“Mintha legalább egy métert nőttem volna az ég felé” – Blogbejegyzések a Thealterről 4. rész

2017 július 27. csütörtök, 13:23

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: Dohy Anna

Fotó: Dohy Anna

Dohy Anna: Anonim Katák gyűlése (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 2. nap)

A tegnapi egymást mozgatós gyakorlathoz hasonló élménnyel kezdődött a mai workshop, de a végtagok helyett most a gerinc és a testközpont kapott figyelmet. Csukott szemmel furcsán átalakul az ember testképe – felpuhulnak a testhatárok, és a csontozat rugalmasnak, gyurmázhatónak tűnik.

Mintha legalább egy métert nőttem volna az ég felé, hirtelen nagyon távolinak érzem a fejemtől a talpamat, ami egészen biztos belenyomódott a talajba, és mostantól ott fog virítani a talplenyomatom az emeleti tornaterem parkettázott padlójában. A karjaim olyan hosszúak lettek, hogy csaknem a bokáimat verdesték. Még jó, hogy mire ismét kinyitottam a szemem, mindenem visszahúzódott normális állapotába.

A lazító gyakorlatokat eseménydússá tette ugyan két tűzriadó, de a páros feladatokat szerencsére már nem kísérte fülsértő szirénázás. Tanultunk esni, lökni, pofozni, ölelni, energiát adni és kapni, miközben egyre természetesebbé váltak a szokatlan gesztusok. Később mindannyian Katák lettünk: a tegnapi házi feladat értelmében mindenki hozott egy monológot „Kata vagyok” címmel. Többnyire bemutatkozó szövegek születtek, melyekben Kata felvázolja helyzetét, bemutatja a története szereplőit és ad egy képet saját személyiségéről is. Jellemzően adtak a szereplők valamilyen magyarázatot kényelmetlen helyzetükre, viselkedési zavaraikra is – Lili Katája egyenesen pszichológiai ön-diagnózist állított fel. De Niki például elhunyt édesanyjához íratott levelet a szereplőjével, Eszter Katája pedig köszönte szépen, de kikérte magának az egész bemutatkozósdit.

A párokba állított Katák elkezdtek dolgozni monológjaik összefűzésén, belekomponálva a tanult mozdulatokat. Van rá egy esély, hogy ma elszórva a THEALTER helyszínein egymást ölelgető, pofozgató, lökdöső Katákba fogok botlani.

Fotó: Dohy Anna

Fotó: Dohy Anna

Radó Lili: Trónok harca (Tea for Two workshop Pass Andreával – 2. nap)

Míg az udvar Pa-dö-dőtől, különböző rapzenéktől és miegymástól zeng, a társaság nagyban szöveget ír, szituációkat alkot, vagy Ádámról és Éváról beszélget.

Bár a reggel 9 órás kelés senkit se motivál túlságosan, a színészekre mintha mégis jó hatással lenne.

Két csoportra oszlanak a játszók egy rövid közös jelenet után. Fiúk és lányok külön-külön, legfeljebb félórás előkészülettel dolgoznak. És jobban megnevettettek, mint Sanyi bán kívül bárki más az egész fesztivál alatt.

Elképesztő volt látni, hogy bár mindenkinek volt nem egy ötlete, valahogy mégse próbálták meg egymásra ráerőltetni, inkább mindezekből készítettek egy közöset.

Engem a fiúk jelenete taglózott le igazán, amiben öt perc alatt kiképzésszerűen tanultak meg borzasztóan udvarolni. Tudásukat egy kétperces lélekerősítő tréning után rajtunk kamatoztattak, szerintünk kevesebb, az ő véleményük szerint viszont annál több sikerrel. Volt itt virág, JBLl és különféle ajándékok, elavult csajozós dumák, szóval röviden minden, ami egy jó délutánhoz kell.

Lehet, hogy hihetetlen, de Pass Andrea foglalkozásai néha sokkal jobban lekötik az embert, mint egy színházi előadás. Ha már az elején ennyire előre haladtak, mi lesz itt a hatodik napon?!

Tünet Együttes: Az éjszaka csodái (fotó: Thealter)

Tünet Együttes: Az éjszaka csodái (fotó: Thealter)

Balázs Nóra: Tüllvarázs (Tünet Együttes: Az éjszaka csodái)

Az éjszaka csodái először két évvel ezelőtt jutott eszembe a THEALTER-en, amikor egy csendes estén a Zsina falára kivetített kéz és egy táncoslány kalandjait néztem. Külön örülök hát, hogy két év múltán az előadás és én is itt vagyunk, van THEALTER, Szegeden júliusban még mindig kánikula van, és esténként ugyanolyan jól esik megszusszanni a hűvös Zsina-kertben.

A Tünet Együttes előadása varázslat. Annak ellenére is az, hogy a vetítés-animáció-táncosok-mozgás különféle kombinációival egyre több előadásban kísérleteznek manapság. Míg pár napja azt éreztem, egy előadás túlságosan konkréttá teszi a költészetet, itt pontosan az ellenkezője történik.

Weöres versét újraolvasva szinte az előadás zavaró magyarázataként értékelek egyes sorokat. Az éjszaka csodái a vers „alaphelyzetét” és hangulatát teremti meg bennem. Az előadás egy órája alatt az alkotókkal közös fantáziavilágban utazok, míg végül teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezt „az éji tág csodát, / ezt a fura micsodát/ ketten láttuk: te meg én.” Kíváncsi lennék, kinek milyen film játszódott le a fejében előadás alatt.

Tünet Együttes: Az éjszaka csodái (fotó: Thealter)

Tünet Együttes: Az éjszaka csodái (fotó: Thealter)

Én a hús-vér fiú és a firka-lány történetét néztem, akik legnagyobb megnyugvásomra, képesek voltak átjárni a dimenziók határait, és így a találkozásuk lehetségessé vált. A tüllfal előtt, a tüllön és mögötte könnyed, játékos majd egyre szürreálisabb jelenetek sora zajlik. A fürge firkából hús-vér lány lesz, a fekete vonalakból csillagos égbolt, majd burjánzón színes kert, tele képzeletbeli lényekkel.

Kétdimenziós vérkörök pulzálnak valódi testeken, cirkuszi táncra perdül egy torz elefánt, egyetlen ceruzavonás megakadályoz vagy éppen létrehoz találkozásokat ebben az álomvilágban. És közben végig nagyszerű zene szól, újabb, képekben már nem megfogalmazható asszociációkkal gazdagítva az élményt.

Mentőcsónak Egység: A néma tartomány (fotó: Thealter)

Mentőcsónak Egység: A néma tartomány (fotó: Thealter)

Jászay Tamás: Hazádnak csendületlenül (Mentőcsónak Egység Manőver alkotócsoport: A néma tartomány)

Csupa tudott dolgot mond el ez a kompakt előadás. Az alapvetés valami olyasmi, mint oly sok műalkotás esetében, hogy ti. az emberfaj sárkányfog-vetemény. És mi még mindig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy lehetne kezdeni velünk valamit megfelelő ellátás, kielégítő táplálás és szakszerű ellátás mellett.

Mi azonban nem tanulunk, nem fejlődünk, cserébe viszont folyton felejtünk, egyfolytában alkalmazkodunk és beolvadunk. A könnyebb ellenállás keresgélése közben észre se vesszük, hogy a gerincünk már réges-rég megroppant, eltörött, nyom nélkül eltűnt.

Mentőcsónak Egység: A néma tartomány (fotó: Thealter)

Mentőcsónak Egység: A néma tartomány (fotó: Thealter)

A néma tartomány egy disztópia: nyugtathatjuk magunkat ezzel a címkével, mi aztán soha, mi biztosan nem, mi vagyunk a kivételek. Nem tudni, hol és mikor járunk, a nézők közül a színpad üres négyzetébe kiperdülő fiatalok megszólalásig hasonlítanak bármely mai fiatalra. De aztán megszólalnak, és döbbenten kapkodom a fejemet, hogy hol járunk.

Az ifjú Törless, Medve Gábor vagy Bébé sztorijai, Huxley Szép új világa meg Madách embertelen falansztere a fasorban sincs ahhoz képest, ami itt karnyújtásnyira tőlünk zajlik. Megrándul az arcom a szertartásos bocsánatkérésekkor, szorítom a széket a körgyakorlatnak becézett közösségi alázásokkor, nem hiszek a fülemnek, amikor életfogytig tartó skatulyákba gyömöszölnek be mindenkit, ha tetszik, ha nem.

Tanulság? Talán csak annyi, hogy ideje volna a fejünkhöz kapni és észrevenni végre, hogy ott, ahol minden le van szabályozva, mindent keretek közé szorítanak, a történeteknek csak rossz vége lehet.

Y csoport: Kóda – utóirat két hegedűre (fotó: Thealter)

Y csoport: Kóda – utóirat két hegedűre (fotó: Thealter)

Dohy Anna: A szomszéd hegedűslány (Y csoport: Kóda – utóirat két hegedűre)

Emberfeletti eredményeket csak emberfeletti erőfeszítésekkel lehet elérni. Már sokan megénekelték a heroikus küzdelem mítoszát, amely az első lépésektől a nagyszínpadig vezet – nem csak a zene, de a táncművészet, a különböző sportok, vagy akár a kiemelkedő tudományos kutatások esetében is.

Az eredmények mögött húzódó emberi áldozatok sokszor még akkor is tiszteletet keltenek, ha nem érik el kitűzött céljukat, a Kóda című előadást mégsem csupán ez teszi különlegessé: Bogár Anita és Móga Piroska szokatlanul könnyed természetességgel és hiteles párbeszédekkel mesélik el a hegedűművésszé válás történetét. Nem rejtik véka alá a nehézségeket, de a szépségeket sem, nem dramatizálják és nem romantikázzák túl az eseményeket, nincs felesleges pátosz, karaktereikből nem lesz sem hős, sem áldozat, hétköznapi emberek maradnak, akik a maguk hétköznapiságában éppen eléggé meghatóak.

Y csoport: Kóda – utóirat két hegedűre (fotó: Thealter)

Y csoport: Kóda – utóirat két hegedűre (fotó: Thealter)

Zitát és Esztert a szolfézs utálata hozza össze, barátságukat végigkísérik a kamasszá, majd felnőtté válás jellemző botlásai, nagy összeveszései, beavatódásai és kibékülései. Különlegessé teszi a kapcsolatukat – és egyben az előadást is – hogy nem csak kimondott szavakkal, de hegedűszóval is egyformán hatékonyan kommunikálnak, mintha valóban a zene lenne második anyanyelvük. Színészi játékuk mentes minden mesterkéltségtől, így még az igencsak hosszúra nyúlt előadás végére sem lankad le a nézői figyelem.

Nyilvánvaló, hogy az elmesélt történet bizonyos részben személyes élményeken alapul – a hegedűtudás is ezt bizonyítja és az előadás végén egy rövid hangfelvétel is ráerősít a dokumentumszínházas érzésre. De enélkül is teljesen el tudom hinni, hogy a szomszédban a hegedűt épp vadul nyúzó kislány életébe nyertem hiteles bepillantást.

 
 

Kapcsolódó anyagok