“Nem szabad a szöveg és a forma rabszolgájává válni” – Blogbejegyzések a Thealterről 4. rész

2018 augusztus 08. szerda, 14:22

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Rabszolgasors
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 2. nap)

Az első tréning napján Sardar éjszaka is összehívta a kis csapatot egy eszmecserére, ahol a Szentivánéji álomról beszélgettek. Szóba került az önreflexió, és feltették a kérdést, hogy vajon van-e értelme a színházcsinálásnak. Aztán megállapították, hogy a darabot a tehetetlenség, makacsság és gőg motívumai kísérik végig.

A második tréningnap gördülékenységéhez az előző esti megbeszélés nagyban hozzájárult, a gyakorlatok sikerességében fellelhetők voltak a tegnapi gondolatok. A zene megint meghatározó elemként szövődött bele a próbába: az egyenkénti tapsolásból fokozatosan egymásra épülő ritmikus hangzás született, ami a végére olyan lett, mint valami afrikai törzs örömzenéje.

Az egésznek a titka az, hogy a résztvevők gyermeki őszinteséggel élvezzék, amit csinálnak, s ha ez tényleg így van, az kívülről is látszani fog. Tapsolva-zenélve keveredtek a teremben, amiből két fiú kergetőzése alakult ki. Sardar beküldött hozzájuk két lányt, így adott volt egy külső és egy belső kör, a belső körben két szerelmes pár. Akik kívül álltak, folyamatos zenei aláfestést nyújtottak a bentieknek, akik mindenféle szerelemmel kapcsolatos érzelemmel küzdöttek, hol az egész testükkel, hol csak szemkontaktussal.

Előkerült a tegnapi kézmozdulatsor is, mint a kommunikáció egy kifejező eszköze. A két szerelmespár küzdelméből idegfeszítő harcok alakultak ki, és ezekben az ősi, energikus, elemi érzelmektől túlfűtött összecsapásokban már kirajzolódott Lysander, Demetrius, Hermia és Heléna alakja.

Mivel ez a gyakorlat a belső és a külső kört is egyaránt megviselte, Sardar pihentető beszélgetésre hívta össze a csapatot. Elmondta, hogy nagyon fontos, ne maradjanak a gyakorlat rabszolgái, mert a gyakorlat akkor jó, ha eltűnik, és önmagától működni tud. Ugyanez igaz másra is: nem szabad a szöveg és a forma rabszolgájává sem válni, ahogy ma oly sokan azzá lesznek és görcsösen ragaszkodnak az írott szóhoz.

Holott Sardar szerint Shakespeare szövegei olyan plasztikusak, hogy szinte akár az egészet ki is lehetne húzni. Nincs ugyanis olyan szöveg, ami alapján kizárólagosan meg lehetne határozni egy szereplőt. Csak ha az érzelem megszületett, utána tud partner lenni a szöveg. Színház attól van, ha megteremtik, méghozzá kommunikációval, tudott nyelveinkből akár egy új nyelv teremtésével. Fontos az is, hogy a színész a szerepre élőlényként gondoljon, akit nem felhasznál vagy megcsinál, hanem kommunikál, együtt érez vele. A szerep egy lény, aki ugyanúgy fél attól, hogy eljátsszák, mint ahogy a színész fél attól, hogy el kell játszania.

A tömény gondolatok után megérzésjátékot és a partner iránti érzékenység fejlesztését elősegítő gyakorlatokat végeztek, a lényeg ezúttal a szemmel való kizárólagos kommunikáció volt. És ahogy egy jó tréningen szokás, így itt is kaptak házi feladatot a színészek: párba állva Shakespeare-szonettel ismerkedni. Vajon hányan lesznek a szöveg rabszolgái?

Dohy Anna: Már a második nap eljutottunk a sírásig
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – 2. nap)

Létezik-e szerelem első látásra? Mi volt a legkínosabb válasz, amit szerelmi vallomásra kaptál (“ühüm”), és mi az, amit adtál (“ezt majd holnap megbeszéljük”)? Honnan tudod, hogy szerelmes vagy? Mikor kezdődik a szerelem, és meddig tart?

Lénárd Róbert workshopjának másnapján előkerülnek a várakozással, gyomorremegéssel, infantilizmussal terhes első randik történetei. A közös munka a résztvevők szerelemről írt esszéiből indul ki, de hosszas beszélgetés után arra jutunk, hogy a szerelemmel kapcsolatos definíciós fogalomzavarral állunk szemben.

Megkülönböztetjük a szerelmet a párkapcsolattól (melynek társadalmi vetülete is van) és a házasságtól (amely ráadásul gazdasági szövetség is). Szóba kerül a féltékenység, az ideálok és felvett szerepek kérdése, de igazán messzire a beszélgetéssel nem jutunk.

Több eredmény várható az improvizációs gyakorlatoktól: ahogy kimozdulunk a térbe, máris színesedni kezd a kép. Most látszik, hogy a beszélgetésen felvetett problémákat ki milyen konkrét formába ülteti át.

Előkerül a minden intellektuális és fizikai igényt kielégítő Pali Robot 2005 (alig 9000 forint a Teleshopban, ha lányának, unokájának is rendel egyet!), látunk a tükör felé vakon botorkáló, önkereső szerelmest, kiborult párterapeutát, zavartan várakozó szerelmest (aki mégis megpróbál menőnek tűnni), és részünk lehet egy vezetett meditációban is. Az improvizációs gyakorlat ígéretes felütés, jó kiindulási pont a további munkához.

Holnapra a szerelembe esés pillanatával és a legcikibb szerelmes dallal kell készülniük a résztvevőknek.

Horváth Mihály Gimnázium / Fotó: thealterphoto2018

Horváth Mihály Gimnázium / Fotó: thealterphoto2018

Zárug Berni: A kis csalogánytól Feri fenekéig
(Horváth Mihály Gimnázium: Jó nagyon?!)

Szerelem. Nagy szó, már-már elcsépelt. Van, aki felelőtlenül túl gyakran használja, van, aki ki sem meri mondani, mert fél, hogy elkopik. Mind tudjuk, hogy mi ez, vagy legalábbis azt hisszük róla, hogy tudjuk. Egyetemesen meghatározott definíció nincs. Bármilyen korban is van az ember, mindig büszkén kimondja: igen, én voltam már szerelmes – ezt mégis mindig valami másra érti.

A szerelem általában mindenkinél más és más, de generációnként is folyton változik (és mégis ugyanolyan). Ezt ragadják meg a szentesi Horváth Mihály Gimnázium ex-diákjai Juhász Gyula Szerelem? című verséből kiindulva.

Így lehetséges az, hogy egy előadáson úgy lyukadunk ki a Szeder Feri fenekének átköltött verziójához, hogy fél órával azelőtt egy népdalokkal tűzdelt szerelemébredésből indultunk ki.

Bár időközben eltelik legalább húsz év, a kezdetben idillikus szülői kapcsolat, amint kiderül, épp annyira romlott, mint lányaik későbbi magánélete. Nincs két egyforma szerelemértelmezés, csak egy dolog van, ami összeköti a négyszög csúcsait: mindegyik meghatározás valahol sántít.

A volt diákok – amikor hangjukat épp nem teszi próbára a Klauzál téren átsüvítő szél – mindenki számára ismerős karaktereket, történeteket hoznak, olyannyira, hogy néha kicsit már túlságosan is sztereotipikusnak hatnak az elbeszéltek. Az álompasi miatt picsogó idegesítő tinédzser például nem annyira a hétköznapjainkból, sokkal inkább a hollywoodi filmekből lehet ismerős – ez nekem kicsit sok volt, de nem kizárt, hogy ebben a korban én is ennyire durván kis drama princess voltam, csak így utólag nem tűnik fel.

Nem maradt olyan „szerelmi csalódott” kategória, amelyet ne villantottak volna fel, viszont amiatt, hogy a karakterek nem voltak túlságosan árnyaltak, kicsit parodisztikusan hatott mindegyik. Az előadásnak egyetlen szereplője volt, aki az összes „gonosz és kegyetlen férfi” helyett elvitte a balhét, és aki a feleségéhez hűtlen férjtől a hiteles és nagyon vicces perverz buszsofőrig mindent jól hozott.

Bár a beharangozóban szereplő, Wikipédiáról kimásolt idézet kiemeli, hogy a szexuális kapcsolat nem összekeverendő a szerelemmel, az előadás végén erről a témáról is szó esik a testvérek között. Ezt a beszélgetést hallja meg az egyedülálló anyuka kislánya, amitől kitör a pánik, a kicsi számára azonban nem új a dolog: nagymamája előszeretettel ismertette már vele a képletet.

Azt hiszem, ez szolgált valamiféle magyarázatként arra, hogy miért lettek a lányok is ugyanolyan szerencsétlenek párkapcsolat terén, mint az anyukájuk, és miért lesz valószínűleg ugyanilyen az új generáció is.

Azt hiszem. Akkor most az, hogy kinek van szerencséje a szerelemben, nevelés kérdése? Vagy valamiféle örökletes dolog? I don’t get it.

De nem is biztos, hogy ez fontos. A Jó nagyon?! könnyed, szórakoztató kis délutáni chillezős utcaszínháznak jó nagyon (ezt nem hagyhattam ki, bocs), és mivel elvileg ez is a funkciója, nincs is egy szavam se több.

Bogya Tímea Éva: Show us some skin
(Dollár Papa Gyermekei: A Tágra zárt szemek próbája)

A Dollár Papa Gyermekei a Tágra zárt szemek próbájában egy színházi próba kontextusa és komikus jelenetek köré rejtve beszél a színház felépítéséről, a boldogság kereséséről és a frusztrációkról.

Belecsöppenünk a szereplők életébe, amiből csak mozzanatokat látunk, ezekből következtethetjük ki, hogy Roli, a rendező, és Annamari, a színésznő, házassága már nem a régi.

A színészek ugrálnak az identitások között, hol maguknak, hol a karaktereiknek adnak hangot. Saját neveiken szólítják egymást, sokszor pedig személyeskedésekbe is átmennek, de ez egy előre megrendezett előadás, amelyben önmagukat szerepként játsszák el.

Ám az intenzív realista játékmód miatt erről könnyen meg is feledkezhetünk. Ehhez az életszerűséghez az is hozzájárul, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz, sokszor mellettünk ülnek vagy vetkőznek, így az összes gesztusuk és arckifejezésük pontosan, részleteiben látható.

Lenyűgöző, ahogy a színészek egyik pillanatról a másikra tudnak váltani a szerepek között, ezeket a váltásokat pedig a beszédük ritmusának és a hangszínük árnyalatnyi változtatásaival jelzik.

Roli (Rába Roland) a könnyen sértő rendező, ő játssza a főszereplő Billt abban az előadásban, amelyet éppen próbálnak. A próba alatt a két férfi alakja, hasonló frusztrációik miatt végül egybeolvad. Ezt Annamari (Láng Annamária), a színésznő világítja meg, aki a próba végén a darab, vagyis Alice szavaival szól hozzá.

Az utolsó ütést Kriszta (Urbanovits Krisztina), a súgó adja meg szeretetről szóló énekével. Az ő állandó jelenléte a színpadon folyton emlékezteti a nézőket, hogy ez egy próba. Kevésszer szólal meg, de erős játékával fantasztikus módon tudja a néma jeleneteit is kitölteni, nem csak látjuk, de mindig érezzük, hogy ott van.

Az igazi előadás rendezője, Ördög Tamás is játszik a produkcióban, ő a második férfi színész, akinek már nincs igazán kedve maradni a késői próbán (érdekes, hogy nem a rendezőt alakítja). Arcára minden gondolata fel van írva, viselkedéséből is ez sugárzik, és talán az a legviccesebb, mikor szado-mazo bőrmaszkkal kilép a függöny mögül és a legnagyobb tettetett keménységgel megkérdi, mi a jelszó.

Ő az, akitől a legtöbb komikus jelenet indul, nevetései hirtelen megszakítják a drámai jeleneteket. Komolytalanságától lesz nagyon vicces az előadás, amitől persze nem veszti el a súlyát, mert a színészek játéka folyamatos egyensúlyban tartja és működteti az arányokat.

SZFE: Dalok a földszintről / Fotó: thealterphoto2018

SZFE: Dalok a földszintről / Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: Tömegsír a szekrényben
(Forte Társulat: Vaterland)

A függőleges övezetesség izolációjában egy család tagjai temetésre gyülekeznek. Személyiségük többszörös fénytörésben formálódik meg Horváth Csaba Vaterland című előadásában — egymásnak ellentmondó monológok (Thomas Bernhard különböző szövegeiből vett sziporkázó részletek) és csak részben fedő családtörténetek mozaikjából áll össze egy tragédia szövedéke.

Az apa öngyilkos lett — vagy baleset történt? Az üvegházban felállított ravatal körül a rokonok magukban beszélnek egymásról és önmagukról, viszonyukról a családi birtok ambivalens történetéhez.

Minden családban ott a csontváz a szekrényben (ebben az esetben világháborús tömegsír), de a karakterek nem csak a baljós múlt viszonylatában foglalkoznak a halállal.

Sziklaszilárd vasépítmény magasodik a színpad közepén. Egyszerre szolgál üvegházként, ravatalként, a magashegység és a családi birtok megjelenítőjeként. Tákolt, egymásba illesztett négyzetlapjai és üvegfelületei szétszerelhetetlennek, örökkévalónak tűnnek, és mintha a falak között történt halálestek csak még inkább megerősítenék az építményt: az áldozatok csontjai beépülnek a talapzatba, mint kövek a habarcsba.

Ahogy bomlik ki a történet, egyre több csont kerül elő a magashegyi birtok mondriani geometriával megjelenített vasépítménye alól. Mint a kutya, amelyik mindig pont azt ássa ki a kertben, amit nem kellene: a monológok alatt sorra hordják elő a szereplők a lapockacsontokat.

Halomba rakják, élesítik, kopogtatják őket, mintha abszurd hangszerek volnának. A csontzenét jódlizás egészíti ki az elmúlás hisztérikus, infantilis játékává, amelyben groteszk ellenpontként komoly arccal hivatkoznak Haydnre és a falusi zenészek abszolút hallására. Az előadásból nem hiányzik a humor, de a parodisztikus ismétlések, a karakterek elvakultsága keserű komédiába fordul át.

“A világ a halál iskolája.” — mondja az anya (Földeáki Nóra). Az élet egyetlen logikus és szükségszerű kimenetele az, hogy meghalunk. Miért volna hát okunk csodálkozni egy öngyilkoson?

A halál mindenkit táncba visz: anyát, fiút, húgot, nagybácsit, a papírgyártót, stb. A családi gazdaság darabokra hullik, a vasépítményt szakszerűen szétszerelik. De a birtok elajándékozása kellő elégtétel az ősök bűneiért?

Az ismerős táj, az apaföld elhagyása segít lezárni a múltat? Vajon az utódok képesek lesznek tovább lépni az örökölt “öngyilkos-egzisztencián”?

Az előadás nem ad válaszokat, nem ad elégtételt, sem feloldozást. A színészgárda precíz kivitelezése, az irodalmi szövegek abszurd ereje a végzetszerűség, a cinizmus és a megmásíthatatlanság érzetét keltik.

Reményt és megbocsátást mindenki ott keressen, ahol tud.

Elefánti Emma: Enyhe lejtő
(Színház- és Filmművészeti Egyetem: Dalok a földszintről)

Dalok a földszintről: a földiről, a hétköznapiról, a mindenki életében megszokottról.

Keresztes Tamás első önálló rendezése, melyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem szeptembertől negyedéves fizikai színházi rendezőhallgatóinak rendezett, első ránézésre – mintha csak egy elfüggönyözött földszinti ablakon pillantanánk be – a szerelmes és/vagy vágyakozó ember élethelyzeteiről szól.

Első ránézésre. Aztán, gyakorlatilag észrevétlenül, olyan enyhe lejtővel, mint amilyen a földszinti ablakokból vezet a járda síkja felé, szépen lassan elkezdi a nézőt elvezetni egyre groteszkebb szituációk felé.

Ezzel párhuzamosan pedig, minél abszurdabb a színpadra állított helyzet, annál komplexebbé válnak a bennük mozgó jellemek: megjelennek olyan mozzanatok (az önáltatásé, a megalázottságé, a magányé), amelyek már jócskán túlmutatnak a szerelem tematikáján.

Az abszurditás hozza tehát magával a képességet az igazán súlyos témákról való beszédre. Olyan elidegenítési effektusok ezek, amik végül nemcsak a darab „mondanivalójához”, hanem a saját természetünkhöz, mechanizmusainkhoz is tapintható közelségbe visznek, hiszen az utolsó jelenetben már tiltakozik a belsőnk az ellen, hogy a lehetséges értelmezések közül a való világunk működésének megfelelőt fogadjuk el.

Elfogadjuk tehát a földszintből adódó enyhe lejtőt, és elfogadjuk a „dalok” szóból adódó, erősen hangeffektusokra építő világfestést is. A szaglás után talán a hallás a legősibb, legzsigeribb érzékünk. A hallásra való hatás finoman piszkálja ki a nézőből az ösztönös válaszreakciókat, miközben az általa nyújtott vokális hatás a gyönyörűség érzetét adja meg, ilyesmire árnyalva az egyébként feszült és megrázó zárlatot.

A Dalok a földszintről nem állít semmi nagyot, nem állít semmit nagyon.

Mégis, a saját helyzeteinkkel és működéseinkkel való aktív szembesülés akkora hatást képes gyakorolni, hogy a néző megfogadja: soha többé nem akar majd benézegetni mások földszinti ablakain.

Na nem azt, hogy cselekszik, változtat. Akkor inkább maradjon a groteszkbe való elmenekülés.

 
 

Kapcsolódó anyagok