“Álom volt?” – Blogbejegyzések a Thealterről 8. rész

2018 augusztus 13. hétfő, 14:02

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Álom volt?
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 6. nap)

Sardar az első tréningnapon elmondta, ez az első workshop, amit úgy vállalt el, hogy a végén bemutatót kell tartania a csapatnak. Vallomása szerint akkor feszengett ettől. Aztán a negyedik napon, amikor a színészek játéka közben önálló életre kelt a gyakorlat, úgy érezte, ha előadás közben is megtalálják ezt a szabadságot, akkor nem fél attól, hogy a bemutató rossz lesz.

Vagy Puck záró monológjára támaszkodva: ha mégis rosszul sikerül az előadás, azt gondolja majd, csak álom volt, és akkor már nem is tűnik majd olyan borzasztónak.

Ez a védekezési elv persze nemcsak az előadással kapcsolatban használható, a hétköznapi életben is bátran elő lehet venni, így például a színészek többsége is bizonyára feltette már a kérdést magában a tréning nehéz pillanatai után, hogy az csak álom volt-e.

Aztán az utolsó tréningen, ami a többivel ellentétben már az előadás összeállításáról szólt, választ kaptam a kérdésre, mikor Sardar azt mondta: „Egy kicsit bizonytalan vagyok.” A körülötte ülő, halálos nyugalmat árasztó színészek egyike megszólalt: „Mi nem.”

Ezek után már csak a tréningen készített gyakorlatok vázlatos összeállítása következett az előadáshoz, amit egy csapatépítő és lazító tiszai fürdős délután követett.

Bízom benne, hogy azok is átérzik a munka lényegét, akik nem kísérték végig a rendező és a színészek között kialakult kötődést meg szeretetet, a lelki és fizikai mélypontokat, az emberi határok feszegetését, vagy a tehetetlenségből fakadó szenvedést.

Remélem, a csapat meg tudja majd mutatni az előadás során azt az őszinteséget és elemi erőt, aminek én tanúja lehettem. És remélem, hogy se néző, se szereplő nem akarja majd azt gondolni, hogy ami a színpadon történt, csak egy álom volt.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: Eredmény-orientált folyamat
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – 6. nap)

Minden alkalommal, amikor véget ér egy workshop, felmerül a kérdés: tulajdonképpen mi értelme van ennek az egésznek?

Nyilvánvaló, hogy egy hét alatt nem lehet megváltani a világot. Akkor hát mire jó egy hétre összeszedni egy csapatot, alkotni valamit, majd pedig szétszéledni?

Ezekre a kérdésekre sokféle válasz létezik. Az egyik lehetséges megoldás, ha a workshop értelmét a közösen elvégzett munkában, a tanulásban, a kihívásokban, vagyis a folyamatban keressük. A végeredmény ebben az esetben nem feltétlenül látványos, de a workshop résztvevői rengeteget tanulnak önmagukról és választott szakmájukról, olyan kísérletekbe mernek belevágni a workshop-műfaj jótékonyan felelőtlen keretei között, amelyekkel valódi, éles helyzetekben nem, vagy csak jóval később találkoznának.

A másik lehetőség, ha a workshop egyfajta miniszínházként, az éles színházi helyzet modelljeként működik: ekkor az egész folyamat célját az eredmény, a bemutatni kívánt miniprodukció határozza meg, és az alkotás során a résztvevők személyes fejlődése mintegy csak melléktermékként jelentkezik. Ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen workshopból ne lehetne tanulni — sőt, némely színházi folyamatokra ez az út bizonyára sokkal jobban felkészít.

Lénárd Róbert workshopja az utóbbi stratégiához áll közelebb. Összeszedett, pontosan ütemezett menetrendet követünk, melyben meghatározott keretek között kap szerepet az egyéni kiteljesedés. Talán még nem is volt olyan workshopcsapat a THEALTER-en, amely ennyire hamar, különösebb erőfeszítés nélkül készült volna el a bemutatni kívánt produkcióval.

Sem plusz próbákra, sem idegeskedésre nincs szükség — igazi kőszínházas precizitással, másodpercre kimért határidőkkel dolgozunk. A darab ritmusa, humora, a jelenetek szerkezete és az átállások katonás rendje ugyancsak erről tesz bizonyságot.

Végtére is dolgozhatunk akármennyit, a színházban egyszer ki kell állni a színpadra megmutatni, mire jutottunk — ehhez pedig nem árt megtanulnunk a pontosságot idejekorán.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Bali V. Gergő: Tekkentől a csimpánzig
(M Studio: Lift)

Idegenekkel összezárva lenni mindig feszélyező. Az egyik legtipikusabb ilyen helyzet a liftben tartó, végeláthatatlan utazás.

Legfeljebb látásból ismert emberek állnak körülöttünk. Ott lebeg a kényszeredett érzés, hogy érdeklődni kell a másik hogylétéről, miközben tudjuk, hogy valójában senki nem akar beszélgetni a másikkal.

Az önmagában groteszk helyzetet a sepsiszentgyörgyi M Studio táncszínházi formába öntötte, ami nem csak a szituáció komikumát és komolyságát hozza elő Fehér Ferenc koreográfiájában, hanem az ösztönös, ősi embert, a legtermészetesebb viselkedést játékos és állati mozgásban mutatja meg.

A fénnyel filmszerűen snittelt térben ezeréves evolúciós folyamat zajlik le mindössze negyven percben.

A konkrét helyzeten túl mutat rá a darab arra a gyakran elfeledett tényre, hogy nem mi irányítjuk az érzelmeinket, hanem éppen fordítva.

Mit hoz ki az emberből a frusztráció vagy a düh? Hogyan hívja elő egy kellemetlen epizód a vezérigazgatóból a gyereket, vagy akár emberszabású majmot?

A Liftben a már eleve stilizáló tánc formájában végig gondolatok, képek, érzelmek, benyomások váltakoznak, patikamérlegen kiszámítva.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Mi a szerelem?
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – workshopbemutató)

Lénárd Róbert workshop előadása a Szentivánéji álom szerelmi szálainak különféle értelmezését mutatta be, többnyire modern kontextusba helyezve azokat.

Színészei fekete nadrágban, fehér pólóban játszottak. A nézők között egy manószerű alak lábbelit keresett magának, míg egy másik ékszereket nézegetett, egy harmadik telefonozott, fotózott, de volt olyan is, aki lecsekkolta Balog József fenekét.

Az előadás során több tudományos, vagy annak tűnő szöveget olvastak fel a szerelem meghatározásáról. Például azt, miszerint a szerelem infantilis, incesztuózus, szadomazochista duálunió.

(He)Léna egy közösségi fórumon kérdezi, mi a szerelem, és honnan lehet felismerni azt. (Válaszára csak normális kommenteket vár.) Az érkező komment Seress Rezső Szomorú vasárnap című dala, ami ebben az esetben egy szomorú vasárnapon történt szakításnak állít emléket: a különválás napján a srác ezt a dalt kommentelte be volt barátnője új profilképe alá.

Aztán jöttek a nemiséggel és testképzavarral kapcsolatos problémák: tükör előtt pózolás az ellenkező neműekre jellemző gesztusokkal, vagy elégedetlenségtől és önutálattól telítve a saját test bántalmazása.

A pszichológus, aki maga is kényszerbetegségben szenvedett, kétségbeesett kiáltásokat intézett a nézőkhöz, miközben a villany fel-le kapcsolása közben háttérbetegei különböző kényszercselekvéseit figyelhettük meg, akár egy rockkoncerten.

Felkínálták egy teleshop adás keretében a tökéletes férfit: az alternatív színházkedvelő Palirobot2004-et, aki élő férfiakhoz szokatlan jó tulajdonságai mellett számos szexuális szolgáltatással is bír. „Mily olcsó a szerelem!”

A humorköntösbe bújtatott komoly témák után egy kút mélyére ereszkedtünk a közös meditáció során. A teljes sötétség után egy ajtón átlépve eszményi tájra láttunk, majd a közeledő személy érkezett, akit a legjobban szeretünk. Végül a forgószél rántott ki az Ő karjaiból, meg a nyugalmi állapotból is.

Az előadást tükörrel csókolózás és önszembesülés rémült tekintetei zárták.

Lénárd Róbert Szentivánéji-verziója a szerelmet középpontba állító, humoros és jól összerakott volt. Kiderült, hogy a szerelem a legőszintébb, legmélyebb érzelem, hogy egy betegség, hogy csupán kémiai reakció, hogy szomorú, hogy olcsó és megvásárolható, hogy ezerféle, meghatározhatatlan és elemi része az életnek akár ötszáz évvel ezelőtt, akár egy mesekomédiában. A jelenünkben éppúgy, ahogy valószínűleg a jövőben is.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: Törékeny dolgok
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – workshopbemutató)

Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor a Lénárd-csoport bemutatója alatt Sardar csoportjának résztvevői az első kérlelő szóra felpattantak a nézőtéren, hogy lefeküdjenek a színpadra.

Kérdés, magyarázat, ellenállás nélkül — mintha egy hét alatt lebontottak volna magukban minden önvédelmi gátat, hagyják, hogy a dolgok keresztüláramoljanak rajtuk a maguk törvényei szerint.

Gyanúm a csapat bemutatóján egykettőre igazolást nyer. Ha van is bennük némi szabadkozó nevetgélés, zavart tartózkodás a nézők érkezésekor, Sardar jelenlétére és a zene hipnotikus hangjaira gyakorlottan bontják le énjük határait, hogy utat engedhessenek a workshopvezető karmesteri vezényletére mozgásba lendülő energiáknak.

Sardar egy pillanatra sem hagyja őket magukra: fülekbe suttog, utasításokat kiált a dobogás, tapsolás, lihegés, mormolás ütemes lüktetésében, hangjára a résztvevők egyik pillanatról a másikra lényegülnek át gyerekké, baráttá, szerelmessé, ellenséggé.

A jelenségre sok szó létezik — irányított hipnózis, vezetett utazás a táltosdobon a világfa körül —, de a legtalálóbb talán az unheimlich (kísérteties). Dolgok, amelyeknek rejtettnek kellett volna maradniuk, mégis feltárultak.

Ezek a módszerek nem alkalmasak színházi munkára — mondja Sardar a bemutató egy pontján. Állítását jobb híján elhisszük neki.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Elefánti Emma: Terápia
(Orlai Produkciós Iroda: Mi és ők)

Két gyerek dramatikus keretek között elővezeti, és közben újra átéli azt a brutális traumát, amit mi beszláni túszdráma néven ismerünk. A gyerekek, miközben a nézőtéri ültetést intézik, láthatóan izgulnak, a hangjuk és a testük remeg; a velük történtek elmesélésére kérték fel őket, de ennél végül jóval többnek lehetünk tanúi.

Fehér Balázs Benő rendezése, a Mi és ők igazi terápia lesz végül: a dramatikus újrajátszás által nemcsak a két gyerek (Vilmányi Benett és László Lili), hanem a közönség is bevonódik a trauma lelki feldolgozásába, mintha csak egy drámaterápiás foglalkozást látnánk működés közben.

Ez a perspektíva, a két gyerek perspektívája egyszerre hozza a történteket érzelmileg nagyon közel a gyerekek ártatlan naivitásán keresztül, és távolítja a feldolgozáshoz megfelelő távolságba a díszlettel és kellékekkel, amelyek – legalábbis eleinte – a gyermeki világ elemeiből épülnek fel: az iskola környezetét rajzok jelölik, az első halottakat legófigurák, a tornateremben felaggatott bombákat lufik.

Aztán az előadás folyamán lassan, fokozatosan előkerülnek a „felnőttebb” jellegű kellékek (a füstgép és a padlóra ömlő művér). Nyelvileg is változás áll be: a szöveg lecsupaszodik, eltűnnek a gyerekekre jellemző hangsúlyok, gesztusok. Így, a működő idő éreztetésével érthetővé válik a játszó színészek valós életkora (hiszen mindketten frissdiplomás egyetemi hallgatók).

Ezzel együtt észleljük, mind időben, mind pedig személyiségben a trauma feldolgozásában vagy feldolgozhatatlanságában megvalósuló felnövést is, történjen az valós vagy lelki időben.

Egyszerre látunk két gyereket, akiknek túl hamar kellene felnőniük, hogy képesek legyenek tovább létezni a terhükkel, és két felnőttet, akik a rájuk nehezedő súly alatt nem bírtak felegyenesedni: örök gyerekek maradtak.

A sarokpont ebben a félkudarcos fejlődésben az a jelenet, amikor a robbanás utáni eseményeket magyarázzák. Csupán negyedjére sikerül a valódinak ismert verziót elővezetni, addig a tudatalatti különböző fantáziatermékek, mesék alá rejti a sokkot.

Az előadás lehetne akár ennek a két gyereknek a feldolgozási kísérlete is, azonban mikor kiderül, hogy egyikük nem élte túl a katasztrófát, akkor csapja arcon mindannyiunkat a gondolat, hogy másról lehet szó. A közösség traumájának újrajátszásáról és annak közös megoldási kísérletéről.

A közösség bármely két tagja belehelyezkedhetett a mesélők szerepébe, függetlenül attól, hogy van-e az eseményekkel tapasztalata vagy sem, akárcsak egy önismereti foglalkozáson. Ilyen értelemben a tudat elfojtása nem csak az események, hanem a közösség szerepének és felelősségének feldolgozásáról is beszél. Mert ha azzal a tapasztalattal szembesülünk, hogy esetleg tehettünk volna az úgynevezett „nagy dolgok” alakításának érdekében valamit, nagyon is hajlamosak vagyunk inkább elásni az egészet.