Balázs Zoltán: “A színháznak is új valóságra van szüksége”

2016 december 06. kedd, 13:40

Legújabb rendezését, a Dada Cabaret-t december 8-án játssza legközelebb az Átriummal együttműködésben a Maladype Színház. Ennek kapcsán kérdezte Balázs Zoltánt az Origo.
Az Origo cikkéből:

“A dadaizmussal foglalkozva, a próbafolyamat során, újra és újra fölvetődött a kérdés, hogy
a művészetnek, az alkotásnak lehet-e a szó pozitív értelmében radikális hatása? Képes-e lényegi változást előidézni, új impulzusokat generálva, hatékonyan lendíteni blokkolt vagy még ki nem teljesedett folyamatokon? A dadaizmus 100 éves évfordulójára, a Matei Visniec által írt darab színpadra állítása során én sem tudtam kibújni a válaszok sokféle érvényessége alól. A dada lényegét leginkább Kassák Lajos kötetének címével, A tisztaság könyvével tudnám megfogalmazni: egy olyan tisztulási, lomtalanítási folyamat, amely átfogó hatással van a saját életemre és a színház egészére, a művészet és a hétköznapok viszonyára” – válaszolt arra a kérdésre, mit jelent számára a dadaizmus.

balazs-zoltan

Fotó: Kérges Zoltán

Úgy véli, a dadaisták egyik különleges képessége az volt, hogy az aktuális borzalmakat új optikán keresztül tudták egy másfajta valósággá nemesíteni. “Szerintem a színháznak is új valóságra van szüksége: új színházi civilizációra, amely új gondolatisággal, megújult eszköztárral – új igényeket és tapasztalatokat integrálva fejlődésébe – igényli a korukat lázban tartó, ‘renitens’ figurákat” – hangsúlyozta a színész-rendező.

“Előbb vagy utóbb minden kor gondolkodóiban megszületik az igény, hogy az addig felhalmozott összes társadalmi és kulturális felesleget könyörtelenül felülvizsgálják és szemétre vessék. Így ítéltetnek pusztulásra a mindenféle világjobbító szándékok és utópiák is, amelyek idővel eltorzult zanzái lesznek önmaguk ígéreteinek. Mikor egy társadalom az eszmék keresztesháborújának a végére ér, ahogy a forradalom is felfalja saját gyermekeit, a nagyzoló állítások is felemésztik önmagukat. A dada ezért számomra a pillanat megsemmisítésében meglelt újabb pillanatról is szól. Ez a gondolkodás nem idegen a Maladypétől sem” – mondta a társulat vezetője.

“Robert Wilson kétféle színésztípust különböztet meg: vannak, akik 7-től 10-ig tetszeni akarnak a közönségnek és mindent elkövetnek, hogy a nézők által mindenáron szeretve legyenek, miközben megfeledkeznek az ügyről, amely színészként őket a színpadra hívta. Vannak, akik azért mennek a színpadra, mert 7-től 10-ig elintéznivaló dolguk van önmagukkal és a darab által felvetett problémákkal. Ha az előadás végén megtapsolják őket, természetesen, nagyon hálásak, de a fő cél továbbra is a szerepalak problémájának nyilvánosan történő hiteles végiggondolása marad. Én az utóbbi színésztípusban hiszek, és Kútvölgyi Erzsébet pontosan ilyen; akárcsak Béres Ilona, Törőcsik Mari, Ladányi Andrea, Sinkó László vagy Kuna Károly, akikkel korábbi munkáimban volt szerencsém együtt dolgozni. Ők művészi értelemben mind ragadozók, mert vérszagra gyűlnek. Lenyűgöz atavisztikus energiájuk, ambivalens és kiszámíthatatlan színészi jelenlétük. A francia úgy hívja őket, hogy ‘monstres sacrés’, és rendezőként tőlük tanulom a legtöbbet” – mesélte Balázs Zoltán.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok