“Én alapvetően ‘vándorszínész’ vagyok” – Andorai Péter válaszolt

2016 december 29. csütörtök, 8:56

Hat éve nem játszott színházban, filmekben is ritkábban szerepel. A tavaly a Nemzet Színészévé választott Andorai Pétert az Origo kérdezte.

Az Origo cikkéből:

“Kicsit göröngyösen indult az utam, mert nem vettek fel elsőre a főiskolára, de akkor hallottam arról, hogy van a Nemzeti Színháznak egy stúdiótagozata, ahová lehet jelentkezni. Oda felvettek, így rögtön bekerültem a legnagyobb művészek, a legnagyobb színészek közé. Kellőképpen meg is voltam illetődve, akárcsak a többi fiatal évfolyamtársam: előtte legfeljebb tévéképernyőn vagy filmen láthattuk ezeket a nagyságokat. (…) Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Kötelező volt tegezni őket. Előfordult, hogy cigivel kínáltak, sőt, pénzt adtak, hogy igyunk egy sört az egészségükre a többiekkel. Ettől aztán csökkent a kezdetben bennünk lévő feszültség, viszont természetesen megmaradt a kellő tisztelet és alázat irántuk és az egész szakma iránt. Sőt, hozzá kell tennem, hogy az épület iránt, mert a Nemzeti Színház egy fogalom volt akkor: hatalmas színészóriások voltak a tagjai” – emlékezett Andorai Péter.

Fotó: Mohai Balázs/MTI

A kérdésre, milyen érzés volt, amikor megérkezett az a hír, hogy hatodjára végre sikerült a felvételi, így felelt: “Én általában elsőre nem nagyon tudom kimutatni az érzelmeimet. Tudomásul vettem a hírt, és csak késő este, sőt, másnap esett le igazán a tantusz, hogy végre sikerült. Közel laktam a főiskolához, és szinte naponta arra mentem, megnézni a táblán kiírva, kiket vettek föl. Nem volt zökkenőmentes a kezdet, mert az épp akkor osztályt indító tanárok inkább 18-20 éveseket szeretnek felvenni. Maga már kész színész! – mondták nekem a Kecskeméten töltött évem alapján. – Minek kell magának a főiskola? Vidéken előbb-utóbb úgyis kap majd jó feladatokat! – mondogatták, mintha nem tudták volna, mennyire fontos a diploma. Próbáltak visszatoloncolni vidékre, de ha már a minisztériumtól kaptam meg az esélyt, hogy a hivatalos korhatáron túl is felvegyenek, a mai napig bánnám, ha nem lettem volna elég kitartó. Ki tudja, hol lennék akkor? Rengeteg esemény összjátéka alakítja az ember egyéni sorsát: én nemcsak a diploma után, hanem már előtte, harmadéves koromban elkezdtem filmezni, és kézről kézre adtak a rendezők. Akkor cseppentem bele igazán a szakma sűrűjébe, mint Pilátus a krédóba” – fogalmazott a Nemzet Színésze.

“Én alapvetően ‘vándorszínész’ vagyok: nem tudok sokáig megmaradni egy helyen. Megunom magam egy idő után. Csodálkozom is egy-egy kollégán, aki évtizedeket tud eltölteni egy színháznál. Nyilván annak is megvan a maga varázsa, vagy elképzelhető, hogy az illetőnek sokkal erősebb a komfortigénye. Én viszont úgy gondoltam, hogy egy idő után nem túl jó ugyanazokkal a kollégákkal dolgozni: ha már ismerjük egymás gondolatait is, úgy nem tud fejlődni az ember. Így aztán vándoroltam, de persze soha nem ész nélkül: minden információt összegyűjtöttem, jártam vidéki előadásokra, és ha úgy éreztem, hogy valahol jó a közösség, jó lenne együtt játszani egy bizonyos színésszel vagy rendezővel, akkor odaszerződtem” – mondta Andorai Péter.

A teljes interjú itt olvasható.