“Nem a szél fújja egymás mellé az előadásokat” – Blogbejegyzések a Thealterről 9. rész

2018 augusztus 16. csütörtök, 12:45

Az alábbiakban a Thealter Fesztivál blog jr. elnevezésű kritikusműhelyében születő írásokat olvashatják.

Fotó: thealterphoto2018

Jászay Tamás: Gyűlöletária négy hangra

(Kosztolányi Dezső Színház: Az Úr nevében)

Egy valamirevaló fesztiválon nem a szél fújja egymás mellé az előadásokat, optimális esetben pedig a mindig előkerülő kényszerek és kompromisszumok után kirajzolódó kép is ugyanazt mutatja. Hogy kiszálazható lenne, nem is egy gondolat, hanem egyfajta gondolkodás, minőség és ízlés követése, erre gondolok most elsősorban. Szegeden már pár nap után arra csodálkoztak rá a törzsnézők, hogy az idei THEALTER előadásai milyen szépen elegyedtek párbeszédbe egymással. Aki bejutott rá, ezek után aligha lepődött meg, hogy Szabadkáról érkezett a finálé, méghozzá Az Úr nevében.

Meggyőződésem, hogy ezt a fesztivált ennek az előadásnak volt muszáj zárnia: Urbán András rendezése vasmarokkal kapja el és nyomja oda a fejünket az éles lámpákkal megvilágított tükörhöz, hogy aztán száz percen keresztül ne engedjen a szorításból. Ez, az egyforma intenzitás amúgy nem válik előnyére az előadásnak, de az is lehet, hogy mindezt csak a színpadon elhangzottakkal szembeni zsigeri berzenkedésem mondatja velem.

Mert rettenetes dolgokat üvölt a képünkbe Urbán négy pompás színésze, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek. A kortárs színházi apokalipszis négy lovasa győzi szusszal, energiával, erővel az elképesztő szövegmennyiséget, és akkor a minőségről még egyetlen szót sem ejtettünk. Az „angazsált színházról”, ahogy azon a tájon nevezik, sokat beszéltünk, írtunk, gondolkodtunk az elmúlt kilenc napban, de most érzem igazán, mennyire vérre és agyra, szívre és lélekre menő tétje van, lehet ezeknek a szörnyű mondatoknak.

Fotó: thealterphoto2018

Gyanús az, ami nem gyanús: Ferenc pápa menekültekről szóló, nagy hatású szavait idézi fel az előadás első jelenete. Légüres térben érzem magamat, amikor a humánus üzenetet hallgatom befogadásról és integrációról, merthogy közben óriásplakátok, gyűlöletkeltő vezércikkek, manipulált mozgóképek cikáznak a fejemben. Ez, a másik valóság persze már ekkor jelen van: a díszes főpapi ornátus alatt ott figyel a magasszárú, acélbetétes bakancs.

És tényleg, ahogy a papi jelmez lekerül, hófehér katonai uniformisban állnak előttünk ezek a helyes, mosolygós, fiatal emberek, akikkel bármikor leülne az ember kávézni és dumálni, akik ugyanolyan szavazati joggal rendelkeznek, mint mi, akiket ugyanúgy vár haza a szerető családjuk, mint minket.

És akik aztán a következő bő órában levegőt is alig véve, egymás szájából szinte kitépve a szót komplex gyűlöletáriákat adnak elő a migránsok pokoli elvetemültségéről és a szegény európai ember végletes kiszolgáltatottságáról.

Bármennyire is idegtépő, érdemes jól megfigyelni a szöveget, ahogyan közhelyek és lózungok, hazugságok és tények, konteók és vágyak vadul cikázva, látszólag szelektálás nélkül keverednek egymással, morbid humorral és zabolátlan libidóval megpakolva az eleve súlyos mondatokat. Sorra előkerülnek a kedvenc gumicsontok (miért van okostelefonjuk, honnan van ennyi pénzük, ők maguk a biológiai fegyver, stb.), van zsidózás, buzizás, liberálisozás is, de hát látjuk, ez kell a népnek.

Aztán a beszélők emelik a tétet, amikor nem hagynak kétséget afelől, hogy nekünk, magyaroknak speciális szerep jut ebben a történetben. Röhögséges és tragikus a kiválasztott nép (ön)tudatosítása, félelmetes, mert itt és most banális a pápa Soros-bérenccé bélyegzése.

A ki nem mondható gondolatokat is kiüvöltik végül a hangok. „Itt az ideje, hogy elkezdjünk ölni”, hangzik el, és ekkor már egészen kicsire próbálom magamat összehúzni a nézőtéren. És mégis arra gondolok, hogy eközben odakint.

Fotó: thealterphoto2018

Elefánti Emma: Feminizmus 1.7

(Rózsavölgyi Zsuzsa: 1.7)

Rózsavölgyi Zsuzsa utolsó napi performansza a Kisszínházban. Azt a meglehetősen nagy teret, amin előtte a Forte Társulat vagy a temesvári színház monumentális produkciói szerepeltek, ma egyetlen nő próbálja meg betölteni. És sikerül neki.

Díszlet nincs, csupán egy vetítővászon, az viszont a térkitöltéshez nem sokat tesz hozzá. Így az egyetlen, ami ezt megoldja, az maga a performer teste lehet. Minden helyzetben, legyen az egy kifacsart pozíció vagy a teljes meztelenség, ez a test  hihetetlen, elementáris erővel van jelen, ami csupán az önbecsülés és a kifejezés iránti vágy párosából fakadhat.

Fotó: thealterphoto2018

Sosem érezzük magunkat kényelmetlenül a performansz közben, olyan helyzetekben sem, amikben talán így tennénk, ha valaki más vezetné elő. De Rózsavölgyi Zsuzsából egyszerűen árad, hogy mindaz, amit látunk, őszinte, valódi, ahogy az is, hogy nagyon el akar mondani valamit.

A szabad női szellemet keresi, azt a szabad női szellemet, amelyet közvetlenül az előző jelenetben idéz meg. A következetesen folyó idő lassú forgásával forog, közben hámozza ki magát egy teljesen zárt lepel alól.

Előbb burkává, majd Szűz Mária leplévé, végül görög istennőket idéző peplosszá alakul, mire rájövünk, hogy tulajdonképpen egyik se más, mint maga a női szellem. Az, amit a performansz elején még bezártnak hittünk a lepel alatt – ahogy haladunk előre, egyre inkább meggyőződünk róla, hogy valójában biztonságban volt ott, ősformájában.

Fotó: thealterphoto2018

Ugyanis a performer már-már ijesztően hideg következetességgel sorol fel rengeteg olyan tényezőt, amely a mai nőt köti szabadsága megélésében: abortuszról, engedély nélkül végzett gátmetszésről, gender gapről van szó, úgy vezetve elő, mintha, mondjuk, négyütemű robbanómotorokról beszélnénk.

A lecture performance kollokviumszerű műfaja segíti őt ebben. Habár a szöveges részek néha döcögnek, megállások, szövegtévesztések fordulnak elő (mégiscsak táncművészről beszélünk), a jól megírt tartalom és a távolságtartás megdöbbentő iróniája magával sodorja a nézőt.

Annak ellenére is, hogy a körülmények nem annyira játszanak a performer kezére: a projektor, aminek jelentős szerepe lenne jelenetátkötésekben, ellenpontozásoknál, majdnem minden ilyen alkalomnál megmakacsolja magát. Ő mégis képes arra, hogy egyrészt attitűdök széles skáláját használva fenntartsa a néző figyelmét a technikai szünetek alatt, illetve az egyes jeleneteket az egész kontextusának töredezettsége ellenére is felépítse.

Amit látunk, az egyfajta feminizmus 1.7: frissített verzió. Kiabálás és önmagunk kerítéshez láncolása helyett az iróniát használja hatásosan. Nem nődominanciára vágyik, hanem az eredetihez, a szabad női szellem, az egyenlőség megélésének vágyához kanyarodik vissza.

 
 

Kapcsolódó anyagok