“Köszönöm, hogy a részese lehettem” – Blogbejegyzések a Thealterről, 8. rész

2017 augusztus 02. szerda, 14:21

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Dohy Anna: Persze (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 5. nap)
Edzés helyett kivételesen beszélgetéssel, az eddigi élmények összegzésével és feldolgozásával kezdtünk neki Kristóf workshopjának.

Izgalmas élmény, hogy a fesztivál ideje alatt lehetőségünk lett a színpadon és a saját testünkben megtapasztalt élmények párhuzamos értelmezésére, és így az egész mozgásrendszer mélyebb megértésére.
Sajnos nem maradt túl sok időnk lelkizni, mert hamarosan realizáltuk, hogy a workshopbemutató nem szombaton van (ahogy korábbi infók alapján számítottunk rá), hanem pénteken – vagyis alig egy napunk van az eddig elindult folyamatokból valami megmutathatót összerakni.

Szerencsére segítségünkre van a helyszín: az iskola felső emeleti tornaterme számos megmászni, megugrani és megemelni való alkalmatosságot kínál, melyek jelentősen hozzájárulnak a mozgásanyag színesítéséhez. Már csak arra kell vigyázni, hogy a fizikai akadályok leküzdése közben el ne veszítsük szem elől a tartalmi szempontokat.
Ezt a veszélyt is elkerülendő hozta Kristóf a Csókolom együttes összezavaróan elgondolkodtató dalszövegét – a kérdés már csak az, hogy a számos minket ért impulzusból és elindított folyamatból tudunk-e összerakni egy kívülállók számára is értelmezhető prezentációt?

Szép vagyok én? – Persze
Szép a szemem? – Persze
Szép a szájam? – Persze
Tetszem neked? – Persze
Akarsz engem? – Persze
Együtt leszünk? – Persze
Mindörökre? – Persze
Ásókapa? – Persze
És nagyharang? – Persze

Dohy Anna: Beavatás (Színház- és Filmművészeti Egyetem: Roberto Zucco)
Számomra az idei THEALTER-t leginkább a fizikai színház világába történő beavatódás különböző stádiumai jellemzik: a workshopon megtettük az első lépéseket, és a Forte Társulat négy nagy előadásán láthattuk a mozgásalapú előadásmód kiteljesedését is.

A negyedéves színészosztály Roberto Zucco című előadása valahol félúton jár a kettő között. Már nagyon szép eredményeket tud felmutatni, de a fizikai színház gesztusrendszere még nem simul rá természetes bőrként az osztály tagjaira.

Ez az idegenség legtöbbször nem is a koreografált részekben nyilvánul meg, hanem abban a koncentráltságban, amit az új típusú gondolkodásmód megkíván az előadóktól, és részlegesen elvonja a figyelmet a darab tartalmi mondanivalójáról. Az előadás ettől kissé darabossá válik, és fellazul a precízen kidolgozott jeleneteket összefűző koherencia.

Mozgás szempontjából kiemelkedett a főszereplő ideges monológját kísérő trappoló kórus. A hangkeltő testi jelenlét ezen a ponton harmóniába kerül a költői szöveggel, a kétfajta kifejezésmód kiegészíti, de nem nyomja el egymást. A darab által használt eszközök – sörösdobozok, hűtőszekrény, deszkapallók, kordon – sok esetben segítik a mondandó mozgásba rendezését, de időnként indokoltságuk megkérdőjelezhetőnek tűnik.

Egyetemi vizsgaelőadásról lévén szó, a darabnak meg kell felelnie számos pedagógiai követelménynek is: változatos kihívások elé állítja az osztály tagjait, és mindenkinek lehetőséget ad az egyéni megmutatkozásra.

Noha az előadás egységén és a dramaturgiai szál következetes végigvezetésén ez nem sokat segít, az egyéni megmutatkozások kimunkált és mély jelenetekkel gazdagítják az élményt – az egyik pillanatról a másikra megöregedő lányka (Mészöly Anna), az összezavarodott, komplexusos nővér (Ballér Bianka) és a halálra készülő lírai öregember (Martinkovics Máté) karaktere is kiemelkedik a főszereplő Roberto Zucco (Kovács Tamás) mellett. Ha nem is minden esetlenségtől mentesen, de az osztály sikeresen vette az akadályt.

Dohy Anna: Útravaló (Tea for Two workshop Widder Kristóffal – 6. nap)
Egy hét nagyon kevés idő. Épp csak útjukra indulnak azok a folyamatok, amelyek sok-sok év múlva elvezetnek egy Roberto Zuccóhoz, még több év, kitartás és tanulás után pedig egy Tavaszi áldozathoz vagy Concertóhoz. Apró kis töredéket, szösszenetnyi bepillantást nyertünk, mégsem megyünk haza üres kézzel.

Widder Kristóf éteri nyugalma, egyszerű koncentráltsága egy olyan belső energiákból táplálkozó jelenlétet mutatott fel, mellyel sokunk nemigen találkozhatott eddig. Látványos energiarobbanás, füstölgő indulat vagy mazochisztikus erőfitogtatás helyett megmutatta nekünk az utat a befelé és kifelé irányuló nyugodt, koncentrált figyelem egyidejű megvalósításához.

Eddigi workshop tapasztalataimtól eltérően Kristóf egyáltalán nem szólt bele abba, hogy mit csinál egy-egy pár vagy csapat: nem kötött bele az általunk írt szövegekbe és nem módosított a rövid etűdökön sem. Tanácsai és korrekciói elsősorban az általunk hozott alapanyag tökéletesre csiszolására irányultak, segítve kihozni belőle a lehető legjobbat.
Az előadói jelenlétre koncentráló formázás nyomán az eleinte affektáló, esetlen, kapkodó, szétszórt résztvevők fokozatosan szikár, pontos, mély érzelmi tartalmakat, humort és szigorú fegyelmet egyszerre megmutatni képes előadókká váltak. Csodát persze nem lehet tenni hat nap alatt – de a fejlődés még ilyen rövidke idő alatt is igencsak látványos volt.

Talán az igazi útravaló nem is került prezentálásra a bemutatón – azt mindenki belül, magában viszi haza. Lehet, hogy egy érintés emléke az, egy esés érzéséé, az izomláz vagy egy újonnan felfedezett feszülés valahol a felkarban. De az is lehet, hogy a figyelem, a befelé és a kifelé egyszerre irányuló érzékek működésének megtapasztalása. Mivel a workshop nagyon személyes volt, mindenki egyedül csak rá jellemző élménycsomaggal térhet haza, de egy valami biztos: innen senki sem távozik üres kézzel.

Köszönöm, hogy a részese lehettem.

Radó Lili: Utolsó nap (Tea for Two workshop Pass Andreával – 6. nap)
A nap mintha igencsak sebesen telne, aminek a színészek szemmel láthatóan nem igazán örülnek, mivel egyre közelebb van az előadás kezdési ideje. Reggel 10-től az összes eddiginél intenzívebb próbába kezdenek mindannyian.
Miután mindenki megérkezett, összeülünk az udvaron, megbeszéljük, mi lesz ma a teendő és hogy melyik jelenet marad, melyik megy, ki mikor hol és mit csinál milyen sorrendben, stb…

Az előadótér gyors elrendezése után, ki-ki elfoglalja a helyét, a legtöbben a színpadon, Andi és jómagam a nézőtéren, egyesek egy fa mellett vagy akár egy asztal körül kicsit odébb. Folyamatos gyakorlás, kellékek beszerzése és az instrukciók elhangzása után egyre inkább kezd mindez összeállni egy meglehetősen érdekes, tanulságos és nem kicsit szórakoztató előadássá.

Miután néhányszor lement az egész, a rendezőnk elküld mindenkit ebédelni, bár erre most nem marad annyi idő, mint ami eddig megszokott volt, de úgy képzelem, hogy nem is nagyon a kaján jár a többiek esze.
Hamar vissza is tér mindenki és Andi kérésére a stopper indítása után külső segítség nélkül elpróbálják az egészet még egyszer.

És kézzel fogható lesz az idegesség, aztán jön a sminkelés és az öltözés, ami egyenesen a nézők megérkezéséig tart.
Jó érzés, hogy megismerhettem ezeket a kedves, okos, tehetséges embereket, akiknek köszönhetően sose felejtem el ezt a hetet. Pass Andrea is megmutatta, hogy nem csak ügyes a dolgában, de egyben nagyon jószívű és szellemes rendező.

Sok sikert az előadáshoz!

Radó Lili: Mire mennénk nélkülük? (Tea for Two workshop – Widder Kristóf tréningbemutatója)
Elképesztő élmény volt a saját szememmel látni, hogy Widder Kristóf igenis képes volt öt nap alatt egy komplett performanszt összehozni, nem is beszélve arról, milyen kreatívan, látványosan és humorosan tette azt.
A röpke félórás előadás teljesen lenyűgözött. Bár a mozgásszínházról nem sokat tudok és eddig nagyon nem is éreztem késztetést, hogy gyarapítsam a tudásom, de az biztos, hogy mindez gyökeresen megváltozott a mai napon látottak után.

Az első jelenetben a középpontban öt személy áll, akik közül az egyik valahogy rossz útra téved, a négymásik pedig nem engedi, hogy visszaszerezze régi helyét a ritmikus mozgássorozatban. Egy idő után elfoglalják következő pozíciójukat a színészek, és néhány általuk kiadott hanggal megszínesítve, teljes összhangban, emelgetik az egykor még szimpla testnevelés órán használatos vastag matracot, ki tudja, vajon mi célból?! 🙂

Miután a kívülről igencsak nehéz testgyakorlatnak tűnő epizód lezárul, egymás mellett felsorakoznak egy hosszú padon és kettes csapatokba rendeződve egy kedves férfi segítségével (nyilván), tánccal megspékelt monológjukat hallgathatjuk meg mindannyian.

Ezután egy kissé dinamikusabb gyakorlatba kezdenek, amit egyértelműen lehetetlen lenne kivitelezni egy fiatalember nélkül. És amikor már a bordásfalakon is jártak, szépen lassan végeznek a bemutatóval. Érdekes volt megfigyelni, hogy már a helyünk elfoglalása előtt elkezdődött az előadás, amikor minden fellépő Kataként mutatkozott be a nézőknek.

Widder Kristóf elképesztő munkát végzett rövid idő alatt, és örülök, hogy azok között lehetek, akik látták mindezt.

Dohy Anna: A gyengébbik nem (Tea for Two workshop – Pass Andrea munkabemutatója)
Pass Andrea csoportjának workshop bemutatója aligha lehetett volna különbözőbb attól a hangulattól, amit Widder Kristóf workshopján egész hét alatt megtapasztaltam. Ez persze nem jelent rosszat, sőt: ékes bizonyítéka annak, hogy különböző szempontokból közelítve ugyanannak a szövegnek milyen sokféle árnyalatát, rezonanciáját lehet előtérbe hozni.

A csoport tagjai elsősorban saját életükből ismerős tapasztalatok köré fűztek fel egy jól követhető, kompakt és főként szarkasztikus etűdsorozatot. A párkeresés, a lánybúcsú és az esküvő szexista, erotikus viccei, a páros döntéshozatal elnyomó gyakorlatai fájdalmasan ismerős és könyörtelenül humoros formában keltek életre a Régi Zsinagóga kertjében.

Különösen ötletesen oldották meg az eredeti drámai szövegek beágyazását a saját szövegekből álló jelenetekbe: a menyasszony beszéde (Makrancos Kata záró monológja), a kutyaárus igencsak áthallásos kiszólása („Fickót tedd a morgós szuka mellé!”) és az egész prezentáció lezárásaként szolgáló mondat („Pompás előadás madame feleségecském, csak fejezzék is be!”) frappánsan világított rá az előadók személyes kapcsolódására Shakespeare szövegéhez.

Remélem, hogy a csoport legalább olyan jól érezte magát az egyhetes workshop alatt, mint amilyen jól a közönség szórakozott az ironikus jeleneteken.

Elefánti Emma: Pedagógusfókusz (Füge Produkció: Napraforgó)
Pass Andrea rendezése éppen olyan sok dologra fókuszál egyszerre, mint egy jó pedagógus, és éppen olyan érzékenyen és türelmesen boncolgatja a megfigyelt problémákat, mint egy jó pedagógus. Mindre fordít bizonyos mennyiségű figyelmet, nincs kiemelt ügy.

Az egyik ilyen vizsgált ügy a brechti probléma: ki lenne jobb anyja egy gyereknek? Az, aki szülte, de rossz hatással van rá, vagy az, aki nem vér szerinti rokona, de szereti? Jelen esetben egy pszichés gondokkal küzdő anyáról és az alsós osztályfőnökről van szó. Az apa, akinek megvan a lehetősége a döntésre, mindkét utat kipróbálja, de a végleges döntést már nem látjuk. Ezen a témán belül rengeteg kisebb téma is felmerül, például a társadalmi szerepek (anya és tanár) összecsúszásának kérdése.

Az előadás másik hangsúlyos pontja, hogy hol húzódik a határ a rossz természet és a mentális betegség között. Mikor beszélünk önzésről és mikor mások veszélyeztetéséről. Mert a lányunk kutyáját elajándékozni, mert túl hangos, más súllyal esik a latba, mint ugyanennek a kislánynak a fészerbe való bezárása csak azért, hogy ne zavarjon.

Végig nyitva marad a kérdés, hogy vajon ez a pszichésen problémás anya vajon azért próbál jobb kapcsolatot kiépíteni a lányával, mert szereti és hiányolja, vagy azért, hogy a társadalom újra „normálisnak” tartsa, és ebbe tartozik az anya-lány kapcsolat is. Ezen keresztül pedig az előadás boncolgatja a mentális betegségek, zavarok természetét is.

Ezen témák egyenrangúak az előadásban, nincsen főcsapás, tulajdonképpen az egész egy epizódokból álló kérdésfelvetés (amit a kislány anyjától való elhidegülésének a folyamata tart össze dramaturgiailag). Ez egy olyan szerkesztésmód, ami a mostani színházban tendenciát kezd alkotni, a THEALTER-en sem ez az első előadás, ami így készült. Azt megítélni, hogy ez a folyamat megmarad-e, és ha igen, akkor vajon hova tart, nagyon nehéz. Az előadás önmagában viszont értékes: feldobja a gondolatokat, de a bővebb kifejtést a nézőre hagyja. Éppen úgy, mint egy jó pedagógus.

Elefánti Emma: Az aranyhalak kapacitása (Szegedi Szabadtéri Játékok – REÖK Produkció: Parti Nagy Lajos: Tartuffe)
Tartuffe hajnali egykor, a fesztivál utolsó napján, a Reök palota pinceszínháza mégis tele van. Az előadás látványa pedig elég ahhoz, hogy ilyen abszurd időpontban, szünet nélkül is megtartsa a nézők figyelmét.

A színpad bal szélén egy hajlított üveglap, amelynek homorú oldala kvázi görbe tükörként funkcionál (az ott háttal játszó színészek arca egyes beállításokban hologramként emelkedik ki ebből a felületből), a domború oldaláról viszont átlátszó, híven tükrözve a pszichológiai viszonyokat. Előtte egy oszlopon kerek akvárium (talán az őrület jelképe). Benne egy zacskóba, mint Orgon elméjébe bezárva úszkál egy aranyhal. (Az aranyhalak agyi kapacitása híven tükrözi gazdájuk homályos elmeállapotát.)

A maradiak, Orgon és Pernelle asszony jelmeze egy hatalmas épített felsőtest, benne kicsiny, alig kilátszó fejükkel, amelyben a színészek úgy festenek, mint aki felszívta magát (milyen szép is a magyar nyelv). A többiek (Damis összefestékezett ingében, Marianne szétkent szája) pedig a szétcsúszott állapotokat viselik magukon. Szó szerint.
Nagy klasszikus lévén a történetről és a viszonyrendszerről túl sok újat már nem mondtak (talán nem is lehet), de ez a sajátos, szép szimbólumokkal dolgozó környezet mégis alapvetően kellemes estét volt képes teremteni.

Fotók: Thealter