“A színészet nem egy nyugger szakma” – Székhelyi József 70

2016 november 25. péntek, 10:01

A színész-rendező, aki november 24-én ünnepelte a 70. születésnapját, ma is tele van munkával.

A HVG interjújából:

“Én egy gyári hibás 70 éves vagyok, nem foglalkozom az anyakönyvi adataimmal. Már csak a foglalkozásom okán sem, hiszen a színészet nem egy nyugger szakma, másrészt a családi környezetem is megőrizte bennem azt a Hunyadi téri kiskamaszt , aki egykor voltam. (…) Van egy négy és féléves gyönyörű hölgy az életemben. Már csak miatta sem lehetek egy trotli. De ott van még a másik öt gyerekem is: három saját gyártmány – egy gyógymasszőr nagylány, egy ügyvéd úr, egy színházrendező szakos hallgató, s két nevelt fiú. És melléjük már négy unoka is felsorakozott” – árulta el a színész-rendező, aki arról is beszélt, milyen a közérzete.

szekhelyi

Székhelyi József / Fotó: Gólem Színház

“Nekem rettenetes fájdalom, hogy itt tart az ország, ahol tart. 1989-90-ben volt egy akkora lendület, amivel arrébb toltuk volna akár a Gellérthegyet is, mert egy jó illatú, klassz, demokratikus polgári Magyarország eszménye lángolt bennünk, és ez egy nagy társadalmi kohéziót teremtett. Most azt látom, hogy társadalmi diffúzió van, lövészárok-harcok vannak” – fejtette ki.

Székhelyi József arról, színészként hogyan boldogul ebben az országban, úgy fogalmazott: “Ahol hagynak dolgozni, ott boldogan. Játszom a Madách Színházban több darabban is. Veresegyházon tagja vagyok a Veres 1 Színháznak, amelynek tervezik már az önálló épületét, és remélem, hogy majd abban az új épületben is fogok játszani. A Gólem Színház szervezésében, a Centrálban december 15-én fogjuk bemutatni kölyökkori barátommal, Trokán Péterrel Lionel Goldstein: Halpern és Johnson című darabját. Tehát nem panaszkodhatom, van elég munkám. Ami miatt aggályaim vannak, az szorosan összefügg azzal a szisztémával, amiben élünk, hogy tudniillik én tudom, hogy rajta vagyok egy bizonyos listán”.

Szegedről szólva elmondta, nem tartja kudarcnak a színigazgatói pályafutását. “Átvettem egy színházat 2003-ban úgy, hogy közel félmilliárdos volt a hiány, és amikor átadtam 2008-ban, nem volt hiány. Mindenki direktor úrnak vagy papának szólított. A mai napig nosztalgiával emlegetnek ott. Ha sétálok a belvárosban, 10 közül hatan odajönnek hozzám és ölelgetnek. Direktorságom után is ottmaradtam a városban, ott volt a házam, ott volt az új családom, ott akartam élni: játszani, rendezni egyet-kettőt. De nem így gondolták az utódaim, 2012-ben egyik napról a másikra nyugdíjaztak, elfogyott a levegő körülöttem”.

A színházművészet mellett több könyve is megjelent. Ennek kapcsán közölte: “A nyelv bűvöletében élek, nem gyógyul be ez a mániám.  Ha csak lehet, írkálok. Közérzeti naplók, jegyzetek ezek.  A szófotó 1993-ban jelent meg, Az ombudsman a súgólyukban 1995-ben, A diszgráfia 2000-ben, a Villon 21 2009-ben. A Villont egy éjszaka alatt írtam meg. Valami orbitális baromság történt az országban, s akkor elképzeltem, hogy mi lenne, ha valami csoda folytán reinkarnálódna Francois Villon, aki feltűnően hasonlítana rám, s beolvasna a mának. A teendőim mellett pedig elsősorban apuka vagyok. Az a mániám, hogy mindig legyen otthon egy talajmenti gyerek, ez eddig bejött. A csípőműtétem kiválóan sikerült nemrégen, úgyhogy tudok rendszeresen teniszezni is, s készülök majd a nagypapa szerepekre, ha megkérdezné, hogy úgy 10 év múlva mit fogok csinálni”.

A teljes interjút itt olvashatja.