“Antifeministák mégse leszünk” – Blogbejegyzések a Thealterről 7. rész

2017 július 30. vasárnap, 11:27

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Radó Lili: Versben mondom el (Tea for Two workshop Pass Andreával – 5. nap)

Félórás késésem szinte már sémaszerű,
őszintén bevallom felkelni nem egyszerű.
Ám ma kivételesen másodiknak érkezem,
mélyen titkolt örömömben összeszorítom két kezem.
A többiek szépen sorban egymás után megjönnek,
egyre csak gyarapodunk, az ötletek meg feltörnek.
Megjön Andi, bevonulunk, nincs túl meleg,
csak a vesekövemre gondolok, elmém reggel kissé beteg.
Elhelyezkedünk, beindul a brainstorming,
hogy épp most miről, arról fingom nincs.

Lassan összeáll a darab, jelenetről jelenetre,
Andi meg csak gyúrja, kerekről kerekebbre.
Az egyetértés nyilván most se igazán teljes,
de ez a szituáció senkinek se terhes.
Nőket nyomunk el, kutyákat veszünk,
mindent a megszokottként teszünk.
Gyereket bántalmazunk, majd utána vacsi,
(az ilyen embereknek járna egy pacsi),
ketté válunk, FÉRFIAK (és a másik nem),
kissé fáradtan, udvaron hajtom le fejem,
ám mint kiderül antifeministák mégse leszünk,
ezért persze néhány cigi után azonnal teszünk.
Rendezőnk csak bólint, nem feltétlen örül,
Végre jöhet az ebédszünet olyan 2 körül.
A visszatérés azonban nem tart oly sokáig
egy óra múlva, átfagyva fejtől bokáig
itt az idő újra egybegyűlni,
lassan kezdek meghülyülni,
teremből udvarra, epizódról epizódra,
egy-két új részt végigveszünk férfimódra,
megjárunk egy általános iskolát,
„húzd le a bugyid és fogd meg a bokád”.

Valaki szerint jogos, néhányan felháborodnak,
„mikor lesz már vége ennek a pokolnak”,
összepakolunk, minden színész megy a dolgára,
bár a legtöbb energiánk elment próbákra,
a színházba vagy a koliba mindenki megindult.
Be kell vallanom, ez a vers nem volt túl letisztult,
Két napunk maradt, de a tegnapi nappal ellentétben,
kinek egy rossz szava lesz a darabra, igencsak elítélem.
Kíváncsi leszek, hová fejlődhetnek még holnap,
És pont ezért egy egésznapos próbát tolnak.
Gyertek el és nézzétek meg a saját szemetekkel,
Mit kezdett a csoport a tömérdek szereppel.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Proics Lilla: Fekete galamb (Ellas duó: Chavela Vargas-dalok Csiki Ágnessel és Tóth Bernát Rékával)

A THEALTER 11. éve visz be a Csillag börtönbe előadást, ahol ilyenkor a díszteremben együtt ül az elítéltekkel a fesztiválközönség.
A fogvatartottak túlnyomó többsége a társadalom gazdaságilag leghátrányosabb helyzetű csoportjaiból kerül ki. Cselekedeteik, amelyeket az állam (nemcsak a magyar, hanem például a mexikói is) büntet, jellemzően nem okai valaminek, hanem következményei.
Azoknak az embereknek persze, akik bent töltenek a Csillagban évtizedeket, megvannak a személyes felelősséggel is terhelt egyéni történeteik, úgyhogy elképzelni sem tudom, mit látnak meg, mit hallanak ki egy-egy ilyen kívülről jött előadásban.
A feszült és mohó kíváncsiságot, amit mindig éreztem, idén is átélhettem velük, ettől tényleg ünnepi, különleges és megrázó volt az a délutáni óra. Az Ellas duó, Csiki Ágnes ukulele és gitár kíséretében Tóth Bernát Réka énekelte Chavela Vargas dalait – a létperemen billegés dalait, amelyek után mindig felcsattant a taps.
Ezek a tapsok mérhetően más tartományban voltak, mint színházakban hallható, egyébként nyilván egymástól is különböző tapsok: egyszer akusztikai felmérés során hallottam speciális pisztolyból leadott lövést (amelynek érzékelőszerkezet elemezte a visszaverődéseit) – ugyanaz volt a dalok után csattanó taps dinamikája. A játékot jól tagolták az éneklés előtt sallangmentesen elmondott fordításokkal, amelyek után gyönyörű egyszerűségükben szólaltak meg a sejtekig hatoló dalok, mindig hibátlanul lezárva – valójában nem lehetett elrontani a létélménytapsot.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Balázs Nóra: Sötétben minden világos (Közmunka Színház: Csitt, madarak! Csitt!)

Nem sokat tudok Thomas Bernhardról. Szövegeit főleg ismerőseim kedvenc idézeteiként ismerem, akárhányszor próbáltam a könyveit „önállóan” olvasni, pár oldal után valahogy mindig belefáradtam.
Azt hiszem, eddig ez volt a fő alapélményem Bernharddal: a fáradtság. Meg egy régi kolozsvári Vadásztársaság-előadásból a gyönyörű látvány és a teljesen szürreálisnak ható szöveg kontrasztjának máig emlékezetes izgalma.

A Közmunka Színház Csitt, madarak! Csitt! estje ezért számomra amolyan újabb kedvcsináló Bernhard műveihez, csak itt nem az ismerőseim, hanem egy alkotócsapat válogatta össze a számukra valamiért fontos részleteket. Mint a felolvasóest ismertetőjéből kiderül, ők rendszeresen készítenek ún. rendszerkritikus esteket Bernhard-szövegekből, és ezúttal a temetés-előadóművészet-államhatalom témában történt a szelekció.

A harmonika és gadulka-kísérettel felolvasott szövegek minden didaktikusságot mellőző éleslátása és rejtett iróniája zavarba ejt. És zavarba jönni fontos, bármilyen korban nélkülözhetetlen tapasztalat, ha szeretnénk megőrizni a józan ítélőképességünket.

Az est végén levetített, Thomas Bernharddal készült interjúkból összevágott dokumentumfilmből pedig az is kiderül, hogy az igencsak zárkózott életvitelű író „civil” valójával is ugyanezt a kizökkentést célozza. Nem demonstrál, nem lázad, ám néhány tűpontos megjegyzéssel mindig rádöbbenti hallgatóságát arra, hogy – bármilyen kellemes is lenne ezt hinni – a világunkkal, és benne velünk magunkkal sincs minden rendben. Ha minden kényelmes rendben lenne, nem volna szükség művészetre. De azt már nem Bernhard fogja megmondani, hogy mihez kezdjünk ezzel a gondolattal.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Elefánti Emma: Relatív relációk (Nézőművészeti Kft.: Testvérest)

Meghal a testvéred. Mit teszel? Összetörsz? Elvonulsz? Beletemetkezel a munkádba? A Nézőművészeti Kft. alkotói ebben a kiélezett helyzetben vizsgálják meg a család kérdését, a családét, melybe beleszülettünk és a családét, amelyet magunknak választunk. Ehhez adott egy testvéri és egy élettársi kapcsolat.

Az idősebb testvér, Gábor lecsúszott figura: sokat iszik, nem dolgozik és rendszeresen próbálkozik az öccse barátnőjénél. A fiatalabb, Zsolt zenészként él, háztartást tart fenn. Eddig egyszerűnek tűnik a történet. Azonban az előadás folyamán kiderülnek dolgok, amelyek jócskán árnyalják a képet. Halott apjukat az idősebb fiú nézte meg a patológián, miközben a fiatalabb dolgozott, amikor az eset történt. Az idősebb őszintén vonzódik az öccse párjához, míg az kimarad, erőszakosan beszél a nővel. Minden relatívvá válik, a néző nem tudja már eldönteni, kinek adjon igazat.

És mindezek ellenére megjelennek a mindennapi testvérélet azon jelenetei is, ahol nincs szükség az igazságosztásra, sőt kifejezetten békés légkör uralkodik. Látjuk, ahogy a fiúk együtt mennek Amszterdamba koncertre. Látjuk, ahogy az egy szobában lakó fiúk kölcsönösen bosszantják egymást: az egyik réparágással, a másik zacskócsörgetéssel. Látjuk, hogy milyen erős a testvéri kapcsolat, még akkor is, ha ez a kapcsolat rossz.

Az előadás végén pedig, mikor a fiatalabb fiú a néhai bátyja holmijait tartalmazó zacskót elkezdi a nagyobb testvér mozdulataival gyűrögetni, az alkotókkal együtt fogalmat alkotunk a vérségi kötelékek valódi erejéről.