“Legszívesebben azonnal újranézném” – Blogbejegyzések a Thealterről 5. rész

2017 július 28. péntek, 8:06

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: Dohy Anna

Fotó: Dohy Anna

Dohy Anna: Tudna boldogulni egy nő férfi nélkül? (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 3. nap)

A tegnapi izomláz mára az első mély lélegzetvételtől tudatos szintre tört. Nem tudom, mikor lett a vádlim helyén egy csomó – valószínűleg az előadások közti rohanás is rátett egy lapáttal – de ez semmi lehet ahhoz képest, amit ma Máté kapott. Egyetlen férfiember létére derekasan kellett állnia a sarat, ugyanis ma ugrásokat, emeléseket tanultunk: nyolcan egy ellen.

A már ismerős jógás-nyújtós-erősítős bemelegítés után kezdtünk el dolgozni a női nem földtől való eltávolításán. Widder Kristóf vagy egy féltucat gyakorlattal készült, melyeknek közös vonása, hogy alkalmasak mindkét fél testi épségének megrongálására.

Szerencsére néhány összefejelésen és esetlen érkezésen kívül a csapat egyben megúszta a kiképzést, és nem is eredménytelenül – tagadhatatlan fejlődés mutatkozik a résztvevők egyensúlyérzékében, testtudatában, mozgáskoordinációjában és a partnerrel való összhang megtalálásában.

Kristóf a workshop utolsó egy órájára magunkra hagyott minket az esti előadás technikai beállása miatt. Ezalatt a tegnapi Katás duók összecsiszolásán túl nekikezdtünk egy össznépi etűd összerakásának is, melyben a ma tanult gyakorlatokat fűztük össze Máté „Férfi vagyok” kezdetű rögtönzött monológjával. Noha az etűd alakulásához kétségkívül még Kristófnak is lesz egy-két szava, az önálló munka egyáltalán nem volt haszontalan.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Proics Lilla: Ki tudja, holnap mire ébredünk (Notesz: Radnóti Miklós és Szilágyi György verseivel)
A Noteszban előre jutva kiderül, egy nagy levegőre az erőszakkal koránhalt költő szövegei szólalnak meg, a következőre pedig a túlélőéi, aki azóta ugyancsak halott.

Radnóti Miklós életének folyton ránk boruló márványkínja más szubsztancia, mint Szilágyi György a korszak laposlétéből lopott presszónyugalma – űzött elme terelte össze őket, de csakhamar kiderül, mennyire súlyosbítják egymást.

Amikor hallgat az elmondhatatlanul száraz közlések közt, Balog Józseffel (Dégi János rendezésében) fel-felemelkedünk, hogy legyen mindig honnan újra zuhannunk. De muszáj mondani az elmúlt századot, mindegy, hogy untig, az elviselhetetlenségig, amíg élünk, hiszen itt van a nyakunkon a korporatív fasizmus legújabb verziója – ahogy azt Kokan Mladenović mondta előtte nap.

Balog közben, előteremtve a múltat, annyi életet beszél a két halottba, hogy villanásnyi időkre furcsán nyilvánvaló érzetként egyidőbe kerülünk velük, úgy, mintha inkább íródna ez a kétféle notesz, semmint olvasódna. Markolja a régi zsinagógából áthozott, funkcionális színházi vasrudat, játszik vele, ahogy kedve engedi, úgy talán, mintha ezzel tartani remélné a falakat.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Dohy Anna: Van kérdés? (András Lóránt Társulat: Femme)
Az ajánló szerint az előadás egyik célja a nézők aktivizálása és ösztönzése kérdések felvetésére. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a kérdés, amit fel kellene tennem magamban az alkotók szándéka szerint – talán éppen azt, hogy vajon maguknak az alkotóknak vannak-e kérdéseik?

Vagy hogy a táncművészek tudják-e, mi célt szolgál egy-egy mozdulatuk? Hogy miért vannak jelen a színpadon? Vajon a tény, hogy ezek a kérdések a nézőben fogalmazódnak meg, nem jelezheti-e azt, hogy maguk az alkotók elmulasztották feltenni őket?

Érkezésünkkor kilenc szereplő vár minket a színpadon geometriai alakzatba rendeződve: elől magzatpózban két fiú, kétoldalt egy férfi és egy nő állnak egymással szemben, hátoldalt pedig öt lány néz velünk kézen fogva farkasszemet.

A darab nagyjából tizenöt jelenetén keresztül – melyeket kissé meglepő zenei összeállítás kísér – valamennyi szereplő interakcióba kerül egymással, különböző felállásban. Mintha a koreográfus azt a célt tűzte volna ki maga elé, hogy egy matematikai egyenlet szerint minden táncművész táncoljon minden táncművésszel még akkor is, ha a darab töredezett dramaturgiai ívén ez nem sokat segít.

Médeia története néhány pantomimes jelenet erejéig felfedezhetővé válik – például a kispárnaszaggatós, tollfelhős gyermekgyilkosságban – de úgy tűnik, mintha az alkotókat sem igazán a görög dráma mélységei érdekelték volna. Kérdések helyett sokkal inkább felszólítások és állítások jelennek meg a színpadon, melyek nem a drámára, még csak nem is egy drámai szituációra, hanem magukra az előadókra vonatkoznak: nézzétek, milyen szép vagyok és milyen szépen tudok táncolni!

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Balázs Nóra: Testszínház (Forte Társulat: Bernarda Alba háza, Tavaszi áldozat)
Be kell vallanom, nagy rajongója vagyok Federico García Lorca szövegeinek. Lenyűgöz, ahogy drámai alaphelyzet és költői nyelv elegyítésével megteremti fojtón forró levegőjű andalúz világát. A drámáiban sűrűsödő feszültség egyik, már klasszikussá vált színpadi megjelenítési formája a tánc, aminek a bevett szokás szerint lehetőleg minél flamencósabbnak kellene lennie. A Bernarda Alba házáról ráadásul még mintha az a közhiedelem is élne, hogy azok a színészosztályok (vagy éppen társulatok) szokták elővenni, ahol épp nincs elég (jó) férfiszínész.

A Forte társulat és Widder Kristóf szerencsére alig negyven perc alatt rácáfol ezekre az előítéletekre. Nem kell hozzá más, „csak” Bakk-Dávid László az előadáshoz szerzett zenéje, hat nő, egy férfi, és végtelenül élessé tisztított szándékok.

Hat fekete ruhás nőalak áll mereven egyenesre húzott háttal a kezdőképben, és már ebben a mozdulatlanul kitartott pillanatban világosan érezhető, ahogyan nő a feszültség. Pallag Márton a szemünk előtt változik át gonosz vénasszonnyá, egyetlen legyező és meggörbülő hátának segítségével (egy röpke pillanatig felidézve bennem Andrássy Máté Nagyanyáját is A nagy füzetből).

Noha leggyakrabban csoportként mozognak, a hat nő, Bernarda és lányai mindegyike külön egyéniség. Miközben táncukat nézem, azon gondolkodom, hányféleképpen lehet másként elvégezni pontosan ugyanazt a kézmozdulatot. Minden viszony tökéletesen világos Widder Kristóf koreográfiájában, amit a szó legpozitívabb értelmében egyszerű gesztusok, mozdulatsorok alkotnak. Ebben a színpadi nyelvben még a legapróbb oda-pillantások is pontosan megkomponáltak. És tiszták, mint García Lorca drámáinak nyelve. Amiből néhány mondat végül el is hangzik, bár ezúttal szavak nélkül sem lenne semmilyen hiányérzetem.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Úgy képzelem, Sztravinszkij Tavaszi áldozata olyan egy koreográfusnak, mint a rendezőknek, mondjuk, a Hamlet: egyszer mindenki szeretne megbirkózni vele, gondolni róla valami újat, viszonyulni a klasszikus értelmezésekhez.

Widder Kristóf számára most jött el ez a pillanat, és azt érzem, a legjobbkor. A Forte színészeivel a Tavaszi áldozat friss, fiatalos olvasatát mutatták be a THEALTER-en, ami azonban egyáltalán nem mentes a mélységektől.

Egy sportpályán járunk, ahol tornaruhás fiúk és lányok az óra előtti szünetben egymással játszadoznak. Az érkező tornatanárnő ugyanaz a tiszteletet parancsoló Lőrinc Katalin, aki korábban Bernardát játszotta, és aki úgy tud már ülni is a színpad előterében, hogy hosszú percekig semmi egyébre nem bírok figyelni. A fiatalok is neki szeretnének bizonyítani, mint egy démoni felsőbb hatalomnak, aki kezében tartja mindannyiuk sorsát.

A vizsgahelyzet egyre veszélyesebb, a feszültség egyre kézzelfoghatóbb, bár nagyon sokáig nem derül ki, mi itt a tét. Élet, halál, megdicsőülés, hatalom – vagy mindezek együtt? Vagy egyik sem? Widder Kristóf koreográfiája eléri azt, hogy néha emlékeztetnem kell magam, hogy a Tavaszi áldozatot nézem. Bár tudom, minek kell történnie, az előadás magával sodor és képes annyira meglepni, hogy legszívesebben azonnal újranézném, hátha felfedezem a titkát.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Elefánti Emma: A Biblia éve (Aradi Kamaraszínház – MASZK Egyesület – Bakelit Multi Art Center: Sex, drugs, gods & rock’n’roll)
A legnagyobb klisék egyike azzal indítani egy szöveget, hogy az emberiség manapság gyökértelen életet él. Mégis, kell, hogy legyen valami oka annak, hogy három napon belül ez már a második előadás, ami a zsidó-keresztény vallás nézeteihez és legkorábbi gyökeréhez, a Bibliához nyúlik vissza.

Keressük az Istenünket: kielégítő magyarázatunkat a világ működésére. A huszadik század óta keringünk körülötte, próbálunk szagot fogni, rátapintani legalább egy apró részletre, de nehéz a feladat, és nagyon sokféleképpen is sikerül.

Harsányi Attila ezen az egy előadáson belül is több megközelítést mutat fel, de mind közös abban, hogy Istent nagyon is halandó figuraként mutatja be. Komoly businessman, olyan ember, aki megengedheti magának, hogy felesége és szeretője mellett luxuskurvákkal töltse az idejét, a házakról, sportkocsikról már nem is beszélve. Tehát az általunk felállított társadalmi rangsor tetején áll, a legtöbb ember valószínűleg megbecsülné.

Mellette ott van a gátlástalan, buja, furcsán affektáló szónok, akit viszont a legtöbben megvetnének. És mégis: amit mond, támadhatatlan. Hogy a világban jelen lévő értelmetlen szenvedés kizárja egy igazságos, bölcs Isten meglétét. (Nemes Nagy Ágnes szavaival élve: léte nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség.)

Keressük tehát az Istent, de végül őt nem találjuk meg. Megtaláljuk viszont azt a csodát, hogy Harsányi Attila sok, modern világra jellemzően folyamatosan pózoló figurája a szerepváltások közben eltűnik, és néhány pillanatra felbukkan mögülük az ember.