“A börtön ablakába mégis besüt a nap” – Blogbejegyzések a Thealterről 7. rész

2018 augusztus 13. hétfő, 12:24

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Mohai Aletta: Köszi
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 5. nap)

Az utolsó tréning volt a negyedik, ami még önmagában valami más kereséséről szólt, és nem az előadásra való felkészülésről. Sardar mostani workshopja ugyanis elsősorban nem az elvállalt előadás megrendezését állította középpontba, hanem szellemileg és fizikailag megterhelő gyakorlatokkal, tömény színházi és életfilozófiai gondolatokkal gazdagította a színészeket, hogy jobbá, igazibbá váljanak a szakmájukban.

Ezen az órán olyan játékok voltak, amik a bizalom és a megérzés gyakorlását segítették. Az első feladat lényege és nehézsége az volt, hogy egy pár egymásnak háttal állva, ugyanakkor fordítsa a társa felé a fejét. Láss csodát: többszöri próbálkozás után sikerült.

Ezután beszélgettek, ahol szóba kerültek a szokásos szakmával, színházzal, élettel kapcsolatos gondolatok is. Például az irigység tekintetében, ami természetes érzete minden embernek, a színészi szakmában meg különösen jelen van. Ám Sardar szerint ez nem baj és nem veszélyes, egészen addig, amíg tud rajongással párosulni.

Az eszmecsere után az a párkeresős gyakorlat következett, amikor körbe-körbe mászkáltak, és szemkontaktussal, csupán az egymás iránti megérzéseikre alapozva kellett párt találniuk. Ezt követte a szobros feladat, melynek lényege szintén a megérzésekre irányult: az egyik színésznek társa szemébe mélyedve kellett kitalálnia, milyen testhelyzetet vett fel pár pillanattal ezelőtt a háta mögött a másik.

A tarkón vezetős feladat adta talán a legtöbb sikerélményt, mikor arra a helyre kellett sétálni, amire a másik gondolt. Aztán a szeretet, a művészet, a társ iránti rajongás gyakorlata következett, amikor a másik arcát faragták, formálták, akár egy szobrot.

A meglepően nyugalmas és csendes feladatok után jöttek az érzelmi hullámzások, a kiabálás, éneklés, megőrülés, a búcsú művészetének tanulása közben. Az integetés, mint teátrális és plasztikus gesztus a búcsú kifejeződéseként művien megcsinálva őszinte fájdalmat, örömet, hiányérzetet láttatott elképesztően paradox módon. Szórakozottan integetni, elterelni a fájdalmat, eljátszani a boldogságot, miközben komoly a tét, mert egyre távolodik a másik, a messzeségbe kiáltani a nevét, mintha soha többet nem találkoznának. Ilyen érzelmi nyomás alatt persze, hogy jött a szokásos felszabadultság, ugribugri, tánc, ének, egy körben egymás nevének dallamos kiáltása. Zsófi. Anna. Róbert. Kriszta. András. Noémi. Orsi. Zoé. Réka. Zsóka. Marci. Virág. Marina. Viktor. Sziszi. Franci. Dávid. És ami nagyon fontos, az egymás iránti tisztelet és hála: a Köszi.

Az utolsó délelőtti tréning már az előadásra készülés jegyében fog telni, és valószínűleg sosem leszek tanúja a feladott házi feladat számonkérésének. Az órai búcsú utolsó rituáléja egy tapsfogyatkozás volt, ami szépen keretbe foglalta a tréninget: tapssal jöttek, tapssal mentek. Én is eltapsolom a búcsúmat írásban, és üzenem Nektek: Köszi.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Dohy Anna: Low poly design
(Tea for Two workshop Lénárd Róberttel – 5. nap)

Mindenkit önmaga érdekel a legjobban — csakhogy ez a nézőre éppúgy igaz, mint az alkotókra. Éppen ezért szükségszerű a munkafolyamat mai állomása, melynek célja egy általános érvényű benyomás lepárlása a résztvevők konkrét történeteiből.

A kezdetben még személyes, életszagú improvizációk fokozatosan csupaszodnak és egyszerűsödnek a workshop során. Monológokból tőmondatok, kulcsszavak maradnak, mozgássorozatokból néhány jellemző gesztus.

Lénárd Róbert nem törekszik realisztikus jelenetek színpadra állítására — a munka iránya az absztrakció, a stilizáció felé mutat.

Kezd kirajzolódni az előadás dramaturgiai íve. Meglesz a helye a sírásnak és a nevetésnek, a szétnézésnek és a befelé fordulásnak is. Néhány kiemelt jelenetet nem számítva — melyekben a szépség hordoz valódi információs értéket — az előadás mai állapotában dominálni látszik a cinizmus. Lénárd Róbert nem engedi túlbuggyanni az érzelmeket, és minden alkalommal talál valamilyen ellensúlyt, ha a túlfűtöttség veszélyét fenyegetően közeledni látja.

Ma elkészült az alacsony felbontású váz, amelyre holnap délelőtt kerül fel a burkolat. A jelenetek sorrendje, a kombinációk viszonya és a koncepció alapgondolatai rögzültek.

Már csak az a kérdés, hogy az utolsó napon vajon lesz-e elég idő összecsiszolni az elnagyolt részleteket?

Bogya Tímea Éva: Qkac, a rosszfiú
(Váróterem Projekt: Qkac)

Sosem gondoltam volna, hogy a börtön ablakát, ahova mégis besüt a nap, valaha belülről fogom nézni.

Pontosabban: sosem gondoltam volna, hogy Magyarország legszigorúbban őrzött börtönében bábelőadást fogok nézni.

És valószínűleg a Váróterem Projekt sem gondolta volna, hogy egyszer a Qkac című előadásuk közönségének a felét kigyúrt, életfogytiglanra ítélt fogvatartottak fogják kitenni.

Pedig együtt követtük végig, ebben a történelemtől és történetekkel terhes épületben két báb egymásra találását. Egészen különleges élmény volt, amiben az izgalom a félelemmel már-már szentségtelenül keveredett.

Az előadás dramaturgiai szerkezete viszonylag egyszerű: Qkac szerelmes versekkel udvarol Tehénkének, Tehénke meg érzelmeit emojikkal fejezi ki. Az udvarlási folyamat korokon és stílusokon átívelő, a patetikustól a kortárs táncig Qkac mindennel megpróbálkozik, hogy elnyerje Tehénke szívet, ami persze meg is történik.

A versek eljátszásához az alkotók (Palocsay Kisó Kata rendező, Sebők Maya színésznő és Bodor Emőke dramaturg) olyan formát találnak, amelyik illeszkedik a versek hangulatához, vagy ahhoz, ahogyan a köztudatban él, például Csokonai versét hősszerelmesen egy piros bársony lepellel adja elő, ami épp csak annyira parodisztikus, hogy megmosolyogtasson.

Qkac bábon minden mozgás plasztikusan jelenik meg, képzeletünkben egy alakká formálódik annak ellenére, hogy valójában csak egy hosszúkás, kitömött vászondarab egy narancssárga gombbal – bocsi, Qkac!

Ez persze Sebők Mayának köszönhető, aki elképesztő hozzáértéssel, finomsággal és sokszínűséggel kelti őt életre. De nemcsak őt, Qkac melett még Shakespeare-t, Karafiáth Orsolyát, sőt Berzsenyi Dánielt is elénk varázsolja néhány kendővel, sállal, fátyollal. Alig valami kell ahhoz, hogy egy figurát lássunk magunk előtt a színpadon.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Bali V. Gergő: “Komolyan virágzik?!”
(Barboncás Társulat: Tiszavirág)

A kérész vagy tiszavirág nem csak a Tisza folyó sajátja, hanem számtalan szimbólum alapja, mibenlétének magyarázata szinte személyenként változik. Ennek a különös állatnak az eredetére kaphatunk választ az előadásból.

Amikor gyerekelőadást látok, a legjobb mércének mindig a szülők, felnőttek jelenlétét tartom. A Tiszavirágban sajnos csak utólag volt módom erre figyelni, mert, mint a tapsnál eszméltem, éppen a boszorkánytól rettegtem és a királylány szerelméért küzdöttem, vagyis küzdöttünk egy emberként a nézőtéren. Legkisebb bajunk is nagyobb volt a világ szürke gondjainál.

Az előadás kezdetén arra gondoltam: “Nincs fekete háttér, talpig fekete öltözet, mi lesz most?” Hiszen a modern bábjáték sajátos varázsa, hogy nem csak magát a figurát, hanem a játszót is látom.

Megkaptam a választ. Kiss Ágnes nem csak mozgatja, hangját kölcsönzi a báboknak, hanem ő maga is együtt játszik velük, a teljes karaktert az ő együttesükből kapjuk meg. Sőt maga is szerepbe ugrik, átveszi bábjai helyét, amíg a kolléga szusszanhat egyet, miközben édesanyjuk ellenállhatatlan ponty képében szárnyal, hátán a publikummal. Ha Ágnes az anya a Tiszavirág családjában, akkor Nagy Gábor atyai és zenei gondoskodásával együtt tolják a produkció szekerét.

Ez mindig pengeél, hiszen fenyeget a veszély, hogy a színész “lejátssza” a figuráit, de ehhez hasonló összhangban nincs félnivalója sem a nézőknek, sem az előadásnak.

“Nem csak őrizni kell a hagyományt, hanem tovább gondolni, tovább is vinni.” – írja a műsorfüzet. A Tisza meséi, a kérész, a Boszorkánysziget ki nem merülő legendáriumot ad és szül évszázadok óta, és most ismét egy új olvasatot kaptunk.

Ez nem csak néprajzi, hanem színházi értelemben is éppúgy érvényes, szükség van a szakma gondozására is. A báb műfaja is (mint a színház egésze) “végtelen történet”, kimeríthetetlen tárházat biztosít művelőjének, egy megmunkált előadás eleget is tesz ennek a természetes igénynek. És ha egy ilyen tisza(virág)i csobbanástól még ma is vizes vagyok, akkor azt hiszem, kerek lett a történet.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Zárug Berni: Nyomorpuzzle
(Színház- és Filmművészeti Egyetem: Félelem és fogcsikor)

A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. Ezt inkább filmek esetében, mint színházi előadásoknál szokták leszögezni, a Félelem és fogcsikor alkotói azonban már az indításban (sőt a beharangozóban is) kiemelik: a mai valóságtól teljesen függetlenül esett Brecht történelmi darabjára a választásuk, ez van és kész.

A mozaikszerűen felvillantott jelenetek, a Fekete Ádám szövegére írt dalokkal elválasztott etűdök már az első körökben tisztán megfogalmazzák a darab egyik kulcsát: a félelmet. Mindenki fél.

Illetve félt, bocsánat. Lehetett az zsidó vagy árja, olyan, aki csak némán összeszorítva állkapcsát elviselte a helyzetet, és olyan, aki valóban hitt a Harmadik Birodalom felemelkedésében, senkinek nem volt oka nyugodtan aludni éjszakánként. Ebből merítkezve legózza össze Tárnoki Márk rendezése a náci Németország különböző társadalmi rétegeinek életképeit.

A szereplők nem politizálnak, csak léteznek hétköznapi szférájukban, az őket körülvevő valóság azonban folyton valahogy becsusszan az ajtók alatti réseken, kibújik a szekrényből, előmászik a tízórais dobozból vagy épp a meneküléshez előkészített bőröndből. Úgy mutatja fel a diktatúra különböző érzelmi aspektusait, hogy az előadás végére tényleg átéljük, közelebbről szemléljük az egyébként több mint nyolcvan évvel ezelőtt történteket: gyakorlatilag minden egyes jelenet beég.

A feszültség megállíthatatlanul fokozódik, pedig már a bíró (Vizi Dávid) reménytelen vívódását szemlélve azt hisszük, hogy ezt már nem lehet folytatni. Még a csengőszókra beeső, mindenkit megmosolyogtató Hunyadi Máté játéka sem tudja megtörni a flow-t. Aztán még csak ezután jön a saját fiukat spiclinek képzelő házaspár, akik attól félnek, Klaus Henrik beköpi őket a Hitlerjugendnél, ahová előszeretettel jár. Fiúk (Martinkovics Máté, Szántó Balázs), akik rettegésben tartják családjukat, menyasszonyuk családját, és várandós lányok, akiket saját mamájuk vitet el, egyetlen ártatlan megjegyzéssel.

Nyomasztóan izgalmas zenés nyomorgások, a következő percben meg már mindenki nevet a gyárban készített tévés interjún a tündérien megszeppent, butácska Schmidt kisasszonnyal (Nagy-Bakonyi Boglárka – akinek egyébként a mimikáját bűn lenne nem kiemelni ebben a jelenetben éppúgy, mint az öreg néni karakterébe bújva) és az összefüggő szövegre nem alkalmas részeg munkással (Martinkovics Máté) – mindenki szakad.

Végül az utolsó jelenetnek sikerül tetőzni az addig megmutatott kegyetlen szituációkat. Egy nőt látunk telefonon búcsúzkodni, majd idegesen pakolva gyakorolni, hogyan mondja el német orvos férjének, hogy még aznap este menekülni fog. Messaoudi Emina feleségalakja az egész drámát átható zaklatott lelkiállapotot és a rezsim mindkét nézőpontját képes egyetlen monológban sűríteni.

Az előadás egy utolsó dallal zárul, ami már csak úgy ott van. Újra hangsúlyozni kell: az alkotók tényleg mindent megpróbáltak, hogy ne ismerjünk magunkra.

Ők csak megmutattak pár régi brechti történetet. Nem tettek mást, csak ismertették a fényes Harmadik Birodalom nyomorát ─ nem tettek mást, csak úgy alkottak valami szerethetően torokszorítót, hogy nem lett belőle életről lehozós pityergés.

Reflektálni az aktuálpolitikára meg eszébe sem jut senkinek ─ legfeljebb akkor, ha rájövünk, nem Tárnoki Márk az egyetlen, aki a közelmúltban ehhez a szöveghez nyúlt.

Fotó: thealterphoto2018

Fotó: thealterphoto2018

Elefánti Emma: Az akasztott ember balladája
(Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Shakespeare, Sonnet 66)

Meglehetősen morbid módon hangzik, de a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és Kokan Mladenovic közös előadása szép.

Szép, hiába tesz kísérletet arra, hogy Shakespeare 66. szonettjére soronként felfűzze a világ összes szörnyűségét.

„Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál”: az előadás fő díszletelemeként és motívumaként 17 akasztókötél funkcionál. Primér jelentésük mellett megjelennek még mint póráz, heveder (amiken a kalandparkokon lépkedni szokás), marionettzsinór; mindent, még a megalázottságot és a kiszolgáltatottságot is tovább árnyékolja a halál fenyegetése.

Lehet, hogy a halál valójában külső fenyegetés: a szereplők sokszor önként vállalják, ugyanakkor ez az önkéntesség akkor jelenik meg, amikor mint önálló személyiségek már megszűnnek létezni, akaratuk és öntudatuk teljesen le van törve. Nem eldönthető, hogy az ember szabad-e, nemcsak életében, hanem halálában sem.

A másik markáns képi motívum a folyamatos lemeztelenedés gesztusa. A legtöbb jelenetet a színészek a szokásos fekete-fehér összeállításuk valamelyik variánsában kezdik, de a szonettsoroknak megfeleltethető szegmensek végére rendszerint kevés, testszínű jelmezben látjuk őket. Megrendítő, ahogyan ezzel a repetitív gesztussal Mladenovic összeköti a kiszolgáltatottságot az emberi természet lemeztelenedésével: a legzsarnokibb, az embert leginkább megtörő helyzetekben tűnik fel leginkább az ember alapvető működése, a még mindig meglévő ösztönvilág.

Egyes shakespeare-i figurák megjelenése is erős asszociációkat indít meg a nézőben: valamiféle időtlenséget, állandóságot mutat, felmutatja, hogy az előbb említett általános emberi természet nem változik, egyes helyzetek – a szerelem vagy a hatalmi pozícióba kerülés – mindig pontosan ugyanazt a reakciót váltják ki emberekből, akár a 16. században, akár ma.

Ezzel együtt, bár nem feltétlenül elsődleges cél, közelebb is hozza Shakespeare szereplőit a nézőhöz: Rómeó és Júlia tragédiája, annak tétje sokkal jobban átérezhető, ha két gázmaszkot kell levenni (és ezzel a biztos halálba kilépni), amikor két ember meg akarja egymást csókolni. Könnyebben észlelhető így a fenyegetés, amelyben ez a két fiatal létezik, ha vizualizálják is azt. Lady Macbeth szenvedését is esendőbbnek látjuk, ahogy a vért próbálja hasztalanul ledörzsölni a kezeiről, ha előtte láttuk, ahogyan kisgyermekként bábozik a hatáskörébe került emberek életével.

Ez az, ami talán az előadás egészét véve a legnagyobb vívmány: úgy használni az erős vizuális eszközöket, hogy azok felszínre hozzák a szövegbe kódolt, de nehezen hangsúlyozható téteket és feszültségeket. Ezért tartalmas és nem felszínes, ha a legnagyobb dicséret ezzel az előadással kapcsolatban az, hogy szép.

thealter.hu