Egy bőrönd tánc – Interjú Hód Adriennel

2019 november 25. hétfő, 10:17

Hód Adrienn és társulata, a Hodworks a dunaPart egyik „rekordere”: a kurátorok az ideivel együtt már négy alkalommal válogatták be előadását a külföldi szakembereknek szóló platformra.

Hodworks – Délibáb / Fotó: Ofner Gergely

– Szerinted mire jó, mire való a dunaPart?

– A dunaPartnak a vásár jellegét szokás hangsúlyozni, de számos más funkciót is ellát. Megállja a helyét a független szférára fókuszáló, jól válogatott fesztiválként: ha valaki ezekhez a formákhoz és műfajokhoz közelebb akar kerülni, akkor ez jó bevezető lehet számára. Az, hogy kétévente megtörténik, mutatja, hogy a függetlenek léteznek, működnek, jó előadásaik vannak. Az, hogy külföldi színház- és fesztiváligazgatók érkeznek hozzánk, akik potenciális vásárlók, nagyszerű dolog, de én legalább ilyen fontosnak tartom azt, hogy művészek is lássák a munkáinkat.

– Ez miért annyira lényeges?

– 2011 óta a Hodworksnél három ember is foglalkozott a nemzetközi értékesítéssel. Korán rájöttem, hogy ezen a terepen sok minden a személyes kapcsolatokon múlik. Lehet, hogy az aktuális darabot nem hívják meg, de az, hogy egy email helyett egy arcot, egy személyt, egy jó beszélgetést kap a külföldi menedzser, rengeteget jelent. Viszonylag ritka, hogy valaki egy videófelvétel alapján meghívjon egy előadást: a komoly érdeklődők eljönnek maguk, beszélgetnek az alkotókkal előadás után, mert lényeges az emberi viszony. Mindez összekapcsolódik az első kérdéseddel: önmagában egy alkotó nem feltétlenül kelti fel a külföld érdeklődését, de ha néhány nap alatt megnézhetsz tíz másik előadást is, az vonzó.

– Azt mondod, hogy a külföldi vendégek szeretnek beszélgetni az alkotóval előadás után. Lehet, hogy buta kérdés, de könnyű volt ezt megszokni?

– Tény, hogy kezdetben nagyon furcsa volt. Először izgultam, hogy mit kell mondani egy ilyen helyzetben, volt is pár rossz tapasztalatom, de rájöttem, hogy lazán kell ehhez közelíteni. Egy ilyen szituációban nem kell győznöm, pontosan úgy kell beszélgetnem, mint bármelyik nézővel, akinek van személyes véleménye a látottakról, és meg akarja velem azt osztani. És persze nem csak válaszolok, én is kérdezek, mert érdekel, hogy a beszélgetőpartnerem mit csinál, mi érdekli, mi az ő „területe”. Sok jó beszélgetést köszönhetek ennek a lehetőségnek.

– Mikor jöttél rá, hogy kell valaki, aki a külföldi kapcsolataidat építi és gondozza?

– Az első dunaPart hozta az igényt: muszáj volt megkérnem valakit, aki képvisel engem és a munkáimat. Egy turné leszervezése rengeteg energiát igényel, tudtam, hogy engem bedarált volna ez a meló. Ugyanakkor rengeteg kérdésünk volt, mert korábban nem volt ebben a pozícióban nálunk szakember, és nem is volt rálátásom erre a szakmára. Nagyszerű kollégákkal találkoztunk: Imely Zolival kezdtünk dolgozni, majd Eredics Lilla következett, aki Svájcba költözése után már nem tudta gondozni az ügyeinket, és az idei évtől Ujvári-Pintér György csatlakozott a csapathoz. Nehézség, hogy nálunk nem működnek erre szakosodott ügynökségek, a külföldi cégek érdeklődését nehéz felkelteni, és a néhány hazai, komoly kulturális menedzsernek nem tudjuk az ebben a szférában megszokott fizetést kínálni. Sok mindennek kell passzolnia ahhoz, hogy ennek a pozíciónak legyen haszna és értelme.

Hodworks – Délibáb / Fotó: Ofner Gergely

– Az idei az ötödik dunaPart, ti pedig már négyszer léptetek fel a programban. Mihez juttatott titeket ez a lehetőség?

– Muszáj tágítanom a kört: a négy dunaPart mellett ebben az időszakban volt három Aerowaves és két Tanzmesse meghívásunk is. Ezek a fórumok egymást erősítik: ha egy helyen látják a nevedet, nem biztos, hogy megjegyzik, de ha már valaki újra említi, akkor jó eséllyel beugrik az illetőnek, hogy ki vagy, hogy mit látott tőled. Az, hogy mi rendszeresen jelen voltunk ezeken az alkalmakon, hogy a Hodworks neve újra és újra bekerült ebbe a körbe, rengeteget jelentett. Újra mondom, hogy az előadásokat látó művészkollégák is nagyon fontosak. Gondolj bele: ott egy külföldi művész, aki látja az előadásodat, és pontosan ismeri a saját közegét, vagyis meg tudja mondani, melyik az a fesztivál vagy befogadó színház a saját országában, amit érdemes megkeresnünk. Ez fordítva is igaz: ha engem kérdez valaki, én is el tudom mondani, hogy nálunk mi zajlik.

– Beszéljünk akkor erről: a ti munkátokról milyen külföldi visszajelzések érkeznek?

– Nehéz erre általánosságban válaszolni, mondok inkább néhány példát. Tavaly a Szólókkal a Tanzmessén is felléptünk, ahol erős kínai jelenlét volt, és nemrég érkezett egy komoly, több elemből álló megkeresés Hongkongból. Elmondták, hogy erősen hatott rájuk a táncosok jelenléte, az, ahogyan a hangjukkal és a testükkel dolgoztak. Hozzátették, hogy bár a kínai táncosok technikailag nagyon jók, de ösztönös megélésben, érzelmi kreativitásban, színpadi jelenlétben sokat kell még fejlődniük, szeretnék ezt tanulni. Brémában a Grace-szel léptünk fel, ahol fontosnak látták, hogy a test nem csupán esztétikai élményként jelent meg, hanem képviselt valamit, kiállt valami mellett. Azt mondták, hogy a munkáimban ott van a szabadság, amitől egyszerre lesz játékos és provokatív. Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de így van: mi, magyarok, olcsóbbak is vagyunk, mint a nagy, híres külföldi társulatok. A meghívó kisebb összegért jó minőséget kap, és ez igenis számít.

– Nem szorongsz amiatt, hogy muszáj olyan előadást készítened, amit eladhatsz külföldön?

– Nagyon ellentmondásos dolog ez. Olyan, mintha nem foglalkoznék ezzel a gondolattal, de nem tudom, mennyire csap be az agyam… A mi működésünkben döntő fontosságú, hogy mennyi előadást tudunk eladni: a Trafón, a MU Színházon és néhány kisebb fesztiválon kívül itthon nem sok lehetőségünk van színpadhoz jutni. Vagyis, ha nincsenek külföldi meghívások, nem tudunk dolgozni, mert nem tudjuk kitermelni azt a pénzt, amivel az itthoni lyukakat betömködnénk. És ha nincsenek előadások, a táncosok más munka után néznek: lehetetlenség, hogy egy táncos fél évig ne álljon színpadra. Azt gondolom tehát, hogy nem görcsölök ezen, de azért nem kizárt, hogy tudat alatt hat rám ez az elvárás. A próbateremben persze nem foglalkozom ezzel, de például azzal igen, hogy amit csinálunk, beleférjen egy bőröndbe. Nincs arra se emberünk, se logisztikánk, hogy díszletet meg millió kelléket tároljunk, ráadásul én magam is utálok pakolni. A kérdésedre ez egy válasz: az eladás és a fenntarthatóság így hat arra, amit a színpadon csinálunk.

Hodworks – Délibáb / Fotó: Ofner Gergely

– Az idei dunaParton a Délibábbal léptek fel, amit már látott külföldi közönség. Mik voltak a reakciók?

– Kolozsváron és Zürichben jártunk vele: két világ, teljesen más történetek. Mindkét helyen szóba került, hogy mi zajlik most Magyarországon a kultúrában, a finanszírozásban, vagy hogy a politika hogyan hat az alkotásra. Nem látom át teljesen, hogy ez a darab tényleg ennyire előtérbe nyomja-e ezeket a kérdéseket, mindenesetre tény, hogy a készítés közben sokat gondolkodtam azon, mit jelent magyarnak lenni, mit képvisel a magyar zene és hagyomány, hogyan bánhatok vele a színpadon. Sokat beszélgettünk ezekről a témákról a táncosokkal, de arról is, hogy például a mi társulatunknak van-e itthon perspektíva, vagy arról, hogy a táncszakmának milyen ügyekben kellene közösen fellépnie. Csupa bonyolult kérdés, amikre csak részleges válaszaim vannak, de a háttérben ott van a legfőbb kérdés: lehet-e, érdemes-e itthon építkezni?

Szerző: Jászay Tamás

leadfotó: Fotó: Mudra László / We Love Budapest