“Kiemelkedő színészi pillanatokban sincs hiány” – Blogbejegyzések a Thealterről 3. rész

2017 július 25. kedd, 13:25

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Radó Lili: Első ingerek // (Tea for Two workshop Pass Andreával – 1. nap)

A körberendezett székek körül, mosollyal az arcukon elfoglalják a helyüket a színészek, színészpalánták, rendezők, vagy csak egyszerűen a színház iránt érdeklődő fiatalok. Egy gyors megismerkedés után kiderül, hogy ki kicsoda, hol tanult, vagy akár hol szeretett volna, játszik-e hangszeren, esetleg énekel, és hasonlók. Bár a csoport nagyrészt már összeszokott társaság volt, külső szemlélőként úgy tűnt, mintha itt a megszokottnál is jobban összemelegedtek volna.

A hat napos program alapja A hárpia megzabolázása, ezért aztán már az első alkalommal alaposan elmélyedtünk a témában. Dominancia, szerelem, látszat, emancipáció, kényszerházasság, apakomplexus – minden, mi szem-szájnak ingere. Persze nem mindig értett egyet mindenki, de ez a fajta eszmecsere éppen ettől lesz izgalmas. Még ha az idő múlásával akadtak is problémáink, kérdéseink, a szórakozásnak és a személyes, magánéleti jellegű, vagy a témához kapcsolódó sztoriknak mindig maradt idő és tér. Három óra alatt minimum négyszer értékeltük át Shakespeare darabját, és bár jeleneteket és kidolgozott szituációkat még nem láthattunk, mindennek eljön a maga ideje.

Radó Lili: Öt hónap, öt döntés // (Mentőcsónak Egység – STEREO Akt: Cím nélkül)

3 hajléktalan. 3 csapat. 3történet.

Mindegyiknél 35.000 forint alaptőke, ami a nézők segítségével csökkenhet és gyarapodhat is.
Tanulságos, elgondolkodtató, kifejezetten megérinti az embert.
A rendező és a színészek komplett társasjátékot találtak ki a nézők szórakoztatására.

A csoportok mind „kapnak” egy hajléktalant, akinek a sorsa onnantól kezdve az ő kezükben van, eldönthetik, hol töltse az éjszakát, persze mindig figyelembe véve, hogy milyen hónap van, milyen az időjárás, és hogy mik lehetnek egy adott lépésnek az előre nem látható hátulütői. Mert hajléktalanként kalkulálni kell az esetleges rablásokkal, támadásokkal, betegségekkel, és így tovább…

Az elején azt hittük, tudunk stratégiát felállítani, aminek a segítségével átvészeljük ezt a pár hónapot, ám még ha jó döntést is hoztunk, biztosan megjelent egy perverz, egy tolvaj, vagy egy kedves anyós; valaki, akit nem lehetett előre látni.

Ám nemhogy a kitűzött célt nehéz elérni (február végéig 100.000 forintot kell összegyűjteni), de még életben maradni sem a legkönnyebb.

Utca, fapad, szálló. Magány, megaláztatás, szégyen. Egy mondat, egy kedves szó, egy beszélgetés néha sokkal többet jelenthet pár forintnál. Ez a darab felnyitja a szemedet, a dolgok mögé láthatsz és más emberek sorsa mögé egyaránt. Bár mint ahogy a végén ki is derül, ebben a játékban győztes nincs egyáltalán.

A Cím nélkül olyan előadás, aminek a hatása alatt voltam még órákkal később is. Valami, amit mindenkinek át kell élnie ahhoz, hogy végre ne csak nézzen, de lásson is.

Dohy Anna: Törésvonal // (Mentőcsónak Egység – FÜGE Produkció: Újvilág)

Kata története egy égetően aktuális és kellőképpen kibeszéletlen problémára világít rá: a válás és a vele járó traumatikus élmények sorozata rengeteg gyerekkort tesz tönkre, frusztrált tinédzsereket hagyva maga után, akik hamarosan kiábrándult, a hosszú távú párkapcsolatokban hinni képtelen felnőttek lesznek, és újratermelik saját gyerekkoruk tragédiáját.

A darab leleményesen, olykor humoros, máskor komoly eszközökkel építi fel a gyermeklélektan ismert kliséit, csakhogy ennél nem is igazán megy mélyebbre. A szülők okai nagyrészt feltáratlanok maradnak, és a gyerekes dühön és a vele karöltve járó bűntudaton túl – mely a darab koncepciója szerint egyenes út a neonáci ideológiákhoz – Kata sem ássa bele magát mélyen a miértekbe.

Jól megformált a két szélsőséges fiatal srác figurája is, de a rasszista ideológia felépítésében komoly logikai hézagok tátonganak, és ahelyett, hogy egy hitelesen felépített gondolatmenetet követne végig a darab, a két srác végül elállatiasodott, démonizált szörnyeteggé válik, akiknek csak mutatóba marad egy-két szerethető és emberi tulajdonsága.

Mindezek ellenére a darab élvezhető, és kiemelkedő színészi pillanatokban sincs hiány. A történet gyengeségei közül talán csak a végkifejlet ügyetlenségén tudok nehezen túllépni: (spoiler!) kiderül, hogy Kata, aki maga is megszédült a rasszista ideológiáktól, mindkét szülői ágon zsidó felmenőkkel bír. Ettől persze kénytelen felülbírálni korábbi nézeteit és szembenézni saját dühének tulajdonképpeni forrásával. Woody Allennel élve – Istenem, ha minden ilyen flottul menne!

Balázs Nóra: Nem vagyunk egyformák (?) // (Jami körzet)

Három előadást nézek a 27. THEALTER második napján, amelyek mindegyike valamilyen társadalmi kisebbségről és a hozzájuk való többségi, össztársadalmi viszonyról szól. A késő esti Zsina-kerti végkövetkeztetésem az, hogy ez egy nehéz nap volt.

Legyen szó hajléktalanokról, zsidókról, cigányokról vagy éppen egy fiktív balkáni falucska lakóiról, a látott előadásokból az rajzolódik ki, nem tudunk „velük” mit kezdeni – holott egyre több irányból válik sürgetővé a többség-kisebbség, a „mi” és a „mások” közti viszony megismerése.

A Kokan Mladenović által rendezett Jami körzet nagyon sötét humorral fest lesújtó képet az exjugoszláv államok (jelen esetben Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina) közti ellentmondásos viszonyokról. Az alaphelyzet szerint a három ország határán fekvő paleolit kori település, a fiktív Jamena tulajdonlásáért folyik a vita (majd később persze a háború is). Ezen múlik, melyik nép mondhatja magát őshonosnak, s mint ilyen, ős-jogosnak is e földön.

Az előadás tehát közel két órán keresztül a nemzeti büszkeségből adódó abszurd helyzetek egész tárházát borítja elénk hol jobban, hol rosszabbul sikerült gegek (na jó, etűdök) formájában. A Jami Vidámparktól a koholt eredetmondákon át még a színház nemzeterősítő szerepéig is eljutunk.

A három (amúgy szerb, horvát és bosnyák) színésznő hatalmas energiabedobással játszik, az ő őszinte lendületük segít nekem is átlendülni a néhol ritmusukat vesztő jeleneteken. Az eleinte tudományos síkon, majd politikai szólamok szintjén zajló vita végül elkerülhetetlenül háborúvá és pusztítássá fajul. Miért csak a(z anya)földet evő nincstelenek számára lesz végre mindegy, ki volt szerb, horvát vagy bosnyák, ortodox, katolikus vagy muzulmán egykor?

Elefánti Emma: Táguló körök // (Orlai Produkciós Iroda – Füge Produkció: Leszámolás velem)

Egy darab, amely a homoszexualitásról gondolkodik. Ez még önmagában nem különleges, de aminek most vagyunk tanúi, az egyedi.

Üres, díszlet nélküli tér, az összes kelléket gyerekrajzok alapján készült emberfigurák adják. Egy lila foltos arcú nő, egy férfi óriási, szinte fenyegető méretű feje. Ha csak ránézünk ezekre az alakokra, már fogalmat alkothatunk a környezetről, amelyben Eddie, a főszereplő felnő. Nagy Dániel Viktor természetesen mozog ebben a környezetben és ebben a figurában: természetesen viseli az előadás első részében a nagyjából tizenöt centis tűsarkút, természetesen és valódian színez zsírkrétával egy kisfiúfigurát, még a krétapor is száll. Természetesen beszél a (vélt vagy valós) természetellenesség érzéséről.

És az előadás egyes pontjain az ételmezés körei mágikusan kitágulnak. Amikor az anyja szégyenérzetéről beszél, vagy arról, ahogy az apja és annak barátai a tévében látott meleg férfi nevével ruházzák fel vicc gyanánt – a természetellenességről általában beszél.

Amikor egy nő hatására átélt erotikus élmény után azt mondja: „meggyógyultam”, nemcsak a homoszexualitáshoz való hozzáállásról beszél, hanem bármilyen, az átlagostól eltérő viselkedésformához való viszonyunkról. Amikor arról beszél, hogy a közösségben hogyan terjednek a megbélyegző pletykák, az összes elfojtó közösségről beszél.

Mindezt egy egyéni életúton keresztül, természetesen, valódian, egyszerűen.