“Egy egész élet az apró mozdulatban” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 07. szerda, 6:04

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával.

Elefánti Emma: Pretty little lies, vagy nem?
(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel – 2. nap)

A tréning második napja. Mára még anyaggyűjtés van tervben.

Írjatok tíz olyan mondatot, amelyik úgy kezdődik, hogy „az én szólóm arról szól…”, és következzen egy hazugság, de egy nagyon abszurd hazugság.

Egy ideig megint nem értem, hogy mi történik Ivo fejében, amikor ilyesmiket kér, de – ahogy azt lassan már kezdem tőle megszokni – később persze értelmet nyer a dolog.

Teljes hazugságokat az ember nem (vagyis csak nagyon nehezen) tud szántszándékkal kitalálni, hiszen az ő igazságához képest fogja őket megfogalmazni, azaz a mondatai mindenképpen képviselnek valamilyen viszonyt.

De azzal, hogy Ivo megteremtette a hazugság étoszát, mindenki eleresztette magát és állított valamit, valamilyen egyéni nyelven a saját érzelmi állapotáról. (Ahogyan előző nap is, az egy mondat-egy instrukció játéknál.)

Ahogyan Ivo ahhoz is nagyon jól ért, hogyan adjon fogódzót egy alapvetően nehéz feladathoz, mint amilyen egy koreográfiai alapanyag összerakása. Azt kéri tőlünk, hogy fogjunk öt mindennapi tevékenységet, azokat absztraháljuk mozdulatsorokká, és mindegyiken belül lehessen látni valamilyen jellegű fejlődést. (Persze ezen a bonyolultsági fokon néha már megjelennek a nyelvi akadályok: ezt a belsőfejlődés-dolgot például már többen félreértettük, de akkor visszamegyünk újraformálni, és nincs semmi gond.)

Új helyszínen folyik a tréning: a balett-terem után ma az IH Rendezvényközpont első emeletén próbálunk. Nagyobb hely, több zuggal, aminek rögtön megvan a látható előnye: most már nincs az a kissé szégyenlős, takarékos gyakorlás, mint az első nap a kicsi teremben. Mindenki fegyelmezetten, fókuszáltan végzi a dolgát annak ellenére, hogy az idő nagy részében önálló munka folyik.

Még mindig nem igazán lehet látni, hogy végül mi fog létrejönni ebből a folyamatból, de azért szépen kezdenek kirajzolódni stílusok, hogy ki melyik színházi eszközzel bánik jobban, ki milyen nyelvi regiszterben fogalmaz.

Ferencz Hedvig: Rend görbén, tükörben
(REÖK Produkció – Mrożek: Rendőrség)

„A darab nem metafora. Csupán az, ami – egyszerű színházi létezésében.”

A szerző kikötése ellenére Slawomir Mrożek Rendőrsége mégis erőteljesen alakul át fejünkben, olvasatunkban, színházi élményünkben a valóság beöltöztetett, színpadra állított másává. Egyszerre mutat tükröt és fordul is el a valóságtól, mivel a darab abszurd alaphelyzete majdhogynem lehetetlen valóságunkban.

Bár a rendőrség feladata a rend fenntartása és azok letartóztatása, akik ellenségei a rendnek, ebben a világban a rend teljes érvényű, a kormány hibátlan, ellenségek így pedig nincsenek. Helyreállt a rend, azaz nincs dolog, rendőrnek lenni lassan nem is kell. A „túl jó” helyzet pedig innen szül fokozatosan egyre hülyébbet.

A provokátor munkakört betöltő rendőr válik hőssé, hogy megmaradjon a munkahely, ez pedig megmutatja: a rend és az eszme nem lehet hibátlan és nem terjedhet ki mindenkire. Így lehet a rendőrségnek mindig dolga ebben az idealizált állami egyetértésben, mely valójában szemet huny a problémák felett, de hát a lényeg nem ez, hanem az egység és a lojalitás az állam manipulatív simogatása alatt. Hűségünk csakis az állam felé vezethet, nem saját nézeteink irányába.

Már a Herczeg T. Tamás rendezte előadás elején szemtanúi lehetünk annak, hogyan lesz teljes ez a rend: a fogoly, az egykori összeesküvő már nem lázad, aláírja a vallomást, amelyet évtizedek óra próbálnak aláíratni vele. Hűséges szolgálója lesz az államnak, rájött, a harcnak nincs értelme, a szabadsággal valójában üres az élet, kell ez a lojalitás, kormánypárthoz tartozás, hogy értelmet adhassunk neki.

Hogy mindez hogyan változott meg a fogolyban, kérdéses és hihetetlen a rendőrfőnök számára is: vajon a börtönlét hatása lehet? A kis, téglalap alakú, zárt tér tényleg fordíthat bennünket másfelé?

A darabban a rendőrség valódi feladata úgy érvényesül, mintha inkább ideológiák cseréje történne folyamatosan, ezt segíti a börtön, a kihallgatások. És ez az, amit tökéletesen képvisel a provokátor szerepe. A világnézeti dráma olyan világot működtet, ahol a gondolatébresztés már csak provokációval, illetve börtönbüntetéssel történhet meg – így változik valaki összeesküvőből hadsegéddé, illetve őrmesterből fogollyá.

És ugyanígy lehetséges, hogy a végén a helyzet valóban hülye lesz, mindenki mindenkit letartóztathatna valamiért, már nem tudni, kit érint a letartóztatás és ki hajt(hat)ja végre. A szereplők egyszerre narrátorai is a teremtett világnak, sőt időnként ebből a szerepből is kilépnek, még abszurdabbá téve az eleve képtelen felütést.

Kiszólnak, cukrot kérnek a nézőktől, mikor a provokátor összeesik, s közben vele együtt a színész, Balog József is. A közönség pedig jól reagál, cukorka hiányában előkerül egy csomag zabfalat, az abszurd helyzetek és groteszk megnyilatkozások szülte humorra pedig ugyancsak minden néző reagál.

Bár Mrożek megtagadta a politikai dráma megjelölést, helyette világnézeti darabként beszél a Rendőrségről, e műve pontosan azt mutatja: kétségtelen, hogy világnézetünket nagyban befolyásolják a körülöttünk létező politikai ideológiák, s ez az, amiért a Rendőrség aktualitása sosem vész el, mindig működni fog, és a közönség mindig görbe tükörbe néz majd, ha Mrożek e művét látja.

Bálint Zsófia: Bűnös vagy bűnös?
(FAQ Színház – Színház- és Filmművészeti Egyetem: A per)

A Tárnoki Márk rendezte, gyors tempójú, az alapanyaghoz hűen zavaros előadás finoman adagolva közvetíti – a hideg sárga fénytől a sötét, füstös árnyékvilágig – Kafka embertelen, minden racionalitástól mentes világát, amelyet még inkább hangsúlyoznak a színház díszlet nélküli, fekete falai és a fényjáték.

Egy olyan világ ez, ahol értelem, segítőkészség és szerelem nem létezik, csak érdek, haszonlesés és testiség. Egy olyan világ, ahol bárkiből bűnös lehet, ahol az ártatlanságot bizonyítani felesleges.

Ezt hangsúlyozza, hogy a hattagú színészgárda mindegyik tagja Josef K. bőrébe bújik egy-egy jelenet erejéig, hiszen ebben a korrupt világban nincs különbség bántalmazó vagy bántalmazott, bűnös vagy ártatlan között.

A néző, aki olykor akaratlanul is a korrupt ítélőszék tagjává válik, mivel a mocsok senkit sem kerülhet el, együtt bolyong a főszereplővel/főszereplőkkel a törvény mechanizmusainak labirintusát jelentő színházban.

A történések fojtogató feszültségét értelmetlen zenei betétek, éneknek nem nevezhető dalolászás, illetve lágy tingli-tangli dallamok teszik groteszkké, nevetségessé.

És ez a hangulat az előadás végén sem tűnik el, a nézőket a feltehetően Josef K. megöléséhez használt hússzeletelő bárddal integető színésznő tessékeli a kijárathoz.

A játék tehát az előadáson kívül is folytatódni látszik. A kisember és a hatalom egyenlőtlen viszonyának örök története talán mégsem fikció?

Balázs Nóra: Vagyok, vagyok
(Örkény Színház: Az üvegbúra)

Furcsa, fülledt nyár van.

Rendőrségi mulasztás miatt nemrég meggyilkoltak egy tizenöt éves lányt, én meg azóta nem olvasok híreket. Próbálom kizárni a gondolatot, hogy az országban, ahol élek, vészhelyzetben is csak magamra számíthatok.

Widder Kristóf és az Örkény Színház előadását nézve emlékeztetnem kell magam, hogy Sylvia Plath 1963-ban írta Az üvegbúrát. Nem tavaly.

Jó lenne azt hinni, hogy a világunk haladt előre hatvan év alatt – de talán leginkább csak annyiban, hogy ma már nem elektrosokk-terápiát alkalmaznának egy idegösszeomlás kezelésére. Fiatal nőként megőrizni a testi-lelki integritásodat, attól félek, ma sem könnyebb.

Az előadás pontosan azt a fulladás-érzetet teremti meg bennem, amit Esther átél az amerikai álom szertefoszlásakor. Prózaszínházi előadásokban ritkán tapasztalok ilyet – fizikailag esik nehezemre elviselni azt, amiről a színpadon csupán beszélnek.

Widder Kristóf rendezése szinte észrevétlenül építi be az előadásba a tudatos, megkomponált testhasználatot a legapróbb részletekig átgondolt színészvezetés részeként. Én meg közben csendben azt kívánom, bárcsak egyre több alkotó venne tudomást a színész (és ebből következően a néző) testében rejlő lehetőségekről.

Zsigmond Emőke törékeny teste Esther összeomlás-történetét rajzolja a tér szögletes sarkai közé. Rózsaszín tüllfelhő egy fekete-fehér négyzethálós világban – esélye nincs a túlélésre. Egy egész élet benne van abban az apró mozdulatban, ahogy mindig újra leráncigálja magán a világ előli búvóhelyként használt pulóverét.

A Kókai Tünde és Dóra Béla által megjelenített számtalan mellékszereplő már a színrelépésük pillanatában egyedi: egy hanyagabb testtartás, egy okosan megváltoztatott kiegészítő (jelmez: Kálmán Eszter) – az előadás végig biztos kézzel, ám egy pillanatra sem tolakodóan vezet.

Kálmán Eszter egyidőben őrjítően szimmetrikus és aszimmetrikus díszletét az előadás előrehaladtával egyre kétségbeejtőbbnek érzékelem. A szemem folyton valami menekülési útvonal, valami lágyság után kutat a térben – de az mind kevésbé létezik, ahogy Esther belső tája is egyre sivárabbá válik.

Bár a lecsengés mintha felcsillantana Esther számára valamiféle reményt, az előadás végére még a Régi Zsina különben tágas, levegős tere is nyomasztóan fülledtnek tűnik.

Kimenekülök a hűvös éjszakába.

thealter.hu
Fotó: thealterphoto2019