“Megszólalhatnánk, cselekedhetnénk – és mégsem tesszük” – Blogbejegyzések a Thealterről 5. rész

2018 augusztus 09. csütörtök, 15:52

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Óriáscsecsemők
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 3. nap)

Harmadnapon, mikor Sardar bejött a terembe, leült közéjük és ezt mondá: Masszírozd meg a párodat! Akkor még sejteni sem lehetett, hogy ezen a napon a színészek egy hosszú és lélekfacsaró meditáción fognak keresztül menni.

Mikor jól átgyúrta ki-ki a maga társát, saját talpukat kezdtél el nyomkodni, föld, tűz, víz levegő szakaszokra felbontva a saroktól a féltalpig – vagy, ahogy Sardar mondja: a macskapárnákig. Ezután újra megtanultak járni, mint a bébik, úgy, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a talajjal. Ez a gyakorlat azt példázta, hogy a színészi szakmában minden nap újra és újra meg kell tanulni járni. Az egésznek az alapja a gyermeki kíváncsiság, és a kíváncsiság a színész igényessége önmagával szemben.

A gyakorlat során Sardar teljesen felhevítette mindenki lelkét és idegrendszerét, gyermekkori énjük kétségbeesett kereséséből megható találkozások lettek, melyeket – végre – igazi könnyek kísértek többeknél is. Ezután magzatpózba fekvés, a kicsi én paradox összeolvadása a felnőtt testtel a búcsú pillanataiban, gyermekkori emlékek felidézése, nagy találkozás egy fontos ismeretlennel. Időutazásuk során levezethették a feszültséget, lezárhattak magukban bizonyos személyes dolgokat. Hol nevettek, hol zokogtak, hol elképzelték, hogy gyermekkori énjük seggbe rúgja őket, és alkoholmentes sört kortyolgatva, cigirágóval a szájukban kismackófejet tetováltatnak magukra, vagy egy menő idézetet a Kis hercegből. És ezután jött a minden órára jellemző teljes megőrülés, amikor zenére énekeltek, tomboltak, ordítottak, olyan felszabadultan, akár a gyerekek.

A jól megérdemelt szünet után a tréninget az egyik tegnapi szemkontaktus-feladattal folytatták. Lényege, hogy körbe-körbejárkálás közben csak szemmel kiválasztani valakit, aki a másikat is kiválasztja. Ez a feladat arra (is) jó, hogy leméri, hol tart éppen egy csapat, és ez a csapat bizony már a harmadik napon nagyon jó úton haladt.

Ezek után megint hosszú és nehéz percek következtek. Két pár egymással szemben áll, elképzeli a másikat négy évesként. Elképzeli az arcát, az illatát, a nevetését, a hisztijét. És egyre fiatalítja: három, kettő, egy éves koráig, majd egyre visszább a hónapokban, míg napokon lépkedve eljut a születés pillanatáig, végül a nemtelen magzatállapotba. Aztán a megfoganásig, szülőkig, nagyszülőkig, milliárdokig vezeti vissza a másikat, egészen a csillagporig osztja. S mikor már mindenki elmerült párjának legmélyebb dimenzióiban, egyszerre mozogva kellett bizonyítaniuk, hogy alkalmasak a színész szakmára: ne lehessen látni, melyikük irányít, legyenek szélhámosok, éljen bennük a gyermeki a huncutság, a játék. Persze, mint minden feladat, ez sem volt mentes muzikalitástól: fiktív altatódalt dúdolgattak, amitől az egész terem egy méhkaptárrá, vagy valami keleti templommá változott, amiben imádkoznak.

A tegnap föladott házi feladatot ezen az órán nem kérte számon Sardar bácsi a gyerekeitől. Talán a következő órán tanúja lehetek a nagy feleltetésnek.

Dohy Anna: A ciki esztétikája
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – 3. nap)

Ma a gáz randisztorik napja van. Kellemetlen szakítások, kínos bemutatkozás a családnak, reménytelen első randik… A résztvevők kiteregetik legkínosabb tapasztalataikat, legvállalhatatlanabb élményeiket. Lénárd Róbert szerint a gáz jól mutat színpadon — és a résztvevők nem fukarkodnak az alapanyaggal.

Néhány példa.

Nem jó ötlet tinderen az első randit egy sífelvonó tövébe egyeztetni, mert maszkban-kabátban nem fogjátok egymást megismerni. Különösen, ha a partner francia, és te nem beszéled jól a nyelvet.

Nem biztos, hogy hosszú távú lesz a kapcsolat, ha a párod megsértődik Valentin napon, amiért a másnapi dolgozat miatt nem akarsz vele lefeküdni.

Okkal haragszol, ha két év után derül ki, hogy a pasid a legjobb barátnőddel is jár (párhuzamosan).

Vajon mi sül ki a kapcsolatból, ha az első randira mindkét felet az anyukája hozza el, és amíg a fiatalok moziban vannak, a két hölgy megiszik együtt egy kávét, mert ugye sose lehet tudni, mit hoz az élet?

A társaság láthatóan egyre felszabadultabb, a gátlások rohamosan tűnnek el, már olyan infók is az asztalra kerülnek, amelyeket forrásuk kétségkívül nem szeretne itt most visszaolvasni. A hangulat jó, de lesz-e ebből színház? Lénárd Róbert szerint nem kell aggódnunk, jó anyagok gyűlnek, és fél órányi előadást bármikor össze lehet rakni.

Igaz, hogy az improvizációk egyre ötletgazdagabbak — ma mintha a fényképezőgép jelenléte is motiválná a résztvevőket. Indulatos szócsatáktól csendes, érzékeny szemkontaktusig, nárcisztikus önszeretettől mobilos lesifotókig számos kreatív válasz született arra, hogyan is képzelhető el a szerelem.

A hangulat érzékeltetésére íme egy válogatás a mai workshop aláfestő zenéiből:

VIP: Szükségem van rád

Csokis Tibi: Légy nagyon boldog

Alvin és a Mókusok: Bizalom (ez lett a csoport himnusza)

Children of Distance: Kedves naplóm

Szerémi Janika: Tépd szét a ruhám

Bëlga: Szerelmes vagyok

Kaukázus: Szalai Éva

+1 Aranka szeretlek

k2 Színház: A Cenci-ház / Fotó: thealterphoto2018

k2 Színház: A Cenci-ház / Fotó: thealterphoto2018

Elefánti Emma: Cinkos, aki néma
(k2 Színház: A Cenci-ház)

Az idei évadban Alföldi Róbert vendégrendezőként a k2 Színház csapatával dolgozott.

Az elkészült előadás műfaji meghatározása: „romantikus rémdráma”. Rémnek rém, az igaz, de romantikusnak semmi esetre sem romantikus.

Amennyi irtózat a színpadra felkerül, a néző a szembenézéstől való iszonyában inkább letagadja a valósághoz való közelségét. És ez az első olyan pont, ahol a nézői magatartásban lelepleződik az emberi természet: azért (is) játszódhat le minden a szemünk előtt, mert nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy ez a valóság.

Halkan teszem hozzá, hogy az előadás több aspektusában is táptalajt ad ennek a távolító magatartásnak. Ilyen a formailag lírai jellegű, romantikus nyelvezet, amely – annak ellenére, hogy a díszlet és a jelmez világosan a jelen közelébe helyezi a történetet – kissé visszavisz a romantika korába.

És ilyen az is, hogy a zsarnok, gyilkos, erőszakos öreg Cenci jelleme, motivációi nincsenek – mivel talán ésszel felfogható módon nem is lehetnek – megfelelően leírva, alátámasztva. Domokos Zsoltnak nagyon nehéz dolga van a figurával, hiszen így többször a semmiből jövő indulatokat kell hitelesen megjelenítenie. Több mint korrekt módon képes ez a feladatot teljesíteni, mégis talán a nézőtől legmesszebb kerülő figurává válik az előadásban.

Ugyanakkor lehet, hogy éppen a címszereplő viszonylagos messzesége segít abban, hogy rávezessen bennünket az előadás hangsúlyaira. Egyrészt arra, hogyan termelődik újra a romlottság a traumák hatására: Cenci lánya, Beatrix (Piti Emőke) túlélésük érdekében a zárlatban éppúgy használja gátlástalan módon karizmáját, mint apja, kerüljön ez akár egy ember meghazudtolásába, és így annak az embernek az életébe is. (Külön rettenetes érzés, hogy emiatt nem is tudjuk már sajnálni, hiába láttuk, mi mindenen ment keresztül az apja mellett.)

A másik, amely mind a színpadi viszonyrendszerben, mind a nézőközönség „értelmezésében”, a nézőkhöz való viszonyban megjelenik, az a hallgató ember felelőssége. A színpadon látjuk, ahogy a döntéshozó pozícióban lévők passzivitásukkal, döntést-nem-hozásukkal asszisztálnak Cencinek, egy másik erős embernek, saját stabil helyzetük megtartásának érdekében. Ez a hatalom egyik formája, a világosan látható.

De ott van egy másik típus is, a sokaság hatalma, a minden szempontból értendő nézőké. Ők is hallgatnak, vagy semmi súlyosat nem mondanak, akkor is, amikor (feltehetőleg színészhiányból fakadóan, de bravúros rendezői megoldással) egy jelenetben megadatik néhányuknak a lehetőség, hogy beszéljenek. Ez a lehetőség éppen arra jó, hogy rádöbbenjünk: megszólalhatnánk, cselekedhetnénk – és mégsem tesszük.

Ez a kettő az utolsó néhány jelenetben, a pápai nyomozás során fonódik össze, mikor mind ők, mind mi hallgatunk, és észrevesszük: cinkos, aki néma.

Bogya Tímea Éva: A csillagok szíve alatt üldögélünk
(Homo Ludens Project feat. Roskó Gábor: A csillagok szíve)

A csillagok szíve felébreszti bennünk a játékkedvet, előcsalogatja a bennünk bujkáló gyermeket, aki mosolyogva bekapcsolódik, mikor felszólítják erre.

Ez nem is lehet másképp, hiszen a Benkő Imola Orsolya rendezte előadáson készen állunk az interakciókra. Ahogy megérkezünk a terembe, Szilágyi Szabolcs már bent van, és keresi a nem szandálos nézőket, hogy megtisztogassa a lábbelijüket, ezzel beavatva a jelenlevőket a következő 75 percbe (és még a kantáros szoknyámat is megdicsérte).

A fiú arca feketére van mázolva, lehetetlen nem a filmekből ismerős fekete munkásfiúkra gondolni, akik cipőpucolással keresték a kenyerüket. A sejtést később be is építik az előadásba, elmondják, hogy ők a ’blackface-ek’, azok a XIX. századi fehér komédiások, akik feketére festették az arcukat a poén kedvéért.

A posztkolonializmusra hajazást kiegészíti a safariruhás Gazda (Roskó Gábor) személye, akinek a tulajdonában áll a két színész komédiás (Mezei Tímea, Szilágyi Szabolcs). Ez a vonal egy idő után megszűnik, majd átmegy egy családinak mondható viszonyba: a Gazda apaszerű lesz, a két színész pedig úgy marakodik, mint két testvér.

A feldolgozott afrikai népmesék állatszereplőit karton bábokkal jelenítik meg. A Roskó Gábor által készített állatok a közönség soraiban foglalnak helyet. A ’blackface-ek’ sokszor a nézőket kérik meg, hogy adják át vagy fogják meg őket egy pillanatra, ez is egy eszköz, amivel folyamatosan fenntartják az interakciót a nézőkkel és a zenészekkel (Brindza Tamás, Haraszti Ádám, Pintér Norbert, Petrács Gábor) – igen, élő zene van, amitől még játékosabb lesz az előadás.

Öröm nézni, hogy a közönség és a színészek milyen hamar és könnyen egymásra tudnak hangolódni. Ugyanúgy öröm nézni a színészek felkészültségét, hogy az összes előre nem látható impulzust be tudják építeni az előadásba, mint például a telefoncsörgést, amihez nem csak a színészek, de a zenészek és a világosító (Nahóczki Viktor) is nagyon jól viszonyulnak, és sikerül mindezt komikus helyzetté varázsolni. Ez volt talán a legkellemesebb színházi telefoncsörgés.

A helyenként laza dramaturgiát ellensúlyozza az a jó kedv, amit a színészek képesek megteremteni.

Kosztolányi Dezső Színház: Felhő a nadrágban / Fotó: thealterphoto2018

Kosztolányi Dezső Színház: Felhő a nadrágban / Fotó: thealterphoto2018

Bali V. Gergő: “Semmi sem jár akkora huzattal, mint amikor az ember nyitott a változásra”
(Kosztolányi Dezső Színház: Felhő a nadrágban)

Rózsaszín köd. Ez a Felhő a nadrágban című előadás kiindulópontja.

Az a hátborzongatóan aktuális rózsaszín köd, amely minden idők sötét időszakait belengte. Az önbecsapás jelképe, amit van, aki számításból, más könnyebbségből von maga köré.

A másik, talán józanabb eszköz a nehéz idők túlélésére a nevetés.

A Kosztolányi Dezső Színház művészei Kokan Mladenovic vezetésével a humort, az iróniát és a sziklakeménységű tényeket ragadták meg, vették magukhoz, rágták meg és adták vissza a nézőknek egy könnyfakasztó előadásban.

Könnyekről beszélek: ritka a néző életében, amikor egyszerre fáj a hasa a nevetéstől és gyomorgörccsel sírdogál. Itt a két véglet között is minden érzelmet szétszálaz az előadás, miközben a gondolatok forradalmi, feszült hangulatban szaladgálnak az ember fejében.

A leginkább diákszínpadokról ismert előadásforma, a nagy egész etűdszerűen boncolt, vegyes stílusú bemutatása nagyszínpadon is termékenynek bizonyult.

Ugyanis üvölt a színpadról, hogy az oly nagy odafigyelést és készségtárat igénylő abszurd iróniatenger közepette a színészek nem csupán eljátsszák, de élvezik is a játékot. Holott a látszattal ellentétben nincs könnyű dolga a játszóknak, hiszen a tánctól a prózán át a pantomimig rengeteg eszközt használnak, javarészt egyszerre.

Felajánl a darab egy ritkán előcitált nézőpontot, a színház (és a művészetek) viszonyát egy elnyomó környezetben, diktatúrában. A művészetek mindenkor a társadalom alapjainak szilárd rétegét kell, hogy jelentsék.

Vlagyimir Majakovszkij kiáltványa (verse), a FORRADALOM TÍZ ÜZENETE, és az arra adott tíz válasza a XX. század elején megfogalmazta a szabadság pontjait. Mindez azóta is érvényes maradt.

SZFE: Az éjszaka a nappal anyja / Fotó: thealterphoto2018

SZFE: Az éjszaka a nappal anyja / Fotó: thealterphoto2018

Zárug Berni: Családállítósdi
(Színház- és Filmművészeti Egyetem: Az éjszaka a nappal anyja)

Alkoholista apuka: pipa. Haldokló vállalkozás: pipa. Öngyilkos hajlamokkal rendelkező anya: pipa. Egy fiú, aki mindkét szülőtől örökölte ezeket a tulajdonságokat, azt sem tudja, mit nem tud, és talán meleg is: pipa. Egy testvér, aki talán irigységből nem száll le a fiúról, és mindent verekedéssel próbál megoldani: pipa.

Az Éjszaka a nappal anyjában mindez megvan. Ennyi kell egy a szó legszorosabb értelmében „elbaszott”, és egyben sablonos családhoz.

Hatásvadász zongorakoncert a sötétben, majd Vilmányi Benett meztelenül. Az előadás első negyed órájában reménykedem, ez nem csak azért van így, hogy egy főiskolás megmutathassa, „mennyire bevállalós”. Aztán rájövök, hogy a Dávidot játszó színész az egyetlen a csapatból, aki már végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, így indokolatlanul hat a komplexusos főhős tükör előtti szépelgése ─ talán jobb lett volna, ha az első tippem bizonyosodik be.

Belép Georg (Hajdu Tibor), és döcögősen, de elindul az erőltetett, sűrű dialógus. A szereplők nem realista kulcsban játszanak, narrációként közlik az instrukciókat, és igyekeznek több módon elidegeníteni (így alakítja például Konfár Erik az anyát, aki annak ellenére, hogy a koncepció szerint annyira határozott és független nő, hogy már-már férfi, érthetetlen módon képtelen otthagyni férjét). Egy darabig. Aztán néha eltűnik a felállított konvenció, és narrálás helyett játszanak.

Az alkoholista apa (Koller Krisztián) ─ akinek két óra „miértiszolnemiszom” után határozottan idegesít a folyamatos hisztije ─ miatt váló szülők problémája aktuális téma a mai társadalomban. Én szerencsére magamra nem tudtam ilyen szempontból reflektálni, ami azért is mázli, mert ha sikerült volna, sem kapok semmiféle feloldozást az előadástól, arra pedig gondolni sem merek, hogy az amúgy sejthető zárlat lett volna a sugallt megoldás.

Szóval ugyanazt a problémát járják körbe és körbe, feszültségek halmozódnak, amelyeket a szereplők jobb esetben ordítozással, rosszabb esetben dalokkal vezetnek le. Félreértés ne essék, nem a színészek énekhangja miatt fészkelődtem a székemben minden songos megoldásnál: ilyenkor többnyire dallamos káromkodásokat, illetve kamaszosan színpadias kirohanásokat hallhattunk (nem túl igényes megfogalmazásban, viszont figyelemre méltó zongorakísérettel – Józsa Tamás). Úgy gondolnám, hogy ha már a fiatalok a zenében találják a menekvést, a „baszd meg, baszd meg, baszd meg”-nél mélyebb rétegekhez nyúlnak.

A négy szereplő szabadulni próbál, de képtelen rá ─ kicsit családállítás-, terápiajellegű (ha már Vilmányi Benett) az egész, mintha csak bezártak volna egy négytagú családot a térbe, hogy játsszák el, és oldják meg a dolgaikat, ők meg két órát törnék magukat ezen teljesen eredménytelenül.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok