“Kaland, utazás, álom, vízió” – Blogbejegyzések a Thealterről 6. rész

2018 augusztus 12. vasárnap, 13:15

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: A tehetetlenek
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 4. nap)

A negyedik tréningnap magában foglalta a korábbiak fáradtságát, tanulságait, szeretetét. Az óra a szokásos tapicskolós játékkal kezdődött Sardar vezetésével, rétegződtek az egyéni ritmusok, amit megint ösztönösen énekléssel egészítettek ki, hogy teljes legyen az elemi muzsika. Ám ebben az elemi muzsikában nem a már megszokott elsöprő energiát éreztem, hanem a tenni akarás és a kimerültség elegyét. Ennek ellenére is – vagy talán épp ezért – a gyakorlat önálló életre kelt, és Sardar vezetése nélkül majd két órán keresztül önmagától működött.

Ez alatt az idő alatt szinte minden visszaköszönt az előző napok tréningjeiről. Kezdve az össze-vissza futkosással a teremben, ami páros táncharccá, majd fogócskává alakult, ahol mindenki fogó volt és mindenki egérke. Ezután következett az első mélypont: a fáradtság súlya alatt a színészek lerogytak a földre, és összebújva egyszerre lélegeztek. Ebből erőt merítve körtáncot kezdtek járni, ami bújj, bújj, zöldággá alakult, ám amilyen őszinte gyermeki gesztus volt ez a táncjáték, még inkább az lett a következő földre rogyás. A padlón gyötrődve muzsikálni kezdtek, néhányan elővették azt a bizonyos kézmozdulatsort, ami az első nap óta végigkíséri a tréninget. Ilyen és ehhez hasonló hullámzásokból állt a délelőtt, néhányan megpróbáltak belehelyezkedni a Szentivánéji álom helyzeteibe, érzésvilágába, a tehetetlen földön fetrengésből kiutat keresve.

Egy csintalan színésznő kiszökött az óráról és egy virággal tért vissza, ami szimbolikusan a csapatba is egy kis életet és erőt csempészett. Ez a virág a tréning alatt látott egyik legőszintébb küzdelem tárgyává vált, amikor valaki felfedezte benne a finom humor lehetőségét. Ám egy virág nem csinál tréninget. A tehetetlenség nyomása alatt volt, aki a földön kínlódott, mások egymás szemében elmerülve próbálták túlélni a fojtóan nehéz perceket, akadtak birkózók, szerelmesen összeölelkezők, halkan zenélgetők.

Aztán megtörtént a csoda: „Kivilágosították a szememet, nem engedik babám, hogy szeresselek.” A népdalrészlettől zengett a próbaterem, benne minden fáradtságuk, utolsó energiáik, egymás iránti szeretetük kifejeződött. A próba akkor ért véget amikor maguk elé meredve átadták testüket a kimerültségnek, szellemüket pedig a monoton tehetetlenségnek.

Mielőtt bárki azt hinné, ennek a szenvedésnek nem volt semmi értelme, gondoljon csak a Szentivánéji álomra, és rögtön kitűnik, hogy ebben az egészben a mesteremberek tehetetlensége jelentkezett, és bármilyen rossz is volt néhány pillanat, kellettek a varázslathoz.

A rendező feladata nem az, hogy megmondja a színészeknek, mit csináljanak. Meg kell tanulni függetlenedni. A próbákon mindenki mezítláb van – nem véletlenül: a cipő a hétköznapi koszt hordozza a talpán, aminek nincs helye a teremben – itt egy másik koszban-kozmoszban mozognak.

Az emberek különbözőek, mindenki a saját külön világát képviseli. A türelem, a küzdés és a szeretet az, ami működtetni képes ezeket a világokat. Úgy kell tudni rácsodálkozni a másik létezésére, ahogy egy kisgyermek csodálkozik rá a katicabogárra. És úgy kell tudni elnézegetni is hosszú időn keresztül: meg kell tanulni nyitottnak lenni, egymás nézőivé válni a színpadon, ugyanis egymást nézni nehezebb, mint egymással játszani.

Shakespeare a Szentivánéji álmot megrendelésre írta, így ez a darab a produkciókényszerrel való szembesülés: Sardar és csapata is ezzel a kényszerrel küzd a tréningbemutatót illetően. Ez a darab nem egy előadás, hanem több előadás sokaságáról szól, olyan rendszerekről, amik egymást pusztítják. Mit jelent a dramaturgia? Azt, hogyha nem is tudom, miről van szó, még érdekel, és követem. A szabályokat igenis fel lehet rúgni, amennyiben ez továbbépíti a világot, a dimenziót, ami létrejött. A képzelet a szeretet hozadéka, ikertestvére, mert egyik sem szab határokat, nem mondja meg, hogy ennyi lehet – bármi lehet. Így lehet az is, hogy a mesteremberek, akik földhöz, a materiális világhoz tartoznak, kilépnek a trágyából, mert vágynak a varázslatra, és a rosszból, a tehetetlenségből csodát: ünnepet, táncot, zenét teremtenek. Ahhoz, hogy mindez igazi legyen, bele kell kerülni a helyzetbe, el kell tévedni az erdőben és keresni kell az eltévedés lehetőségét, mert ha csak esztétizálják a tehetetlenséget és az eltévedést, az nem lesz igazi.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: A szerelem sötét oldala
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – 4. nap)

Lejárt az anyaggyűjtés ideje, vége a párkapcsolati terápiás beszélgetéseknek: ma dolgozni kezdünk.

Szövegek szelektálása és húzása, jelenetekké fűzése, majd próbálása tölti ki a workshop idejét. Lénárd Róbert nem instruál sokat, de jó érzékkel jelöl ki a résztvevőknek személy szerint jól álló feladatokat. Van, aki flörtölni tud, más szövegmondásban vagy káromkodásban erős — a készülő produkcióban Lénárd Róbert mindenkinek talál helyet.

A hozott anyagok és változatos dinamikájú improvizációk fokozatosan egységgé forrnak. A különböző nézőpontok közös nevezőre kerülnek, miközben a csoport megpróbál egy absztrakt performansz keretében véleményt alkotni a szerelem természetéről. A végeredménytől távol vagyunk, de az irány messzire visz a workshop elején megfogalmazott érzelmekkel és közhelyekkel teli szerelemképtől — vagyis a workshop ebből a szempontból máris eredményes.

Sokkal cinikusabb, kiábrándultabb húrokat kezdünk pengetni — talán mert a csoport tagjai pár nap alatt számtalan csalódással végződő randisztorit, kínos szituációt és szerencsétlen esetet gyűjtöttek össze. Szinte minden feldolgozott jelenet mögött egy olyan történet áll, amelyhez egyik vagy másik résztvevő személyes tapasztalata szolgált kiindulópontként.

Ez a workshop frusztrált és kiábrándult szerelmesekről szól, nem pedig boldog párkapcsolatban megöregedő, kiegyensúlyozott emberekről. Olyan zsigeri vágyról, kontrollálhatatlan ösztönről, amely a kényszerbetegség neurotikus tüneteihez hasonlatos biokémiai reakciókat produkál a szervezetben. Önző birtoklásról, személyiségzavarról, kizárólagosságról. Mintha a szerelem betegség, drogos képzelgés lenne, amelynek semmi köze a személyes boldogsághoz.

A szerelemhez két ember kell, éppen ezért a jelenetek többsége interakcióra épül. Leendő nézőink ringassák csak magukat hamis biztonságérzetbe, amíg lehet…

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Bali V. Gergő: A mosolygó halál
(Soltis Lajos Színház: Hantocska)

Gyerekek, felnőttek, színes fa raklapok és nyüzsi.

Két haláltanonc robog be a tanterembe. A többiek sem tétlenkednek, a színpad szélén egy halom kacat között les a többi fiú és lány, a színészek.

Roppant érdekes dolgok.

Ki lesz a tanoncok közül gyakorló halál? A választás a félénk, de szorgalmas Hantocskára esik, aki elindul, hogy teljesítse vizsgamunkáját.

Mesedarab ugyan, mégis fontos és rendhagyó tanulságot mutat az előadás.

Fábián Péter és Benkó Bence témaválasztása a halál. Humorosan, könnyeden és sajátos felfogásban viszik színre, de a téma fontosságából mit sem veszít a lazább tálalás.

A szüleim például a mai napig rángógörcsben törnek ki, ha feltételesen a halálról beszélek, nagyjából ez a betokosodott hozzáállás uralkodik a közfelfogásban is.

Holott ha tetszik, ha nem, ez mindannyiunknál benne van a pakliban, a születésünkkel vállaltuk halálunkat is, és ez így is van rendjén. Ez az előadás éppen a legjobb korban és állapotban fogja meg a befogadót, akit gyereknek hívunk, hogy a pillanatnyi szórakozás mellett talán majd segítse a témában eligazodni.

Ahogy körbenéztem előadás közben, a gyerekek mellett csillogó szemű felnőtteket láttam, akik elfeledve szülői, nagyszülői mivoltukat, lelkesen kántálták a varázsszavakat.

Ebben nem csak a darabnak és témaválasztásnak van nagy szerepe, hanem annak is – és személy szerint nekem ez a kedvencem -, hogy az előadásban semmi sem “konzerv”, nem csak az ének élő, hanem minden zenei betét vagy hangeffekt a színészek kezei közül szólal meg, a klasszikus “zörejezők” bravúrjával.

Nevel és nevettet a produkció, nem is kérhetünk ennél többet.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Elefánti Emma: Ha Magyarországra jössz
(Kelemen Kristóf – Pálinkás Bence György: Magyar akác)

Ha Magyarországra jössz – ahogy azt az akácfa tette az újkorban – , és megtelepszel itt, minél mélyebbre nyomulnak le a gyökereid, annál több abszurdumot, első pillantásra irreálisnak ható működésmódot találsz. Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György, az előadás alkotói nem egészen így akarták ugyan az akácszimbolikát használni, de magukra vessenek.

Megteremtenek/reprodukálnak ugyanis egy olyan környezetet, amelyben bárki bármilyen ideológiai célra felhasználhat szimbólumként bármilyen, az adott környezethez tartozó elemet. (Megjegyzem, ez az odatartozás nem feltétlen materiális jellegű: évek kemény munkájával elérhető, hogy a környezet kultúrájához olyasmi is hozzátartozzon, amivel lakói nem találkoznak rendszeresen.) Ez önmagában még nem feltétlenül lenne élményértékkel bíró gesztus, de az alkotók nem is elégednek meg ennyivel. Elkezdik az említett működésmódokat kimerítő alapossággal feltárni és kifigurázni.

Áldokumentumszínházukban nagyon finom egyensúly működik. Gyakran és erősen kibillentik a nézőt biztos tudatából: el tudja különíteni, mi valódi és mi felépített a színpadon. (Például az egyik vetítés OSZK-része: csak találgatni tudunk, hogy a két aspektus, a könyvrongálás maga és az OSZK-ban, titokban végzett tevékenykedés közül vajon mi volt valódi.) Ugyanakkor ahhoz nem elég gyakran teszik ezt, hogy a néző egyértelműen fikcióként értelmezze a látottakat.

A különbség az előadás rendszere és a modellje között, ez az, ami megkülönbözteti puszta másolástól. Ugyanis ha elég részletesen építenek fel körénk egy világot, akkor könnyen beleélhetjük magunkat, és a helyzet abszurditásának felmutatására így nem marad eszköz, viszonyítási alap.

Így viszont ott az irónia. Ami a jelen esetben puszta humorforrásnál vagy helyzetmegoldási stratégiánál többé válik: mivel alapvető lényege a saját állításaink szemtelen hiteltelenítése, markáns nyelvi jelképévé válik ennek a fantáziavilágot építő, önmagával kialakult ellentmondásait laza határozottsággal feloldó rendszernek. Azonnal szemet is szúr a nézőnek, mikor Homonnai Katalin Tessedik Sámuel szerepében néhány mondat erejéig kilép ebből a nyelvi regiszterből. Habár nem lép vissza, csupán a kettős beszédig, és mondanivalója tulajdonképpen elkeserítő, az irónia annyira átitatta eddigre az előadást, hogy még ez a megszólalás is patetikusnak hat.

A műfajiság miatt – talán leginkább egyfajta lecture performace-ként lehet leírni a Magyar akácot – nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett színészi eszköztárról: két színésznő (Homonnai Katalin, Eke Angéla) mellett három más területről érkezett szakember (Pálinkás Bence György képzőművész, Kelemen Kristóf dramaturg és Kristóf Márton zenész) szerepel az előadásban.

Műfaji sajátosságok miatt azonban talán nincs is rá feltétlenül szükség, hiszen a letisztult, egyetemi jellegű előadás is azt sugallja, hogy itt éppen valami valóságosnak, tényeknek a bemutatása zajlik.

Nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett színházi hatásról sem: mivel szilárdan a tények természetét állítják fókuszba (és ehhez találják meg a lecture performance-ot mint tökéletes keretet), a katarzisélmény nem az előadás végén, egy nagy robbanással jelentkezik, hanem az előadást követen, amikor sorra fedezzük fel még ezt vagy azt a részletet. Olyan ez, mint valamilyen hosszan felszívódó vitamin.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Zárug Berni: Bad romance
(Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom)

Kaland, utazás, álom, vízió: Nagy Péter István Szentivánéji álomból alkotott beavatástörténetének hashtagjei. A rituálé a Régi zsinagóga kertjében indul, a transzot kulturális közfoglalkoztatottak irányítják: épp annyira halandók és hétköznapiak, mint mi magunk.

És amikor a szemünk előtt megalapított amatőr társulat készen áll a színházi álomvilág felfedezőútjára ─ ha kint nem felejtenek ─, mi is velük tartunk. Be a színházba, ahol a hangos zene, fények, füst, árnyjátékok mellett az illuzórikus rituálé flash-ét a zsinagóga épületének szakrális jellege is tetőzi.

Törzsi dobok helyet rock-pop fogad: a Gregorich testvérek a hátunk mögül tolják a sztoriba vágó dalfeldolgozásokat a Sweet dreamstől a Nothing’s Gonna Hurt You Baby-n át a Bad romance-ig, ami valójában dióhéjban össze is foglalja Shakespeare drámájának történetét.

Aztán az athéni erdőbe csöppenve a Pukk (azaz Robin) drónján érkező varázsfű elindítja a lavinát: görkorcsolya, csili-vili cuccok, party kezdőszettek, Théseus iPhone-ja – egyszóval ránk ömlik a huszonegyedik század, csak a szöveg marad nagyjából Erzsébet korabeli.

Nádasdy Ádám fordítása ezen a szemüvegen át nézve egészen érdekesen hat, hiszen Sándor Júlia csak a mesteremberek jeleneteket gyúrta közel maivá. Én el tudtam volna viselni, ha az egészet ennyire frappánsan átírja, de értem a két világ közti különbség hangsúlyozását is.

Mivel az elején megtudjuk, olyan darab nincs, amely pozitív, de jó, amikor már azt hisszük, minden a helyére került, az emberi világ szerelmi beteljesülését az indokolatlanul fel-feltűnő szarvaspár nőstény tagjának halála ellenpontozza. A szereplők a tetemet maguk után hurcolva indulnak Théseus és Hippolyta esküvőjére, és persze nekünk is ─ hogy el ne aludjunk tényleg, mint a mellettem bóbiskoló Égeus ─ tovább kell mennünk.

A trip utolsó állomásához érünk, az álom kerekeken görgő kapuja mostmár áthalad fejünk felett, és épphogy megérkeztünk, a színház a színházban jelenetben kiömlő végtelen mennyiségű „vér” oda is láncol a színpadhoz.

Az előadás a tündéri Puckkal zárul, aki ugyebár mindig helyretesz mindent, és aki monológján kívül még egy fontos dolgot közöl: kimaxolódott az előadás. Igaza van: tény, hogy gőzöm sincs, mivel lehetett volna még ezt tovább fokozni.