“Pénzre váltható-e a művészet?” – Blogbejegyzések a Thealterről, 9. rész

2017 augusztus 07. hétfő, 17:37

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják. Befejező rész.

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Dohy Anna: Éhezők viadala (Mentőcsónak Egység – Füge Produkció – Magyar Helsinki Bizottság: Menekülj okosan!)

Ez a harmadik interaktív színházi társasjáték, amelyen a Mentőcsónak Egység jóvoltából a THEALTER-en részt vehetek. Három játékból háromszor szenvedett csúfos vereséget a csapatom a többiekkel együtt. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy a játék „csal” vagyis nem hagyja magát megnyerni, hiszen pedagógiai, érzékenyítő célját leghatékonyabban ebben az esetben éri el.

De most, a Menekülj okosan címre keresztelt játék után éreztem azt először, hogy valójában esélyünk sincs a győzelemre: míg a mélyszegénységből vagy a hajléktalanságból nagyon nehezen, de ki lehet keveredni, a menekültek esetében olyan felsőbb hatalmak döntenek felettünk, amelyekhez képest a mi apró kis választásaink két rossz lehetőség között valójában nem sokat fordítanak a sorsunk kerekén – végül úgyis mindenki az ENSZ két országhatár közé szorult menekülttáborában találja magát, egyetlen esélye pedig azoknak van, akik hátrahagyják a sebesülteket, kiszolgáltatják a gyengéket, elárulják a csapattársaikat.

Milyen győzelem az ilyen? A mi játékunkban senki nem választotta ezt az utat, így erkölcsi tartásunkat megőrizve (és érzékenyítettségünk teljes tudatában) fogadtuk el a vereséget. Mégis fontos, hogy ott van az a másik út, ott van a győzelem ígérete, hiszen nélküle az egész küzdelem értelmetlen.

Az embert hajtja az életösztön és a hit, hogy csak van megoldás. Végtére is nekünk, akik a jó helyre születettek kényelmes kanapéjából, tévé előtt ülve követjük az eseményeket, kell hinnünk a megoldásban. A mosolygós játékvezetők pedig biztatnak: „Soha ne hagyjon el benneteket a remény!”

Fotó: Thealter

Fotó: Thealter

Jászay Tamás: Kerül, amibe kerül (Molnár Csaba – MU Színház – SÍN: CMNN SNS PRJCT)

Pénzre váltható-e a művészet? Tényleg minden eladó? Mi a kapitalizmus ára? És főleg: képesek vagyunk-e leküzdeni a bírvágyat? (Amúgy nem.) Ilyesmiken tűnődöm a CMMN SNS PRJCT-t újranézve Szegeden, aztán meg azon, amikor még aznap éjjel egy barátom tágra nyílt szemű értetlenséggel kérdezi tőlem: hát mégis mi volt ebben az előadásban az érték?

A színházjáróban van egy jó adag szemérem, a szórakozásért és/vagy a varázslatért megy a műintézménybe, nem pedig azért, hogy a mindennapjait akarva-akaratlanul meghatározó pénzforgalmi műveletekkel szembesüljön.

Veszélyesek az ilyen általános kijelentések, mégis szinte tapintható az értetlenség, amikor a két alsóneműre vetkőzött előadó fordított árverést rendez a kacagtatóan random módon összeválogatott tárgyakból. Aki jelentkezik az aukcióra bocsátott holmiért, már viheti is haza új szerzeményét. Aztán újra és újra behúznak a csőbe: hiába ismerjük fel kollektív bölcsességgel, hogy melyik regényből van a szcenírozott idézet, a győztes nem nyer semmit; igaz, legalább nem is veszít. Lassan haladunk előre, apró lépésekkel kondicionál a produkció a slusszpoénra, amikor a játszók magán az előadáson, pontosabban annak licenszén adnak túl. Kinevetjük magunkat és egymást, itt mégis komolyra vált a dolog.

És akkor játsszunk el a gondolattal, mert úgyis erről szól az egész, a játékról: képzeljük el, ahogy vírusszerűen szétterjed az egész világon a minden egyes alkalommal újra és újra eladott előadás, ahogy a címbeli j_z_n _sz határozza meg elköteleződéseinket és vállalásainkat, ahogy nem kihasználjuk, hanem támogatjuk egymást, ahogy összefogunk egy közös célért, félretéve az önös érdekeket.

Utópia? Nyilvánvalóan az. Tőlem, tőled, meg tőle is függ, hogy valósággá válik-e a játék.

Fotó: Mágori Zoltán

Fotó: Mágori Zoltán

Proics Lilla: Álomvalóság (Metanoia Artopédia: Artopéd paradoxon – feljegyzések a jövőről)

A Gregor Samsa figurájával keretezett operajáték ugyanúgy az emberi természet történetét meséli, ahogy a Metanoia Artopédia korábbi munkái is. Ámulunk Kafka zsenijén – aki dermesztő pontossággal írja le az évtizedekkel később iparosított genocídiumot –, ahogy egyéni szinten pontosan megmutatja azokat a státusvesztéseket, amelyek végül elvezettek például a soához, amit egyébként korai halálával volt szerencséje elkerülni: keservesen mély emberismerete azonban láttatta vele a világ működését.

Az álomhalvány fényben jelenlevő alakok közt zenék, hangok, megszólalások vezetnek, olyan ez a szcenika és a lebegő hangkulissza, mintha egy aktuális világvége után bolyonganék egyedül. Az Artopéd paradoxon – feljegyzések a jövőből című előadásban a békés célú atomenergiahasznosítás során keletkezett katasztrófák következményei reprezentálják a világot a „szokásos” személyes dokumentarista elemekkel – ahogy minden színházban minden nézőt más és más hat meg, engem egyszer csak lecsap a mondat: ezek az emberek nincsenek már.

Jobb egyen Iustitia áll, vele átellenben ül a keménykalapos elbeszélő. Nekünk háttal, arccal a csodatévő Fekete Madonna szobornak az öltözete láttán leginkább menekültként beazonosítható kisgyerek, előtte csecsemőkoporsó lebeg.

Két pulpituson, mikrofonállvány mögött, sajtótájékoztatót tart a hatalom világi és egyházi arca, akik persze bármivé átbucskáznak a fejükön, és olyan entitásként folytatják, ami a leginkább kurrens. Háttérsugárzásban hallgatjuk a megnyerő direktívákból építkező kampánycélú szövegeket és belátjuk, nincs hova menekülnünk.