“Kinyílt számomra a világ” – Interjú Néder Pannival

2017 január 28. szombat, 7:00

2011-ben végzett Babarczy László rendező-osztályában, egyedüli lányként. Azóta nagyot fordult vele a világ. Kiköltözött Berlinbe, ahol egyre inkább magára talál. Néder Pannit az elmúlt évek tapasztalatairól kérdeztük annak kapcsán, hogy Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején? c. előadását meghívták a genfi Saint-Gervais Genève színházba.

Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?

Mennyit változtál abban az öt évben, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltöttél? (Mennyiben alakult át a gondolkodásod? Mi volt az, ami megpróbált és amit sikerélményként könyveltél el?) Akkor milyen lehetőségeket láttál magad előtt női rendezőként?

Annyira sokat változtam azóta is, hogy ezt nehéz lenne pár mondatban összefoglalni, de megpróbálom. A Színművészetin töltött idő alatt félig-meddig zombi lett belőlem – eléggé megviseltek azok az évek, elvesztettem magam és az önbizalmam is. Mivel rögtön az érettségi után vettek fel, naivan álltam a képzéshez; nem tudhattam előre, hogy egy javarészt macsó káoszban landolok. Természetesen sokat köszönhetek annak, hogy az egyetemre jártam, senkit nem szeretnék szidni. Azt viszont vállalom, hogy a mi osztályunk nem kapott alapos képzést, és nem tanultunk meg konstruktívan kommunikálni a munkánkról. A vizsgáinkon kvázi titokban, egyedül dolgoztunk; ezek után sokszor két mondatos visszajelzést kaptam, hogy rossz, amit csinálok, kislányos vagyok és nem tudok jól próbálni. Mivel tizennyolc évesen fogalmam sem volt arról, hogy ez egyáltalán mit jelent, gyomorgörccsel jártam be az órák többségére. A felvételin energikus, bátor és sugárzóan fiatal voltam, nem sokkal később pedig már azt gondoltam, semmi keresnivalóm a színházi terepen. Néha hallottam másoktól, hogy a tanáraim a hátam mögött dicsérnek – ezzel sem tudtam mit kezdeni. Világossá vált, hogy a ledózerolás az egyetemen egyfajta pedagógiának tekinthető, de azóta sem értem, miért lenne konstruktív a permanens szorongás. Az sem könnyítette meg a helyzetem, hogy én voltam az egyetlen nő, nem voltam felvértezve a megfelelő önvédelmi rendszerrel, mindent magamra vettem; pláne, hogy többször közölték velem, a nők igazából nem alkalmasak a rendezésre. Persze az az én felelősségem, hogy ez megfelelési kényszert vont maga után, hogy nem álltam ki magamért. Szerencsére remek lehetőségeket kaptam, például a Vígszínházban, és a gyakorlatból tanulhattam egyéb helyeken. Természetesen számot tudok adni néhány egyetemi sikerélményről is, de a teljes feloldódás nem történt meg. Sajnálom, hogy nem kísérletezhettem eleget. Az ötleteim valahogy nem illeszkedtek a klasszikus formákhoz, én pedig elfogadtam, hogy akkor biztos nem vagyok elég jó. Azóta már kikupálódtam, és nem félek annyira, ennek bizonyítéka, hogy megint a Színművészetire járok, szeptemberben kezdtem a doktorit. Szerencsére most már egy felnőtt, szervezett közegben tanulok, és nyoma sincs a régi görcseimnek.

Már az első egyetemi években is sok időt töltöttél Berlinben. Hogy szerettél bele a városba?

Amikor először mentem Berlinbe, abszurd módon már a reptéren éreztem, hogy itt kell élnem. Aztán megláttam, milyen a város és már egészen biztos voltam benne. Minden lehetőséget megragadtam, hogy kiutazhassak, honvágyat éreztem, annyira hiányzott a hely. A diplomarendezést követően jelentkeztem Erasmusra, és az ösztöndíj lejártával maradtam. Az elmúlt éveimet az ingázás jellemezte, mert otthon is többször dolgoztam.

Dolgoztál rendezőasszisztensként többek között Thomas Ostermeier illetve Alvis Hermanis mellett a Schaubühnében. Mit jelentettek számodra ezek a külföldi találkozások?

A Schaubühnés munkák csodás emlékek: Hermanis egy rendkívül melegszívű, figyelmes és koncentrált ember, nagyon érdekes volt látni, ahogy dolgozik. Ritkán szólal meg, akkor is inkább színpadi energiákról kommunikál, nem cincálja szét a jeleneteket. Olyan, mint egy bölcs teknős, aki nagy szeretettel, megfontoltan terelgeti az előtte hömpölygő próba-folyamot. Sajnálom, hogy 2015-ben olyan rosszul nyilatkozott Németország menekültpolitikájáról, az nagy csalódás volt. (Hermanis 2016 tavaszán a hamburgi Thalia Színházban mutatott volna be egy darabot, de visszalépett a rendezéstől. Ezt levélben indokolta a színház intendánsának. Úgy vélte, a németek „lelkes nyitottsága” a menekültek felé veszélyt jelent egész Európára, mivel a menekültek között vannak terroristák is, és „senki sem tudja elválasztani a jót a rossztól”. Hermanis kijelentette: nem lehet egyszerre szolidaritást hirdetni a párizsi terrortámadás áldozataival, és támogatni a menekülteket. Szerinte ugyanis a támadás egyértelművé tette, “háborúban állunk”, márpedig egy háborúban muszáj oldalt választani. „A politikai korrektség ideje lejárt” – mondta a rendező. A szerk.)

Ostermeier pedig egy igazi német bölény. Eléggé ellentmondásos ember, de a színészekkel úgy bánik, mint egy óvóbácsi. A nép ellenségét rendezte, amikor én lehettem az egyik asszisztense – intenzív és feszített munka volt. Igazából akkor jöttem rá, mennyi remek, friss ötletet hasznosított a rendezésében, mikor megnéztem a Katona előadását, amit formailag kicsit elavultnak tartottam – remélem, ez nem bántó. Mivel a Schaubühne kőszínház, a munka úgy zajlik, mint itthon, azzal a különbséggel, hogy a színészek sokkal felkészültebbek. Ott például senkit nem látsz szövegkönyvvel a kezében mászkálni.A munkamorál már a próbák elejétől szilárd alapot és több időt biztosít a kísérletezésre, hiszen nem kell olyan evidens dolgokkal nyüstölni a színészeket, mint a szövegtanulás, vagy hogy ne igyon hajnalig, aludjon eleget. A másik fontos dolog, hogy mivel a németek direkt módon kommunikálnak, nem nagyon fordul elő furkálódás, nem beszélik ki egymást – ha megszokja a konfrontációt az ember, ez rendkívül felszabadító. A gyakorlati időszak óta már több színházban is megfordultam, amit közelebb érzek magamhoz, de természetesen nagyon örülök, hogy dolgozhattam a Schaubühnében. 2013-banrészt vettem például a New York-i Nature Theater of Oklahoma berlini próbáin, az általuk reprezentált frissesség és személyesség lenyűgöző élmény volt, sokat formált a színházi gondolkodásmódomon. Már előtte is kísérleteztem önéletrajzi témákkal, de ők jelentették az első nagy fordulópontot.

Egy évet az Ernst Busch Berlin színházrendező szakán töltöttél vendégdiákként. Milyen tapasztalatokat, ismeretségeket hozott az az időszak?

Az Ernst Buschra azért jelentkeztem, mert egyrészt nagyon hiányosnak éreztem a szakmai tudásomat; másrészt rájöttem, hogy Berlinben nem sokat jelent, ha elmesélem magamról, hogy magyar színházrendező vagyok – itt sokkal nagyobb és telítettebb a piac. Az ott töltött év remekül alakult, nagyon sokat segített a szorongások levetkőzésében és egyfajta rétegzett gondolkodás elsajátításában. Az első órát azzal kezdte a rendezői főtanszak vezetője, hogy köztünk csak annyi a különbség, hogy ő pár évtizeddel idősebb, ezért tapasztaltabb, de mi kollégák vagyunk. És hogy ne aggódjunk, mert mindig félni fogunk valamitől, ez teljesen normális. Azért vagyunk itt, hogy megosszuk egymással a kérdéseinket, kétségeinket és minél mélyebben beszéljünk róluk. A legszebb – és legmeglepőbb – dolog az volt, hogy sosem vonták kétségbe a tanulók ízlését, szakmai és technikai dolgokban viszont rendkívül kritikusak és alaposak voltak velünk. Németországban teljesen más a vitakultúra, egyáltalán nem személyeskedő; az önérvényesítés viszont magától értetődő. Nagyon sokat tanultam itt a kommunikációról, és begyógyultak a régi sebeim is. Néha egyébként fárasztó tud lenni, hogy mindent politikai-társadalmi-filozófiai szinten kell megvitatni, de már rájöttem, hogy nekem nem kell azon görcsölnöm, hogy nem mindenről a marxizmus, Hegel vagy Foucault jut eszembe. Nem vagyok német és ez rendben van így – az a lényeg, hogy integráljam azt, amit hasznosnak találok kint. Berlinben és az Ernst Busch-on kinyílt számomra a világ: számos olyan alkotóval ismerkedhettem meg, akik tágították a fogalmaimat arról, hogy mi minden lehet színház.

2015 áprilisában, Bazsó Adriennel és Charlotte Mednansky-val alkottátok meg a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? c. előadásotokat, amelyet ti magatok adtok elő. Hogy találtatok egymásra és hogy jött létre ez az előadás?

Adrienn szintén egy Berlinben élő színházi alkotó, régóta dolgozunk együtt. Lotti fiatal német színész, akinek a nagypapája Magyarországon született. Nem érti a nyelvet, de pár éve a magyar színházi szcéna politikai visszásságairól írta a szakdolgozatát, ennek kapcsán ismerkedtünk meg. Közös előadásunk, a „Wann hast du…” avagy a Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején? első formája az Ernst Busch-on született meg, az egyetemi fesztivál apropóján. Először nagyon örültem, hogy ott rendezhetek, aztán eléggé bepánikoltam: mit mondhat egy kelet-európai lány az okos németeknek a színházról? Éljenek a kisebbségi komplexusok! Úgyhogy fogtam magam és erről kezdtem el írni teljesen őszintén, nagyjából tizenöt nyelven. Mivel elsősorban a kulturális különbségeken átívelő azonosságok kérdése izgatott, ez volt a kiindulópont. A szöveg többek közt a színházcsinálás és a társadalmi felelősségvállalás nehézségeit taglalja humoros és kitárulkozó formában. Amikor félkész állapotában felolvastam az egyik jó barátomnak, ő figyelmesen végighallgatott, majd megkérdezte: mikor szeretkeztem utoljára egy hegy tetején, és hogy ez nem sokkal fontosabb felvetés-e, mint a színházi parák. Ez a szó szerint szerepel a darabban, mindent beleszőttem, ami éppen akkor történt. Számomra nagyon fontos a direkt kapcsolatteremtés a nézőkkel, valamint a konfrontatív személyesség, a doktori témám is az autobiografikus, magyarul önéletrajzi színház. Ennek megfelelően az előadás egy kaotikus, szabad ugrándozás különböző aktuálpolitikai, társadalmi és személyes témák között. Egy részét minden fellépés előtt újraírom, hogy aktuális maradhasson.

Szerinted minek köszönhető és mit szóltatok a hírhez, hogy a darab meghívást kapott a genfi Saint-Gervais Genève színházba?

Azt tapasztaltuk, hogy a „Wann hast du…”-t érti és szereti a közönség. Sok pozitív visszajelzést kaptunk, már vendégszerepeltünk vele egy berlini fesztiválon is. Tavaly októberben pedig Karsai György invitálására részt vettem Genfben egy kerekasztal-beszélgetésen, a színház ott figyelt fel a munkáimra. Nagyon örülök, hogy meghívtak minket, kihívás lesz francia ajkú nézőknek játszani, hiszen egyikünk sem beszéli a nyelvet. Most épp azzal szórakozom, hogy nyelvtanilag valószínűleg helytelen francia szövegeket illesztek a darabba – izgalmas lesz, hogy a nézők érteni fogják, mi pedig egyáltalán nem.

Facebook oldaladon nem egyszer kiálltál már a kulturális különbségek elfogadásáért, és ha az utóbbi évek előadásait – a Wann hast du-t vagy a migráció témáját körüljáró Underland-et (2015), vagy a családi háttér fontosságát tárgyaló Aschenmutter-t (2014) tekintjük, az derül ki, hogy a társadalmi érzékenység a munkáidban is egyre fontosabbá válik számodra.

Régebben is éreztem, hogy nem előre megírt, klasszikus színdarabokat szeretnék rendezni, csak talán bátortalanabb voltam. Berlinben megtanultam, hogy társadalmi ügyekben elengedhetetlen az egyéni felelősségvállalás, ezért leszoktam arról, hogy pusztán otthon, a székben ülve pampogjak. Az emberek és személyes történeteik érdekelnek a legjobban. A szerepjátszás helyett a személyes jelenlétre és mondanivalóra helyezem a hangsúlyt. Ha úgy látom, hogy nem a színház a legmegfelelőbb fórum a gondolataim megosztására, akkor írok egy cikket, sok remek emberrel tüntetést szervezek Berlinben, felszólalok más eseményeken; vagy türelmesen, kérdéseket feltéve beszélgetek rasszista, budapesti szomszédommal, aki csak a köztévéből tájékozódik, ezért retteg attól, hogy ellepik a lakását a menekültek. Ha szükség volna rá, egyedül is kimennék protestálni az utcára, biztos találkoznék hasonló emberekkel. Magyarországon sokan természetesnek tartják a politikától való elhatárolódást, mert annyira mocskos és pártszinten definiált, de én nem értek egyet azzal, hogy a színház ne politizáljon. Azt hiszem, nálunk ez egy félreértett fogalom. Ha valaki politizál vagy kényes kérdéseket tárgyal a színpadon, az egyenlő azzal, hogy oldalt választ, ezért az alkotók nagy része ódzkodik attól, hogy markánsan véleményt formáljon. Nekem komoly identitásválságot okozott, hogy úgy láttam, Magyarországon többet tehetnék a társadalmunk fejlődéséért, mint a kellemes és felvilágosult berlini közegben, ahol nem kell az embereket meggyőzni arról, hogy felelősek vagyunk egymás iránt. De most már tisztábban látom a saját határaimat és a lehetőségeimet a változtatásra. Bár nem fogok hazaköltözni, amikor csak tudok, aktív szerepet vállalok társadalmi ügyekben, részt veszek fontos munkákban itthon is, anélkül, hogy mentálisan elrongyolódnék.

Most például egy olyan előadásra készülsz barátoddal és munkatársaddal Marsalkó Eszterrel, ami egy Alzheimer-kórral diagnosztizált férfi történetén keresztül veti fel a kérdést, mik a pioritásaink és mi az, ami valójában értelmet ad az életünknek.

Eszterrel az Alzheimeres projektben szerepet cserélünk: ő a rendező és én vagyok a dramaturgja. Jelenleg az előkészítésnél tartunk, és közben munkálkodunk egy másik, sok résztvevős, koprodukciós előadás tervén, amelyben – ha minden jól sikerül – gyerekek lesznek a fő alkotótársaink.

Marsalkó Eszterrel

 

Múlt év júniusában több száz pályázóból beválogattak tíz szerencsés közé, aki három évig részt vehet egy színházi mentorprogramban, Berlinben. Nagyon örültél, mert ahogy fogalmaztál: segítséget kaptál ahhoz, hogy kinyiss kapukat, amelyeket talán még nem is mertél döngetni. Mi történt veled azóta a “PAP Berlin Mentoringprogramm” résztvevőjeként?

Az, hogy beválogattak, az egyik legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt években. Berlinben sokszor elveszettnek éreztem magam, hiszen amint befejeztem az egyetemet vagy egy munkát, újra a levegőben lógtam, fogalmam sem volt, hogyan kéne a felnőtt rendezői életet elkezdeni. A mentorom, Peggy Mädler csodálatos nő – amióta együtt dolgozunk jövőbeli előadások tervein, nem félek a jövőtől. Feloldottunk számos pszichológiai csomót és színházi félelmet, és már sokkal jobban átlátom a német pályáztatási rendszert, az itteni lehetőségeket. Végre nyugodtan és kreatívan tudok létezni – ez az állapot sokszor hiányzott, amióta országot váltottam.

Nemcsak mentoráltként dolgozol és a doktoridra készülsz, hanem részt veszel az Örkény Színház IRAM programjában is. Hogy tudod összeegyeztetni a teendőidet?

Sokat tanultam a hibáimból, régebben hektikus módon ingáztam az országok között, ma már meg tudom teremteni a struktúrát az életemben. Az Örkényben jelenleg a távolból veszek részt az ifjúsági programok tervezésében, aztán áprilisban tartok egy intenzív foglalkozást a személyes színház és a családi minták boncolgatása, újraírása kapcsán. Ez utóbbi téma minden generációt érint, ám a középiskolásoknak még fontosabb kérdés: milyen, esetenként elavult vagy nyomasztó társadalmi és szülői mintákra kell reflektálnom ahhoz, hogy hűséges maradjak önmagamhoz? PhD-zni hetente járok haza. Elég megterhelő minden hétfőn reggel ötkor kelni, ezer kilométert utazni, fél tíztől órákra járni, aztán kedden hajnalban visszajutni; de tudtam, hogy mit vállalok, úgyhogy amennyire lehet, felkészültem rá. Mivel a kutatási területem Berlinhez kapcsolódik, otthon nem is tudok könyvtárba járni, a témámban eddig senki nem publikált. Az autobiografikus színház nálunk még kevéssé ismert, gyakran félreértelmezett műfaj. Mivel a résztvevők, akik sokszor nem is színészek, saját személyes történeteikkel foglalkoznak a színpadon, a megszokottnál intenzívebb kitárulkozás és kapcsolat jöhet létre a jelenlévők között. Nyugat-Európában ez már évek óta dübörgő trend, itthon viszont még magyarázni kell, miben rejlik az ereje. Ezért is tartom fontosnak, hogy Magyarországon írjam meg a disszertációm, reményeim szerint fontos témakörrel bővülhet a színházi szakirodalom. Jövőre már szeretnék kizárólag Berlinben kutatni és egyéni tanrenddel folytatni a képzést.

Nemrég, a Népszabadságban megjelent írásodban úgy fogalmaztál, szeretnéd átültetni azt a pozitív hatást, amelyet egy idegen kultúra cselekvőképessége gyakorolt rád. “A társadalom megváltoztatása is egyéni szinten, majd az összefogás, a humanitás által indulhat el. Csak és kizárólag. Amíg Magyarországon éltem, úgy gondoltam, liberális, normálisan gondolkodó, kedves ember vagyok. Ki kellett ábrándítanom magam. 2011-ben, mikor még csak alig pár napja tartózkodtam kint, rájöttem, hogy kizárólag a pesti utcákon, boltokban, hivatalokban, buszokon tapasztalt ordenárésághoz képest vagyok az, aminek véltem magam” – fejtetted ki a cikkedben. Mivel szembesültél Berlinben élő magyarként? És szerinted te mit tudsz tenni az általd vágyott társadalmi változások érdekében?

Berlin remek tükör: tényleg elborzadtam hat éve, amikor kijöttem, hogy mennyi rossz beidegződés működik bennem és milyen kicsinyes tudok lenni adott esetben. Ezt gyorsan felismertem és sokat fejlődtem – az önfejlesztés amúgy is a legizgalmasabb és legszükségszerűbb dolgok egyike, mind egyéni, mind társadalmi szempontból. Azt hiszem, ha képes vagyok továbbadni azt az életszemléletet, amit kint sajátítottam el, már jó úton járok afelé, hogy változást idézzek elő a környezetemben. Ha valaki bántó vagy kirekesztő velem, próbálom objektíven tekinteni a kommunikációját, igyekszem nem magamra venni azt, amit mond. Egyébként az első meghatározó emlékem arról, hogy az én hozzáállásomon is múlik a világ, nem Berlinhez kötődik, hanem Simányi Zsuzsihoz, aki szintén rendező lett. Kamaszkorunkban elmentünk egy koncertre, ahol a ruhatáros néni elég mogorván odasziszegett nekünk valamit. Én visszaszóltam volna, Zsuzska viszont mondott neki valami kedveset, amitől egyből meglágyult az arca és jobb kedvre derült.

Sok évnek kellett eltelnie, hogy hasznosítani tudjam ezt a tapasztalatot, hogy módszer helyett a részemmé váljon. Megértettem, hogy a legtöbbször tudatlanságból, személyes sérelmek okán és félelemből viselkednek hülyén az emberek, és ha nem azonosulok az attitűdjükkel, rögtön jó példát mutatok. Azóta, hogy ezt tudatosítottam, a szomszéd nénit sem rasszistázom le és hagyom faképnél, hanem megpróbálok vele beszélgetni, anélkül, hogy rátukmálnám a véleményem, hátha ér valamit. Egyébként a Wann hast du… szövegében is benne van (angolul jobban hangzik): „szeretném meztelenül látni magam a tükörben / és megjavítani magam / aztán megjavítani az elcseszett társadalmamat / és etetni az éhezőket / és nem elfelejteni / hogy lehetséges / hogy az udvariatlan nő a pénztárnál / talán elveszített valakit tegnap / és nem tud más lenni, csak faragatlan.”

“Berlin remek hely, de az integrálódás és egy másik élet felépítése többéves, kemény folyamat” – írtad az említett esszében. Te hol tartasz ebben a folyamatban?

Végre magabiztos vagyok! Nem tudtam, hogy ilyen sokáig tart idáig eljutni, pláne hogy otthon nem értek a berlinihez hasonló kihívások. Érzésem szerint most zárul le az első nagy kör a felnőtt életemben és kezdődik egy új, amelyben bátrabb lépésekre leszek képes. Végre nem fogalmazom meg előre, hogy mit fogok mondani németül, és elfogadtam, hogy az egzisztenciális szorongás teljesen természetes, ha az ember új életet kezd egy másik országban. Eddig egy kicsit alábecsültem a kezdeti nehézségeket. Most már nem vagyok annyira türelmetlen, nem akarok megfelelni az otthoniaknak, és nem gondolom, hogy gáz, ha nem vagyok egy perc alatt stabil és világhírű. Pár hónapja már nem ezen jár az agyam folyamatosan. Sajnálom, hogy nem vettem kicsit lazábban az elmúlt időszakot, mert több dolgot élvezhettem volna, de ebből is tanultam. Örülök, hogy újra izgalmasnak látom a kihívásokat, hogy nem lehetséges kudarcélményként kezelem őket. És annak is, hogy végre szívből tudom ezt válaszolni a kérdésre.

Tóth Berta / Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok