Körbeölelték a kaposvári színházat – Szakmabeliek búcsúztak a Csikytől

2016 november 13. vasárnap, 8:06

Nyitott kapukkal, egész napos programmal, az épület körbeölelésével búcsúzott szombaton a nagyközönségtől a felújítás előtt álló kaposvári színház, mely jelen állás szerint 2018 októberéig zár be.

„A körülmények ma mások. Ráléptünk az újjáépítés ösvényeire.” (Marat halála)

A színpadon és a nézőtéren a teátrum egykori és jelenlegi művészei és dolgozói Kiss István kelléktárvezető szervezésének köszönhetően, feledhetetlen és bensőséges „társulati ülést”  tartottak.

Az érdeklődőket egész napos program várta, többek között körbejárhatták az épületet, előadást láthattak, valamint a kifesthették és telerajzolhatták a falakat.

“Bátran mondhatom, hogy a mai magyar színházművészet ebből a színházból indult el. Azok, akik ma itt voltak és azt az ízlést, azt a minőségi igényt képviselték a pályájuk során, ami naggyá tette a kaposvári színházat, végképp megerősítettek ebben a hitemben. Nagyon boldog vagyok, hogy ismerhetem őket, hogy Kaposvárról indult a pályám” – nyilatkozta a Kapospont-nak Csákányi Eszter.

foto

Fotó: SONLINE.hu

Mohácsi János elmondta, a Kaposváron töltött 27 év olyan hosszú idő, hogy nehéz volna kiemelni belőle egyet, kettőt vagy akár tizenhármat, amihez a legjobb emlékek fűzik. Arról számolt be, mindvégig erősen kötődött a színházhoz. “A vége mindennek szomorú, mert az elmúlás nem tréfál. De én akkor is itt lettem rendező, színházi ember” – mondta Mohácsi János, aki korábban úgy fogalmazott: “Kaposvár nem véletlenül volt az ami, sok ember, egy közösség tette érvényes műhellyé. Rendező és a színészek, illetve igazgató és a színészek nem válnak társulattá, ahhoz mindenkire szükség van”.

Znamenák István, aki 20 éveig volt társulati tag a színházban, az épületbe lépve esőként arra gondolt, vajon azok, akik eljöttek, ugyanolyan szomorúak lesznek-e, mint ő maga. Hozzátette, ezekben a pillanatokban a szomorúság mégis keveset jelent, hiszen a régi kollegákkal való találkozás rengeteg emléket, egy egész életet idéz fel.

A színész-rendező, aki egy évig igazgatóként is dolgozott Kaposváron, egy korábbi interjúnkban úgy fogalmazott: “Kételkedtem és csalódtam magamban és másokban is, de sose merült fel bennem, hogy nincs értelme a munkánknak. A megyőződés, hogy a küzdelem, amiben részt veszek egy darab, egy szerep vagy az egész színház kapcsán érdemes, mindig segített továbbjutni a nehézségeken. Az sem mellékes, hogy Kaposvár örök szerelmem. Akármennyit változott az évek során, felelősséget érzek azért, ami ott történik. Néha még most is arra jutok, nem lett volna szabad hagyni, hogy mint egy disznóólat széttúrják és lenullázzák a műhelyet, amit hosszú évek odaadó, aprólékos munkájával építettünk. Persze hülyeség a lehetetlenen gondolkodni… Mindenki tudja, hogy kőkemény politikai döntés okán került a színház élére Schwajda György, majd Rátóti Zoltán. Nekünk – értem ezalatt a rendezői gárdát, Mohácsit, Réthlyt, Rusznyákot, Keszéget és a társulatot – esélyünk se volt, mert a fenntartót és az új vezetést teljesen hidegen hagyta, milyen művészi állapotban, milyen eredményekkel dolgozunk”.

Kiss István így invitált mindenkit:

Drága BARÁTAIM! Egykori, és maradék CSIKYSEK! Vágyott, és SZERETETT NÉZŐINK! Mind, akikkel már egy ideje nem találkoztunk.

Engedjétek meg, hogy a már majdnem teljesen kipakolt kelléktárunkból üzenjek nektek, szóljak hozzátok. Lassan jönnek a szavak, mert a jobb kezemmel szoktam írni, s a könnyeimet is törölgetni. De ahogy a legelső darabomban, az Öngyilkosban mondották vala Koltainak: „Sírjon csak, sírjon, Podszekányikov polgártárs!” Az élet, nagyszerű. Nemde?

Bár mostanság egyre kevesebbet alszom, mégis azt kell mondjam: Van egy álmom. És ez nem csak az én álmom, hanem a színház épületé is. Az épületé, amely alkotó helyet adott nekünk, s benne a megporosodott Csiky szellemiségé. Álmomban meghallottam, ahogy suttognak felém az ódon, valaha szebb napokat látott, mára már igencsak leharcolt falak. De mivel mindenki nem értheti a falak beszédét, a többiek nevében is, magamra vállaltam a könnyű terhet, hogy SZERETETTEL meghívjam a felújítási munkák előtti záró ünnepségünkre mindazokat, akiknek valaha köze volt ehhez a csapathoz.

Akik nézték őket, s azokat is, akiket időközben, akarva, akaratlanul elsodort tőlünk a forgó szél, durva, kíméletlen fuvallata. Nem áltatom magam, nem képzelem csodatévő mágusnak se. Nem hiszem, hogy a szakadékká süllyedt árkot, az én segítségemmel tudnánk színültig tölteni. De hogy McMurphyt idézzem: „Én megpróbáltam, legalább megpróbáltam, az Istenit.”

paholy

Fotó: SONLINE.hu

Mert ha az emberfia, (még ha csak kellékes is,) álmodik egy nagyot, csak akkor tudja valóra váltani, ha tesz is érte. Én most bátran, vakmerően teszek. Tehát, nincs más hátra, mint hogy SZERETETTEL MEGHIVJAK MINDENKIT, (s ezalatt természetesen mindenkit értek,) aki él, és mozog még, akiknek bármi köze volt ehhez a műhelyhez. Kérlek titeket, mint anyját a gyermek, erőltessük meg magunkat, s dobjuk sutba egy órácskára viselt dolgainkat. Mutassuk meg, hogy lakozik bennünk megbocsátó szeretet. Nézzünk bátran egymás szemébe, hiszen mindannyian embernek születtünk. Higgyétek meg nekem, a megbocsájtás, nem ördögtől való. Tanítható, tanulható, és hát hasznára válik az emberiségnek, drága gyerekeim. Ha giccses, dobjátok rám az első leomló követ. Állni fogom a sarat. De mégis azt szeretném, én, Kisspista, a falak, s a barátaim nevében is, hogy 2016. NOVEMBER 12-én, 13 óra körül, gyűljünk össze a Csiky művészbejárójánál. Ha süt a nap, beállhatunk a sokat látott vérbükk árnyékába. Vetkezzük le sérelmeinket, félelmeinket, s ki, ki vérmérséklete szerint, fogja meg a mellette álló kezét, hogy végtére is, egyszer körbeölelhessük szerelmünket, a színházat.

Tudom, tudom. Anyám, könnyebb álmot ígért. De kérve kérlek benneteket, ha valaha jól dolgoztam a kezetek alá, most ne hagyjatok cserben! GYERTEK. SOKAN.

Mert ha még emlékeztek, tudjátok, hogy nagy volt ez a színház.
Sok barátságos kéz kell az átöleléséhez!
ISTEN ÁLDJA MAGUKAT! 

Kiss István

 
 

Kapcsolódó anyagok