Peter Brook: “A munkánk mindenestül a szabadság”

2016 december 19. hétfő, 8:24

Peter Brook Csatamező című előadása négy alkalommal volt látható a Trafóban december 14. és 16. között. A 20. század egyik legnagyobb hatású rendezőjét a Színház folyóirat és a Revizor is kérdezte.

“Mi művészek voltaképp mesteremberek vagyunk, akik csak teszik a dolgukat. Mégis, ha megvizsgáljuk, hogy mi is a színház, akkor az nem más, mint az élet egy nagyon koncentrált formája. Az élet azonban olyan végtelen, hogy csak egy egészen kis szegmensét vagyunk képesek megragadni. Honnan ered a színházcsinálás vágya? Már az első ember is megpróbálta kifejezni magát, és ez a késztetés a mai napig sem szűnt meg. Talán azért, mert sohasem juthatunk el egy olyan pontra, ahol azt éreznénk, hogy ez az!, vagy hogy most sikerült megragadnunk az igazságot. A színházban egyébként sincs értelme az igazságról beszélni. Csak fragmentumokban gondolkodhatunk, ahogy ezt Beckett munkássága igazolja. Ám épp ebben a nagyon redukált formában juthatunk a legközelebb az élet kifejezhetetlen gazdagságához. Az életről az egyetlen dolog, ami biztosan állítható, hogy folytonos változásban, átalakulásban van” – fogalmazott Peter Brook a Revizornak.

Peter Brook

A rendező szerint a színház úgy működik, mint a nagy fotográfusok kamerája, egy pillanatra megállítjuk és kimerevítjük a mozgást, hogy ezáltal tisztábban vagy pontosabban lássunk. Azonban ma egy pillanatfelvétel egészen mást mutatna, mint 30 éve. “Sokszor az az érzésem, hogy a színház egy olyan gazdasági nagyüzem lett, amely kirekeszti azokat a nézői rétegeket, akik nem tudják megfizetni. Egy hibás és rossz szelekció működik, számunkra ezért is fontos, hogy vegyes közönség előtt játszhassuk az előadásainkat. Másrészt sokszor találkozom a rasszizmus megnyilvánulásaival, ami őszintén elszomorít. A mi társulatunkban mindig lényeges szempont volt, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű és vallású emberek alkossák, ezt az igényt még mindig kevés színházban látom” – mutatott rá az alkotó.

Peter Brook a Színház folyóiratnak adott interjújában elmondta, a Budapesten bemutatott produkció a Mahábhárata egy parányi részlete. “A Mahábhárata az emberiség egyik hatalmas műve – olyan hatalmas, mint a Biblia. A Mahábhárata maga is rengeteg év mély tudására, bölcsességére épül, aminek meg kellett találnia a legmegfelelőbb megnyilvánulási formát. Mindez vagy ott marad valahol a múltban, vagy sikerül fölfedezni a jelenben. Ha az ember képes addig a pontig eljutni a munkában, akkor felismeri, hogy nem véletlenül vagyunk itt, hanem azért, hogy létrehozzunk valamit, aminek jelentése, jelentősége van. Dolgoznunk, dolgoznunk kell: tanulni, tréningezni, gyakorlatokat végezni együtt. Meg kell tanulnunk szeretni és becsülni a másikat, szeretni és becsülni a témáinkat, a részleteket, amelyekkel dolgozunk – vagyis az anyagunkat. És azután: szeretni és tisztelni a közönséget. Csakis ekkor következik be az, hogy a színészek magabiztossága, önbizalma nem kívülről jön. Nem önfegyelmezés, vagy rájuk kényszerített fegyelem, hanem az ellenkezője. Az egész tanulási folyamat, a fegyelem, a gyakorlatok sora odáig juttatja a színészt, hogy képes egyszerűen csak játszani. (…) A munkánk mindenestül a szabadság. Nagyszerű szó, de egyikünk sem érti teljesen. A szabadság lehet egészen ostoba: anarchia, káosz – és van, aki számára a káosz csodálatos, maga a színtiszta szabadság –, de a valódi szabadság teljes spektruma az igazi, nagyon-nagyon kemény munka révén születik meg. Eljön az a pillanat, amikor egészen magától világra jön egy más minőség. És ez nemcsak attól az anyagtól függ, amin épp dolgozunk, hanem attól is, ami mögötte – és mögöttünk – van. (…) A színház lényege, hogy ott az életre kicsit közelebbről tudunk ránézni, és reagálunk a valóságra. Keressük azt a bizonyos cseppnyi mézet” – hangsúlyozta a 91 esztendős művész.

• Revizor: Az újrakezdés mestere
• Színház: A legnagyobb adomány a nevetés