Öleld át a Csikyt – Utószó egy színházbúcsúztatóhoz

2016 november 20. vasárnap, 7:13

Az alábbiakban a teljes műsort megtekinthetik és a szervező, Kiss István utószavát is tolmácsoljuk.
Ahogy arról beszámoltunk, november 12-én nyitott kapukkal, egész napos programmal, az épület körbeölelésével búcsúzott a nagyközönségtől a felújítás előtt álló kaposvári színház, amely 2018 októberéig zárt be.

UTÓSZÓ avagy CSAK AKKOR SZÜLETNEK NAGY DOLGOK!

Drága MEGTISZTELŐ Barátaim!

Levezetésképp (hogy engedjem, hadd menjen) megpróbálom röviden elmesélni nektek, mi történt a forradalmi huszonharmadika, és a sírós, ÖLELKEZŐS tizenkettedike között.

csillar

Igazából a forradalom előestéjén döntöttem el, (lehet, arról jutott eszembe,) hogy valami nagy, nagy tüzet kéne raknom, ahol melegednének az emberek. Megosztottam pár barátommal, (nem a Facebookon, mert nem élek vele) és eldöntöttük, hogy belevágunk. Összeírtunk egy bátor listát, magam mellé állítottam pár régi, s új barátomat segítőnek. Kihasználván az ünnepi szünnap nyújtotta csöndet, megfogalmaztam első felhívásomat, és ripsz, ropsz, már meg is alkottuk az Öleld át a Csikyt facebook oldalt. Hiába, no.

Dolgozni, csak vér profikkal érdemes. Akiknek nem kell mindent kétszer elmondanom. Nagyon csendesen, ám annál izgatottabban vártuk a reakciókat. Nappal persze ment az eszeveszett kipakolás, főpróbahét, (szóval, elvoltunk,) de éjnek évadján, elkezdtem írni a személyes meghívókat.

este-van-mar

Aztán a lassan beinduló, pozitív visszajelzések után, egyre bátrabbak lettünk. Legnehezebbnek, a legjobb barátom meggyőzése ígérkezett. Senki nem hitte, hogy eljön. Ott tényleg potyogtak a könnyeim, remegtek az ujjaim, miközben írtam neki. Ha nemet mondott volna, (még időben, csalódva az egész világban) lefújom, és föladom merész tervemet. Az embernek, vannak az életében fontos, és kevésbé fontos személyek. Nem szerethetünk mindenkit egyformán, mert akkor értelmét, izgalmát veszti e szó. Igen, előfordult már, hogy az orrom alatt morogtam egy-egy rendezőre, színészre, de gondosan ügyeltem arra, hogy a színház fő célját, az előadást, legjobb tudásom szerint hozhassuk létre, kellékezzem be.

Belénk lett verve a kaposvári iskolában. Érted dolgozunk, (haragszunk) nem ellened! S ha bárki azt hiszi, mi például Jánossal egy – egy főpróbahéten nem vesztünk össze, nagyon téved. (De ugyanez igaz Rusznyákra, Keszégre is.) Mert ez, hozzátartozik az alkotófolyamathoz. Aztán, legkésőbb premiereken, összeölelkeztünk. És mentünk tovább. Aztán, hogy, hogy nem, az a … Élet, szétválasztott minket.

a-marat-ko%cc%88vo%cc%88n

Mindketten jártuk a magunk rögös, kockaköves útját. És valóban nem szokás egy rendezőnek saját kellékessel dolgozni, (én egyébként is mozdíthatatlan vagyok,) de hogy finoman fogalmazzak, eltűnt életemből a Flow élmény. Néha olyannyira nyomta vállaimat a depresszió, hogy gyógyírként kitaláltam magamnak, elszerződök remetének. Hagyom a kellékezést másra, és írni fogok. Küzdeni, és megírni. Magamnak. S ha eljő az idő, a síromból kipöckölöm még a pendriveot a fiamnak, hogy végtére is megtudja, ki volt az apja, és miért is voltam oly keveset vele.

Pár évig, minden szabadidőmben, eldugott erdei, romos pincékben küzdöttem, mint Sziszüphosz. Meg akartam tanulni élni. Sokan elkönyvelték, hogy a Kisspista meghülyült, én meg mosolyogtam magamban. Mert az ember, ha nem vigyáz, bele tud hülyülni a barátai rohamos elvesztésébe. Végre volt időm, kevesebb lett a kihívásos munka, s belemenekültem a könyvekbe. A saját kis világomba. A firkálásba. A szünnapokat szerettem a legjobban, mert olyankor még csönd is volt hozzá.

a-legdijazottabb-rampa

S hogy mindezt miért osztom meg önökkel? Mert tán fölmerült a kérdés, ki ez a vakmerő, félőrült, kopaszodó kellékes csávó, aki ennyi embert össze tudott csődíteni, ilyen rövid idő alatt. S hogy nem csak hogy ki, de vajh miért? Aki nem jött el, nem hallhatta, amit a nézőtéren ülőknek, állóknak mondtam. „Ragaszkodom a régi dolgaimhoz. Ezért is vagytok itt. Titkos célom akciómmal az volt, hogy ezt a kis hazánkban, pár ezer főre tehető, sértődékeny színházi szakmát, ha csak egy rövid időre is, egy légtérbe tudjam terelni. Mert olyan rövid az élet. És rájöttem, hogy a szeretet, előrébb viszi a dolgokat. Míg a gyűlölködés, hátráltatja azt.

csakanyi-pogany

Természetesen, nem mindenkit én hívtam meg. Nem is győztem volna. És azt sem bántam, sőt, kicsit élveztem is, hogy több oldalról gyűltünk össze. Merjünk végre egymás szemébe nézni! Aki a nap folyamán felém jött, és meg akart ölelni, azt visszaöleltem. Ebben a szűk három hétben, csak egyszer volt két órám, hogy hazarohanjak szülőfalumba, Husztótra, szüleim sírjához, és már vissza is. (Onnan, abból az ötven lelket számláló, kis faluból, legkisebb gyermekként indultam 89-ben, a nagy útra.) Nővéremnek sebtiben, lelkesen elmagyaráztam, mire ez a nagy rohanás, és olyant mondott, hogy padlót fogtam. A dátumokkal, mindig is bajban voltam. S a vers, a köszöntő vers, (Nagy László: Adjon az Isten) azért oly kedves nekem, mert bár magamban, de a szüleim sírjánál is rendre ezt szoktam elmormolni. S hogy a Marat kő átadás, a Tóth Béla bácsis, Este van már ének után, még miért nem volt elég? Miért kellett gongütésekkel kisérve színházparkba ordítanom Ady Endrétől a Tűz csiholóját? Mert a nővérem emlékeztetett, hogy Atyánk, szinte percre pontosan öt évvel ezelőtt költözött át a mennyországba. Ahogy ő írta akkor röviden, tömören: „Elaludt.” S én most, ezen a fontos, ölelkezős szombaton, 13 óra pár perckor, nem a Csiky Gergely Színház rámpáján álltam a szakadó esőben, hanem a mennyország kapujában. Boldogan mutattam meg Atyámnak, kikkel dolgoztam eleddig, s hogy megértettem a leckét, miszerint úgy kell dolgoznunk, ahogyan csak bírunk, és utána, mindig jobban.

Köszönöm, hogy eljöttek! Isten áldja magukat!

Kiss István, a kaposvári színház kellékese

 
 

Kapcsolódó anyagok