“Vegyél egy jó mély lélegzetet!” – Blogbejegyzések a Thealterről 6.rész

2017 július 29. szombat, 11:23

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.


Radó Lili: Lucifer tette a dolgát (Tea for Two workshop Pass Andreával – 3-4. nap)

Reggel 10-től 4-ig, majd 6 órától fél 8-ig folyamatosan próba volt.
Vagy a már meglévő jeleneteiken pontosítottak, vagy teljesen újakat kreáltak.
Táncoltak, énekeltek, videókat néztek, szöveget írtak, táblákat készítettek.
Míg a fiúk udvarolni próbáltak, a lányok tüntetést szerveztek.
„SZÜLNI JÓ!!!” „ELEGEM VAN!” – és társai.
Narrátorok, antifeministák, impotens férfiak, bántalmazott nők mind-mind szerepet kaptak Pass Andrea mai workshopjában.
Az én kedvenc jelenetem az volt, amikor Party Bölény betöri a kancát. Először csak fantasztikus táncával és nézésével babonázza meg, ám akkor a nőstény még ellenáll. Aztán kezébe veszi az irányítást, és nem csak megkapó szövegével, de erotikus mozdulataival is kitartóan kopogtat a kapun, míg az végül meg nem nyílik előtte.
Bár a Trónok Harca igencsak meghatározta a színészek napját, ők mégis külön tudták választani a munkától az ehhez hasonlókat.
Nem csak kis jeleneteket láthattunk, az összkép is egyre jobban elkezdett összeállni.
Igaz, az még nem teljesen világos számomra, hogy a Makrancos Katát hogyan építik ebbe bele, de a látottak után semmi kétségem, hogy nehézség nélkül összehozzák majd.

Fotó: Dohy Anna

Fotó: Dohy Anna

Dohy Anna: Dolgozz akcentussal! (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 4. nap)

Figyelj a mozgás és a szöveg egyensúlyára! Keményen, kontúrosan – legyen éle a mozdulatnak! Légy fegyelmezett! Higgy benne, hogy a mozdulattal elmondott dolgoknak éppúgy ereje van, mint a szónak! Ne veszítsd el a tested energiáját – figyelj azokra a fókuszpontokra, amelyeket a reggeli tréning során tudatosítottunk! Dolgozz akcentussal!
Már két napja érnek a Kata-duók, és tegnap a „Férfi vagyok” kezdetű össznépi jeleneten is elkezdtünk önállóan dolgozni, de ma érkezett el az ideje, hogy Kristóf szétszálazza, kifésülje és újra összefonja az általunk összerakott kombinációkat, nem kevés megjegyzéssel és jótanáccsal látva el mindenkit.
Orsi és Lulu párosa kezdte a sort: ők kapták a legnagyobb dózist, bár tisztességesen állták a sarat. A többi páros már az elhangzott megjegyzések figyelembevételével prezentálhatta munkáját, persze így is mindig volt mit javítani. Minden duó hozott valami különleges, egyedi ötletet, nem egyszer megbolondítva és újraértelmezve a Kristóffal tanult mozdulatokat – Anna és Lili távpofozós gesztust építettek be, Kinga és Fanni a Kata-karakter tudathasadásos személyiségét dolgozták ki, Eszter és Niki szövegeinek kontrasztja pedig vibráló feszültségben tartotta rövid jelenetüket.
A „Férfi vagyok” jelenetkezdemény további csiszolgatása után kiderült, hogy a csapat összehangoltsága még jócskán hagy kívánnivalót maga után: nem is olyan könnyű egy vonalban egyszerre lépkedni! Különösen, ha még számolni is kell a lépéseket.
Kezd az az érzésem lenni, hogy Kristóf mindig ösztönösen ráérez a még fejlesztendő pontokra, és egyszerű, találó, tömör instrukciókkal, pontos gyakorlatokkal éri el a kívánt eredményt.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Jászay Tamás: Tükörország (Horváth Mihály Gimnázium: Szüfrazsisztek)

Ezért is jó a blog mint műfaj, mert a kritikusi óvatoskodás helyett simán le lehet írni egy ilyen mondatot: elfogult rajongója vagyok a szentesi drámásoknak. Azok az előadások, amelyeket az utóbbi évtizedben Szegeden néhánynapos intenzív együttlétek alatt létrehoztak, fontos lapok a láthatatlan magyar színháztörténet vaskos kötetében.

Sok funkciója van, illetve kellene, hogy legyen a színháznak, de amit ők csinálnak, az leginkább a szeizmográf működésével vonható párhuzamba. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem dugják a fejüket a homokba. Jóval többet tesznek ennél, amikor mohón kutatják, szüntelen keresik és fáradhatatlanul lajstromozzák világunk működésének azokat a problémás pontjait, amelyekről sokunk már azért nem beszél és nem gondolkodik, mert a mindennapos agymosásnak fontos része a veszélyt jelző érzékek tudatos eltompítása is.

Nincs ebben semmi aktuálpolitizálás, csak annyi, amennyi beszivárog a tanterembe, a hálószobába, a munkahelyre. Szóval elég sok. Az idei Klauzál téri ősbemutató, a Szüfrazsisztek hibátlan politikai kabaré, pengeéles szociorevü, pompás dramaturgiai érzékkel kordában tartott gender-őrület.

A szentesi miniatűr osztálytársadalom arra kényszerít, hogy hosszú és kényelmetlen pillantást vessünk a tagjai által előállított foncsorozott felületre. Tükörországban járunk: hangosan kacagunk a mondatokon, a szituációkon, a kiszolgáltatott férfiakon és a macsónőstényeken, pedig ha Tibikét kicseréljük Timikére, máris rájövünk, merre járunk valójában. Most sem a tükröt kell szidni.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Elefánti Emma: Kettős testbeszéd (Dumaszínház – Füge Produkció: Elhanyagolt férfiszépségek)
A nézők és a szervezés is érzi, hogy ez az előadás kuriózum: kezdés előtt jókora tömeg áll a zsinagóga előtt, a nézőtér tele van pótszékekkel, és a beözönlő versenyzők még a színpadon is átgázolnak a helyekért, lábnyomaikat széthagyva a színpadon.
Fair play díjas jelenet játszódik le: az első sor szélén ülő elővesz egy zsebkendőt, letörli az előtte lévő lábnyomot, majd továbbadja a barátjának, aztán a bentebb ülő idegenek is elkérik, és a színpad perceken belül újra tiszta. Az előadás már azelőtt közösséget épít, hogy egyáltalán elkezdődött volna.
És ezt folytatja aztán ötven percig. Az erotika, a testről való beszéd az egyik olyan téma, amit igazán könnyű rosszul csinálni, de Andrássy Máté és Újvári Milán finoman oldják meg, szöveg nélkül, ráadásul a legerősebb közösségteremtő erő, a humor segítségével.
Nagyon finom kettős testbeszédet láthatunk a színpadon, ami tág asszociációkat enged meg. Amellett, hogy az előadás elbeszél egy humoros történetet két eltérő alkatú férfi vetélkedéséről, körbejárja azokat a fogalmakat, amiket a kicsinységhez és a nagysághoz társítunk: a férfi és női szerepekről, az erő és a ravaszság ellentétéről.
Ugyanakkor beszél valami egészen másról is: beszél az egyéniségről, arról, hogy mindnyájan mások vagyunk. És mivel mi, nézők mindkettőjüket szépnek látjuk, megfogalmazódik bennünk a gondolat, hogy minden egyes egyéni szépséghez így kell viszonyulnunk.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Dohy Anna: Visszatartott lélegzet (Forte Társulat – Ördögkatlan Fesztivál – CAFe Budapest – Nemzeti Táncszínház: Bartók Béla: 5. vonósnégyes / Concerto)
Vegyél egy jó mély lélegzetet! Tartsd bent, amíg csak bírod! Ha már úgy érzed, nem megy, mert szétreped a tüdőd, megszakadnak az izmaid és a levegő vadul követeli magának a szabadulást, megközelítőleg képet alkothatsz róla, miféle energiák feszítik belülről Horváth Csaba Bartók Béla zenéjére készített koreográfiáját. És főképp arról, hogy micsoda kontrollált erő kellhet ezeknek az energiáknak a kordában tartásához.

Elsöprő az 5. vonósnégyes előadóinak maszkulin jelenléte: erőt képviselnek, akárcsak a cím, a zene, vagy a tiszteletet parancsoló Bujtor Kvartett. Nincs pantomimes macsóskodás, csak tiszta tánc, amiben történet helyett a nyers energiáé a főszerep.

Talán az előadók eltérő testfelépítésének, kisugárzásuk tisztaságának köszönhető, hogy a darab ennyire őszinte tud maradni. Minden test az, ami. Minden mozdulat az, ami.

Nincs felesleges manír, túldíszítés vagy mesterkélt pátosz, pedig a produkció nem szűkölködik összetett hatásokban és lágy, lírai pillanatokban sem. A mozdulatnak része az izomremegés, a láb támasztékkereső motozása, ahogy része a talaj, a gravitáció és a vele birkózó test.

A Concerto mindenek előtt grafikus alkotás: a Benedek Mari jelmezeiben mozgó táncművészek szinte összekarcolják a teret aprólékos vonalaikkal, az alsóruhák és pántok fekete fontjai pedig határozott nyomokat hagynak a fénylő padlófelület felett. Még az óriási gumikerekek is értelmezhetők valamelyik sokszorosító grafikai eljárás nyomhagyó eszközeiként.

Az alkotófolyamat, a könyékig grafitporos, vad munka hangulata a darab esztétikáján túl a megjelenített történet(szerű) dramaturgiai száltól sem áll távol: mintha a szereplők a fizikai munka olajfoltos, izzadságszagú világát állítanák szembe a kész művészeti produktum fénylő, emelkedett, csaknem szakrális tisztaságával.

Ebben a folyamatban a játékosságtól a szerelmen át az élethalálharcig számos árnyalat helyet kap – hol az ember kerekedik fölül, hol pedig a munka őrli fel az embert. No nem mintha azonosítani lehetne a Concertót egyetlen jól körüljárható allegóriával – a darab rendkívül réteges szerkezete számos értelmezési lehetőséget nyitva hagy.

Tudtam, mire számíthatok, hiszen a híre messze megelőzte Horváth Csaba egy év alatt szinte legendássá vált alkotását – a sokat emlegetett bemutató az Ördögkatlan Fesztiválon, az önként vállalt Bartók-szilencium megtörése, és a tény, hogy Horváth Csaba évek óta először ismét táncprodukciót rendez, sokat hozzátett az előadást körüllengő misztikus hangulathoz. Erre mégsem lehetett felkészülni. A taps alatt lassan fújom ki a visszatartott levegőt.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Balázs Nóra: Másik nézőpont (Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kar, III. évfolyam: Egy nő)
Az Egy nő számomra kábé két nappal ezelőtt kezdődött, amikor befutott az előadás magyar felirata, én pedig a felvétellel felszerelkezve elkezdtem átnézni a szöveget, hogy minden pontosan talál-e (talált, a szerkesztésért innen is köszi, SzP!).
Folytatódott azután tegnap reggel 8-kor a Zsinában, amikor megérkezett Victor, a joviális román technikus és elámult azon, hogy Sanyibá meg Robi milyen magabiztossággal pakolják az öt méter magas létra tetejéről a lámpákat. Déli 12-ig én megtanultam egy csomó világítástechnikai zsargonszót románul, Victor pedig megtanult számolni magyarul. Mire az előadás este 10-kor elkezdődött, már azt is végignéztem, ahogy Bács Miklós és Irina Wintze idén alapképzést végzett tizenöt fős színészosztálya pillanatok alatt bedíszletez, feltakarít, jelmezt vasal és bemelegít, a koreográfus, vagy akár egyetlen vezetőtanár jelenléte nélkül.
A tulajdonképpeni előadást aztán a karzatról, egy laptop képernyője és a Zsina tréger-rendszere közt kukucskálva követtem végig. Az Egy nőt játszó osztály fegyelmezettsége, összeszokottsága és jókedve azonban így is átjött. Az előadás Esterházy Egy nőjének könnyed és humoros megközelítését nyújtja. Piros balettszőnyeg, retró-ruhák és zene, és a regény – mint később megtudom, a diákok által kiválogatott – morzsái, hétköznapi mozdulat-koreográfiák kíséretében.
Ha nem éreztem volna Horváth Csaba Bartók-koreográfiái után úgy, hogy most egy ideig semmi egyebet nem vagyok képes befogadni, azt mondanám, az Egy nő egy nyáresti kikapcsolódáshoz illő jó kis programot jelentett.