal, amilyen a nyírbátori fesztiválzáró rendezvény, föl lehessen az országban másutt is lépni. Olyan helyszíneken, ahol – mint például Tapolcán vagy a tatai Öreg tónál – hasonló az épített tér és a természeti környezet egymáshoz való viszonya. S ha Nyírbátoron kívül volna az országban még 5–10 hasonlóan vállalkozó szellemű, színházi értelemben is igényes fesztivál, amely az egyediséget tekinti elsőrendűen fontosnak, másképpen, rangjukon volnának megszólíthatóak az utcaszínházi művészek is. Nem csoda, hogy manapság ezeket az embereket egyre nehezebb rávenni arra, hogy részt vegyenek egy közös nagy vállalkozásban, ami ugyan művészileg valódi kihívást jelent, de anyagilag komoly kockázattal jár. Nagyon gyötrelmes pénzkereset ez: amikor a napi létfenntartásért küzd az utcaművész, bizony elgondolkodik azon, hogy ne a maga mutatványos oldalára fejlesszen-e inkább. Vagy hogy ne a körhintáját működtesse-e kereset kiegészítésként – ami valljuk be, jóval könnyebb, mint az erőszakos Szász Zsolt keze alatt húzkodni Nyírbátorban a vízi színpadot…

A teljes interjút itt olvashatják.

Színház.org

Köszönet Pálfi Ágnesnek, az interjú szerzőjének!