“Nézőként ez éppolyan szédítő, mint keresztülnézni az égbolton” – Blogbejegyzések a Thealterről 2.

2017 július 24. hétfő, 14:21

A Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.


Dohy Anna: Testkihelyezés / (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 1. nap)

Testen kívüli mozgásélménnyel kezdődött az ismerkedés Widder Kristóf tréningjén. Párokba álltunk, az egyikünk hanyatt feküdt a földre, míg a másik különböző utasítások szerint mozgatta teljesen lelazított végtagjait.

Mozgatónak lenni mindenképp fárasztóbb, mint mozgatottnak, mégis mindkét állapot rendkívül újszerű és izgalmas test-élményt jelent. A mozgatott – izomzata teljes ellazításának köszönhetően – úgy tud a csontrendszerére és az ízületeinek gördülésére koncentrálni, ahogy más állapotban ritkán. Ugyanakkor a mozgató megtapasztalja egy másik test súlyát, határait, kiterjedését, és érzi, hogy az egyes mozdulatok milyen energiaigényűek.

Mindkét állapotban az ösztönös mozgás tudatosítása a cél. Kiderül, hogy nem is olyan egyszerű feladat a saját testen jól ismert, hétköznapi mozdulatokat egy idegen testen reprodukálni!
A workshop első tematikai kihívása, hogy a nők és férfiak találkozását célkeresztbe állító Makrancos Kata feldolgozásához nem igazán szerencsés a nemek elosztása, így kénytelenek leszünk valamelyest eltávolodni az eredeti szövegtől.

Első, mintegy ismerkedős feladatként rövid mozdulatsorokat készítettünk a teremtéstörténet témájára. Többen is felhasználták a vizespalack motívumát, ami ebben a tikkasztó hőségben kétség kívül találóan jelentheti a különbséget lét és nemlét között.

Számos fantáziadús ötlet született – egyik kedvencem Kinga kézkinövesztős csodabogyója és Orsi nadrágba bújtatott kezeinek bábjátéka volt – ezért talán nem alaptalan a remény, hogy izgalmas egyhetes munka elé nézünk.

Sömmi / K2 Színház

Sömmi / K2 Színház

Dohy Anna: Killer on the road / (k2 Színház: Sömmi)

Ismered azt az érzést, amikor hanyatt fekszel, szorosan a földre simulva, és szemhatárodat teljesen kitölti az ég? Egy pillanatnyi szembesülés a semmivel: fordul egyet a föld, a fent és a lent helyet cserél, és úgy tűnik, mintha egy apró mozdulat is elég lenne hozzá, hogy a test elszakadjon a földtől és egyenesen belezuhanjon a fölötte tátongó égbe. Ez csupán egy röpke szédítő élmény, halvány nyoma annak, amikor a semmi nem csak körülvesz, hanem átitat, elnehezít, mint vizes ruhát az iszapos víz.

Amikor a jó és a rossz a maguk prózai hétköznapiságában vívnak állóháborút a lélekért – az ördög a fausti szerződéssel, az angyal a néma szenvedés ártatlanságával – és az ember úgy érzi, talán dönthet a sorsa felől, pedig a sömmi már régen kiszorított belőle mindent, egyforma halmazállapotúvá gyúrva a bosszút, a gyilkosságot és az igazságtételt. Ebben a sömmiben betyárok nőnek ki a földből, akiknek keményre döngölt lelkére nem vár más, mint a szikár, egyszerű, szükségszerű végzet.

Sömmi / K2 Színház

Sömmi / K2 Színház

Hegymegi Máté képi és nyelvi poézis kettősével meséli el a betyár magányának és elidegenedésének történetét egy mély, de könnyen befogadható és sodró lendületű színdarabban. A k2 Színház színművészei mind a vizuális, mind a verbális információkat jól adagolt stilizációval tálalják – különös tekintettel a tájszólásra, amelynek túlerőltetése groteszkké és hiteltelenné tehette volna az előadást.

A színpadot uraló égbolt-függöny és a gémeskútként, mérlegként, akasztófaként és keresztként is funkcionáló installáció érzékletes vizuális keretet ad a lírai szövegnek, amely feszült ellentétben áll az elmesélt történet prózai nyomorával. Rózsa Sándor – hiába küzd nevének mágikus átka ellen – kitörölhetetlenül bevonul a magyar közösségi emlékezetbe, de százötven betyárral a háta mögött is magányosabb mindenkinél. Mintha minden betyár egy saját darabka eget cipelne a vállán, de a kögyelmes parasztot ráadásul még belülről is elnehezítené a sömmi.
Nézőként ez éppolyan szédítő, mint keresztülnézni az égbolton, még sincs ok aggodalomra: az előadás nem enged el minket és nem hagy lezuhanni.

Andaxínház / Suttogók

Andaxínház / Suttogók

Proics Lilla: Így iramlanak örök éjben / (Andaxínház: Suttogók)

Elégedett lehet a négy magaformájú fiatalemberrel Attila, aki halála után lett gazdag – velük még gazdagabb –, hogy most éppen ebben a városban, hibátlan zenei arányérzékkel suttogják és üvöltik el egy forró nyáréjszaka a mulatónegyed védett zugában a verseit.

Zsalakovics Anikó rendezésében Hajduk Károly, Jászberényi Gábor és Kroó Balázs, illetve Czitrom Ádám úgy elevenítette meg a versekkel, ritmuslüktetésekkel és zenékkel József Attila hangját, hogy nem csúszott rá semmi kultúrházas, népművelő, évfordulós emlékező, könyvből kilépő versmondólányos szándék-zaj.

Andaxínház / Suttogók

Andaxínház / Suttogók

A szó értelmében szabadon összeállított anyagban nem szavalnak verseket, hanem mint amikor az ember kézbe veszi a kamaszkorában lehasznált, kávé- és dinnyepecsétes kötetet, amit már leukoplaszt tart össze, és szabadon beleolvas, fejcsóválva, hogy lehet ennyire égetően közéletien is kortárs, egy-egy versszakot magának többször is elmormogva, aztán több évet előrelapozva, a következő vers odakívánkozó szakaszát megkeresve.

A suttogók bár emlékeztetnek a költőre, aki magára vette és vitte a világ embertelen őrületét a viselhetetlen búskomorságig, de inkább azzal a gyermeki kedvességgel játszadoztak, ami tulajdonképpen minden versében ott van – engedi is játszani őket: Kroó Balázs, ahogy azt mondja veretesen már a játék felén túl, hogy Ady Endre, akkor felröhögünk, mert eljátszik velünk, mielőtt folytatja, hogy helyett mondom. Ő hármuk közül tényleg a leginkább adys, ahogy mindegyikük egy kicsit máshogy, sőt, Czitrom Ádám is a maga módján: József Attila.

SzínMűhely Produkció – MASZK Egyesület: Oxigén

Elefánti Emma: Bonyolult egyszerű történet // (SzínMűhely Produkció – MASZK Egyesület: Oxigén)

Szilágyi Bálint fiatal rendező, és ez mindent megmagyaráz az előadással kapcsolatban. Például a gondolatvilágot. Adott egy egyszerű történet: két fiatal ember keresi azt a létformát, amiben boldog és/vagy szabad lehet: az oxigént. Az élet első számú alapvető feltételét. Ez a történet azonban egy bonyolult egyszerű történetté válik: egy egész generáció egész világát, helyzetét vázolja fel, folyamatos újraértelmezések és ellentétek segítségével.

Habár a helyszín Oroszország, a szöveg a római katolikus vallás dogmái mentén halad, megadva azok (egyik lehetséges) modern jelentését. Egy felfújható, embernagyságú gumikereszt mutatja, hogy a hagyomány elzár az oxigéntől, tejüvegszerűre tompítja a világot. A dogmák által mégis megmaradunk a hagyomány rituális feltételei, keretei között, így azonban nyilván nem találhatjuk meg a feltétel nélküli szabadságot.

SzínMűhely Produkció – MASZK Egyesület: Oxigén

SzínMűhely Produkció – MASZK Egyesület: Oxigén

A rituális orgonazenével alkot éles ellentétet a DJ-szett zenéje és a gyakran rapes jellegeket öltő szöveg, valahogyan azonban mégis egységet alkotnak: így alkot a fiatal elmében egységet a rengeteg kizáró ellentét.

Szilágyi Bálint fiatal rendező, lehet, hogy még nem ismeri a közönséget. A szöveg tömény eszmefuttatás, ami leírva talán zseniális, ám egyszer hallva a befogadása igen fárasztó feladat. (Nem is sikerül mindenkinek, két idős hölgy az ötödik percnél feladja.) Nagyon nagy kár. Ezek a gondolatok igazán megérdemelnék, hogy hosszú időre befészkeljék magukat a fejünkbe.

Homo Ludens Project – MASZK Egyesület: KZ-oratórium

Balázs Nóra: Megtörni a csendet // (Homo Ludens Project – MASZK Egyesület: KZ-oratórium)

A szegedi Homo Ludens Project előadására az éppen felújítás alatt álló Új Zsinagóga mellett vezet az utunk. Az én döbbenetem a kert kivágott fái miatt még új, bármilyen jól látható is így az impozáns épület, vagy bármilyen szép is lesz majd pár év múlva az újraültetett kert. A fák kivágása számomra kegyetlenség, ami elszomorít. Útközben arról beszélgetünk, mekkora lehet ma a szegedi zsidó hitközség, rendszeresen tartanak-e vallási alkalmakat, és milyen szerepe lesz majd a megújuló épületnek a város életében.

A ZUG művészeti tetthely fél-alagsori termében fehér padlócsempe, kétoldalt székek – belépve egyből azon gondolkodom, mennyire nem színházi tér ez, hanem egy új, lehetőségekkel teli kontextus. A KZ-oratórium kezdete is mintha ezt ígérné, egy friss nézőpontot: a három színre lépő játékos kvázi-civilben beszélget háborúról, aktivizmusról, meg a csupán elméleti vitatkozás értelmetlenségéről.

A fesztivál műsorfüzetét böngészve csak később jövök rá, hogy a „civil” jelenetekben használt nevek valóban szintén valamiféle szerepnevek voltak. Amikor aztán hármójuk közül a „tettek embere” szögesdrót-imitációkkal és szalmazsákokkal kezdi berendezni a teret, gyanút fogok, a helyzet kezd veszélyesen valaminek az illusztrációjává válni. A csíkos sapkák előkerülése végleg bezárja az értelmezési lehetőségeket: Pilinszky szövegét itt sajnos visszavonhatatlanul rabok szájából fogjuk hallani.

Miközben a gyönyörűen fájdalmas mondatokat hallgatom, Adorno gondolata jut eszembe, aki szerint a holokauszt után nem lehet többé verset írni. Az is felmerül bennem, vajon milyen színházi eszközökkel lehetne érvényesen beszélni koncentrációs táborokról? Heller Ágnes írja egy tanulmányban, hogy az Auschwitz racionalizálhatatlan borzalmát körülvevő sokféle csöndet – költészettel is – megtörni kötelességünk. (Heller Ágnes: Lehet-e verset írni a Holokauszt után?, in: Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő, Budapest, 2002) Azon gondolkodom, hogy a Homo Ludens Project előadása akkor működne számomra, ha az alkotók jobban bíznának az általuk választott költészet erejében, és a nézők képzelőerejében. Mert a lágerek borzalmának irracionalitása sem szögesdróttal, sem vassal, sem rabruhával nem ábrázolható.

Radó Lili: Egy, kettő, három // (Artus Stúdió – MASZK Egyesület: Egyenes labirintus – utazás a negyedikről)

Ha azt hitték, hogy találkoztak már igazán interaktív darabbal, sajnálom, de tévednek. Egy előadás alatt lehetőségem volt bejárni Szeged egy kis részét, fejhallgatóval a fülemen, az instrukciókat követve az Árkádtól kezdve a mára már elhagyatott pszichiátriáig.

Bravúrosan használta a rendező, ami csak a keze ügyébe került, legyen szó tévéről, walkie-talkie-ról vagy bármilyen egyéb tárgyról. Bár alapvetően depresszív hangvételű előadásról beszélünk, van benne valami, ami mégis meghozza az ember életkedvét. Igaz, néha olyan erősen kellett koncentrálni, hogy követni lehessen az ismeretlen női hang utasításait, hogy mondandója mélyebb értelmét felfogni se tudtam, de ez itt csöppet sem volt zavaró, sőt kifejezetten kellemesen hatott.

A kisbusz. Valódi csoda és felejthetetlen élmény. Elképesztően egyedi és szórakoztató ötletnek találtam, ahogy a két zenész egy ilyen kicsi térben komplett magánkoncertet varázsolt, csak nekünk, hármunknak (meg persze Szeged éppen arra sétáló lakóinak). Az elején mintha egymáson próbáltak volna felülkerekedni, ám egyik pillanatról a másikra teljes összhangban szólt a zene.
A pszichiátriát néha a fejünket lehajtva, néha emelt fővel járhattuk végig. Útközben ezer rejtély, köztük több megoldatlan várt ránk, és egy kis felfrissülés a végén.

Az alkotók azt az érzést adták meg, amit nekem eddig színházi előadás még nemigen. Mintha nem csak az előadás, de már az előkészületek része is lennék, egy bennfentes, aki lát mindent, tud mindent, de mégsem szól vagy tesz bármit, csak ott van és meghallgatja egy szegény asszony utolsó élménybeszámolóját.
Köszönöm, hogy átélhettem mindezt, és hogy szembesültem vele, mennyi újat tud a színház nyújtani.

Forrás: Thealter.hu

Köszönet a Thealternek, a szerzőknek és Jászay Tamásnak!

 

 
 

Kapcsolódó anyagok