“A színháznak felelőssége van a társadalom felé” – Blogbejegyzések a Thealterről 1. rész

2018 augusztus 05. vasárnap, 12:06

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Itt és most
(28. THEALTER megnyitó: a bOdyssey projekt Isti-tréningje)

A 28. THEALTER-t Balog József, a rendezvény művészeti vezetője nyitotta meg. Beszéde rövid volt, humoros, provokatív – vagy úgy is fogalmazhatnánk: udvariatlan. Ahogy ő is fogalmazott, miközben egy rendkívül gusztusos sajtburgert majszolt. Őszinte, mindenféle merevségtől mentes légkört teremtett közvetlenségével, megadva a fesztivál alaphangulatát. Ezzel együtt a Paál István kiállítást is megnyitotta, de persze mit érne az élet egy kis finom, fanyar humor nélkül? A kiállítás anyaga még az Ördögkatlan fesztiválon van, Szegedre csak a megnyitója után érkezik, és Balog József jóslása szerint vasárnaptől tekinthető meg.

A frappánsan udvariatlan beszédet Keserű Imre bOdyssey projektje követte Omlik, ami épül címmel. Ez egy úgynevezett Isti-tréning volt. Na de ki is az az Isti? Isti, becsületes nevén Paál István rendező, halálának 20. évfordulójára emlékezünk az idén. Ahhoz, hogy megértsük, kire, mire emlékezünk, vissza kell ugranunk az időben.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

A 60-as, 70-es évek Magyarországán járunk. A szocialista rendszer cenzúrázott, elmaradott, hallgatásra kényszerült művészeti világot működtet. Hagyományos prózai színházat, ahol csak Petőfit és társait lehet szavalni. Ahol a színházra csak hobbiként szabad tekinteni, a vele való foglalatosság csupán szabadidős program lehet. És akkor jött Isti, aki azt merte mondani, hogy ő nem áll be egy l’art pour l’art színház működtetésébe, hanem valódi színházat akar csinálni, ami nem a szóbeli elhallgatás tere, hanem őszinte és valódi gondolatok kifejezéséé. A színháznak ugyanis felelőssége van a társadalom felé. Olyan médiumnak kellene lennie, ahova nem csak szórakozni járnak az emberek, hanem gondolkodni is. Ahol a színpadon nem a múlt dicsőségeit majmolva manipulálják a nézőt, hanem a jelen problémáira reflektálva az „itt és most” jegyében politizálnak, gondolkodnak és gondolkodásra szólítanak fel, ahol a színpadi tett társadalmi cselekvést generál.

Ilyen célokkal és alaptézisekkel kezdett neki Paál István a színházcsinálásnak, de mindezt megvalósítani, kifejezni az akkori adott formanyelvi eszközökkel nem lehetett. Mit lehet tenni ilyenkor? Külföldre menni, hazajönni és megreformálni, használhatóvá tenni a begyöpösödött magyar színházat. Használni a teret, a testet, a hangokat, ami a hagyományos színházi formákra nem volt jellemző. Arról már nem is beszélve, hogy Paál István a néző a színész között valódi kapcsolatot akart teremteni, a közönség játékba való bevonásával, nemcsak a gondolatok, de a cselekvés szintjén is.

Mindez csupán felületes foglalata Paál István munkásságának, de a mondottak talán érzékeltetik jelentőségét. Meg azt, hogy itt és most, Keserű Imre és négy fiatal színésztársa egy fél órás előadásban miért idézte meg az alakját.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

A szereplők hétköznapi ruhában vannak, a Kőmíves Kelemen című ballada váztörténetére építették fel az előadást. A színpad a nézők által körbeült udvar volt. Mindenre láttunk példát, ami Paál István újításait és elveit valósította meg. Ha a térkihasználásra gondolunk, láthattuk, hogy a színészek folyamatosan járkáltak, vagy egy csomóba tömörülve egyfajta belső teret létrehozva, abban mozogtak, de még az is ide tartozik, amikor elszórtan a földön feküdtek. Játszottak a testükkel, például kihasználták a gravitáció adta lehetőségeket egy bizalomjátékra alapított formációban, vagy tapsoltak, hol hangzavart, hol zeneiséget keltve. De játszottak a hangjukkal, a beszéddel is. Kiabáltak, sziszegtek, különböző érzelmeket közvetítettek, pillanatnyi késéssel utánozták Keserű Imre mondatait, énekeltek, lihegtek, hallgattak. Adott helyzetekben mély szemkontaktust tartottak a nézőkkel. Az előadást többször megszakította a rangidős színész, aki személyesen ismerte Paál Istvánt és nem csöpögős, de kedvesen nosztalgikus kommentárokat fűzött egy-egy jelenethez.

A performanszba beleszőtték a rendező néhány emblematikus előadásának elemeit is: Radnóti Erőltetett menete, a Jövendölés Peter Handke nyomán, a Petőfi-rock meg persze a Kőmíves Kelemen mind-mind megidéződött. Aki ezeket nem tudta, de kíváncsi volt az intertextusokra, az előadás utáni rövid megfejtő beszélgetésen minden kérdésére választ kaphatott. De csak az után persze, hogy udvariatlanul nyilvánosan evett a megnyitó nézőinek kihelyezett gyümölcsös asztalról.

A megnyitó vendégei közül bizonyára nem sokan ismerték személyesen Paál Istvánt, Keserűék megidéző előadása hitelesen, őszintén mutatta be a rendező munkásságát és személyét: mintha csak itt és most velünk lett volna.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: Kamera által homályosan
(Duna Táncműhely – MASZK Egyesület: Képíró)

Épphogy megnyílt a fesztivál, és máris megvan az idei legfotogénebb előadás: Juhász Zsolt Képíró című darabja kétségtelenül a kamera számára készült. Egyenes derekú táncművészek foglalják el pozícióikat az aranyló fényben, tekintetükben mély érzések ígérete.

A különböző korú és felépítésű testek változatos pózokba feszülve alkotnak harmonikus, esztétizáló képeket, amelyekben éppúgy felfedezhetőek Zoltánfy István festőművész életének elemei, mint alkotásainak kompozíciói.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

A pontosan szerkesztett (már-már túl precíz) jelenetek tobzódnak balettosan indázó végtagokban és néptánc elemekkel, csapásokkal dúsított kombinációkban. Dj Panda zenéje egyenletesen áradó lüktetést kínál, amelyet híven követ a koreográfia. Nincs váratlan fordulat, kizökkentő dinamikai váltás: mindenki táncol mindenkivel, a szólók, duók, uniszónók és csoportjelenetek egyenletes ritmusban követik egymást. Van idő tehát elmerengeni, és a táncon túl az előadás vizualitásában keresni tápanyagot a gondolatok számára.

A csapongó tekintet több megfigyelést is tehet. Először is, a padlón sorakozó képkeretek — megidézve a szalonok zsúfolt falait — fokozatosan átvándorolnak a nézők közé, így lehetőséget kapunk képet nézőkből képből kitekintő arcokká átlényegülni, majd pedig egymásra is mint képekre tekinteni.

Rajz: Dohy Anna

Rajz: Dohy Anna

Másodszor feltűnhet, hogy minden alkalommal, amikor a táncművészek keresztülnyúlnak a képkereteken, olyan hatást keltenek, mintha átszakítanának egy láthatatlan folytonosságot, a keret által a térből kimetszett síkot. Az előadás képekből (a mozgás ellenére is állóképekszerű pozíciókból) áll, amelyeket szinte csak a szükségszerűség miatt köt össze némi helyváltoztatás.

A szép kompozíciók már-már elfedik a jelenetek egysíkú (olykor affektált) tartalmi mondanivalóját, és miközben a tekintet az aranyozott kereteken csillogó fényben gyönyörködik, egy pillanatra megfeledkezik róla, hogy a keretek között táncoló testek szépen kimunkált mozdulatai elsősorban nem neki, hanem az objektívnek szólnak.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Bogya Tímea Éva: Egy madár szárnycsapkodásai
(Aradi Kamaraszínház – MASZK Egyesület: Rhapsody in Glue /#bluebird/ – Minimál – monológ – musical)

A Rhapsody in Blue Glue előadás képeit nézegetve azon gondolkodtam, hogy fog beférni az autó a színházba. Hát, a színházat hozták ki a szabadba.

Az előadás szabadtéren, a Vasvári iskola udvarán volt. Az éles fényű reflektor kialszik, berobog a szóban forgó autó, halljuk, ahogy a sofőr énekli a rádióban játszott zeneszámot, intim közelségben vagyunk vele, majd azt is halljuk, ahogy lerobban a kocsi, és a sofőr kiakad. És ez az intimitás megmarad akkor is, amikor mi hallgatjuk gondolatait.

Megtudjuk, hogy színésznő, aki egy előadásra tartott, amiben ő játssza Nórát. Azt a Nórát, a Babaházból. Mit tehet ilyenkor az ember, minthogy a harmadik égre kiáltás után felhívja a férjét, s ha az nem veszi fel a telefont, akkor a szeretőjét. Ahogy telefonon felváltva beszélget élettársaival, az autó felveszi egy pillanatra a babaház jelentéskörét, amely az ibseni világban a főhős börtöne, vágyainak hamis valósága. Teher, a Színésznőnknek, Alexandra Gitlannak is az.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Ahogy az életében megforduló férfiak ideál mivolta kezd szétfoszlani, mert egyikük se tud vagy akar segíteni, úgy a földig érő, zöld Nóra-jelmez is lekerül, alatta fekete, elegáns, testhez simuló ruha. Elénekel egy jazzdalt, ami a végén töredezetté, disztópikussá válik, a Színésznő csípőringása felerősödik, csábosból agresszívvá lesz és finoman megjelenik az arcán a szomorúság. A csinos mosolyok mögé rejtett kék madár szomorúsága.

Ahogy a musicalekben szokás, a Színésznő időről időre elénekel egy-egy slágert, amelyek felváltva szólnak a közönséghez, a szeretőihez és önmagához. Az éneklés magyarázatát beépítik az előadásba is, a Színésznő telefonon elmondja, hogy ott, a semmi közepén egyedül, ugyanazt teszi, amit gyerekkorában is, ha félt és egyedül volt: énekel.

A slágerek mellett elszavalja Bukowski Kékmadár versét is, majd fehér vászonruhába öltözik, az autó tetejéről a hátán fekve csúszik lassan lefele, közben újra a verset mondja, de most már énekli, és angolul, és ahogy a kék fény a fehér vászonruháira esik, a Színésznő egészen madárszerűvé válik, egy kék madárrá.

Nem hagyják el a Nóra-vonalat, a színésznő valósága szépen összeér a dráma világával, hiszen a Színésznő rendező szeretőjétől úgy búcsúzik, ahogy Nóra tette Torvaldtól, szó szerint. Csak a színésznőnk az egyszerű továbblépést megspékeli egy kis filmes bosszújelenettel. Az autót leönti benzinnel, és nem is kell meggyújtania, mi tudjuk, hogy égni fog.

Forrás: thealter.hu