“Mozgósítani rejtett tartalékainkat” – Jordán Tamás pályázata a szombathelyi színházért

2017 február 09. csütörtök, 11:47

Ahogy azt korábban is jelezte, Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapítója és igazgatója ismét indul a teátrum vezetéséért. Pályázatát itt olvashatják.

„Szombathelyre menni színházba felér egy szívderítő időutazással”. (Stuber Andrea, kritikus / Színház.net)

Részletek a pályaműből:

(…)

2007. szeptember 27-én a Szombathelyi Közgyűlés egyhangúan döntött a színház alapításáról, és 2007. október 1-jén bejegyezték a Weöres Sándor Színház Nonprofit Kft.-t. Amikor nagy örömünkre győztünk, amikor megszületett a képviselői döntés, akkor fogalmaztam meg az alábbiakat, melyet aztán Hátrametszés című, az életem folyását feldolgozó, már megjelent kötetembe is betettem.

„Elengedték a kezem

Mélyen hiszek a determinációban. Nem szerencsés dolog, ezzel meg lehet úszni a döntésekért való felelősségvállalást. Mégsem tudok megszabadulni tőle. Most, hogy a könyv írása arra kényszerít, hogy szembesüljek 73 év történetével, nem tudok mást képzelni, csak azt, hogy ezt valaki tökéletes dramaturgiával megírta.

Ez a Valaki eldöntötte, hogy ebbe a családba szülessek. Elévülhetetlen erkölcsi tartást, alapot kaptam testvéreimmel együtt példás életű szüleinktől.

Aztán a Valaki úgy látta jónak, hogy egyszerre legyek teljes értékűen az Egyetemi Színpadon és a Műegyetemen. Az Universitas tagjaként kaptam Rusztot és egy sereg tehetséges fiatal barátságát. Játszani még nem nagyon tudtam, de a színházról való másként gondolkodást megtanultam. Az Egyetemi Színpadon személyesen megismerkedhettem Magyarország vezető gondolkodóival, művészeivel. És nagyon jó volt találkozni az egyre érdekesebb földmérő mérnöki ismeretekkel. Különös tekintettel a hátrametszésre.

Jordán Tamás

Aztán a Valaki továbbléptetett. „Csináltam neked egy olyan színházat, ahol úgy válhatsz színésszé, hogy közben nem falnak fel a profik. Úgy hívják, hogy 25. Színház. Olyan társulatba kerülsz, ahol nem közösítik ki az amatőröket, nagy szerepeket kapsz majd, és végül igazi színésszé válsz”.

10 évvel később közölte velem az újabb tervét. Elküldött a ’80-as évek legjobb magyarországi színházába, Kaposvárra.

Majd ismét 11 év után úgy döntött, hogy csináltat velem egy új színházat. Létrejött a Merlin.

Újabb 11 év. Intézkedett, hogy a Nemzeti Színház igazgatója legyek. Csak később mondta meg, hogy miért.

5 és fél év. Irány Szombathely. Ekkor felvilágosított. Tudta, hogy olyanok a társadalmi és gazdasági viszonyok, hogy szinte lehetetlen Szombathelyen színházat alapítani. „Erre csak egy nagy szakmai súllyal rendelkező, elismert ember lehet képes. Szinte csak a Nemzeti Színház igazgatójának van ekkora nyomatéka. Azért küldtelek oda, hogy meg tudjad oldani ezt a feladatot. Tudniillik én már a születésed pillanatában eldöntöttem, hogy a te célod ez lesz. Alaposan átgondoltam az utadat, neked csak végig kellett menned rajta. A boldogságot magadnak kellett megtalálnod, én csak az alkotás örömét tudtam garantálni neked.”

„Tehát minden Szombathelyért történt?”

„Igen. Most már megnyugodhatsz: a helyedre kerültél. Elengedem a kezedet.”

Most, hogy írom ezt a pályázatot, arra kérem a Valakit: ne engedje el a kezemet, szorítsa még egy kicsit.

(…)

Minden mutatónk (előadás- és nézőszám, a szakmai díjak, a gazdasági működés kiegyensúlyozottsága, a kritikai visszajelzések, a közönség és a társulat viszonya stb.) arról szól, hogy évadról évadra egyre jobban működik a Weöres Sándor Színház. Az eddigiek legfontosabb elemeit megtartva szeretnénk továbblépni, mozgósítani rejtett tartalékainkat. Amit továbbra is szem előtt kell tartanuk, az elsősorban a közönség egyre igényesebb elvárása, és ezzel párhuzamosan a színészek művészi ambíciójának életben tartása.

(…)

Egy színházat sokféleképpen lehet igazgatni. Természetesen jól is és rosszul is. Alkalmam volt tagként, vendégként és igazgatóként is több színházban működni. Igazán rosszal talán nem is találkoztam, a jók sok tapasztalattal láttak el. 1991, a Merlin megalapítása óta, tehát 25 éve vagyok színházigazgató. Negyed század! Ez alatt kikristályosodtak bennem a jó színházvezetés alapvető elvei. A pályázat mindig verseny. Egyetlen pályázó rátermettségét sem szabad megkérdőjelezni, még kevésbé szabad lebecsülni az alkalmasságát az esetleg rábízandó feladatra. Ellenállok a csábításnak, kész vagyok hinni a döntéshozók körültekintő felelősségében. A most következő sorok csupán egy marginálisnak tűnő szempontra szeretnék felhívni a figyelmet, ami lehetséges, hogy a döntés mérlegelésénél nem kerül a vizsgálat középpontjába. Kétségtelenül fontos, hogy az egyes pályázók milyen vállalt feladatokat, kikkel, milyen művészi szempontok szerint és milyen várható minőségben szeretnének létrehozni, mire vállalkoznak. A pályáztatás tulajdonképpen egy művészeti árverés, a tét egyre magasabb, végül a kalapács annál a licitnél koppan, aminél többet senki sem tud ígérni. Az én dolgozatom (az ismertetett jövőbeni tervek mellett) egy új, általam alapított színház első tíz éves munkájáról, eredményeiről szól. Ezek önmagukért beszélnek, minden szempontból versenyképesek. Most a hozzáadott többletértékről szeretnék beszélni. Amikor említettem bőséges színházi tapasztalataimat, akkor elsősorban arra gondoltam, hogy a gazdag tudás hogyan épül bele a színház életének gyakorlati működtetésébe. Társulat, műsorterv, rendezők kiválasztása, szereposztás, a tárak dolgozóinak kiválasztása, a költségvetés, a ház üzemeltetése…. vég nélkül lehetne sorolni. Mind-mind megtanulható, és néhány év alatt jó értelemben vett rutinná válhat. Amit talán nehezebb megtanulni, mert kivételes adottságot kíván, az ez a bizonyos többletérték. Most – minden szerénységet elhallgattatva – magamról beszélek. Otthonról hoztam, és később, menetközben továbbfejlesztettem a készséget, hogy minden esetben maradjak érzékeny, és tudjam mások érdekeit és véleményét, megértést remélve, tolerálni. Szeretném hinni, hogy minden viszonylatomban látom a velem kapcsolatba kerülő személyben az embert, akinek ugyanúgy van gyötrődése, problémája, bánata és öröme, mint nekem. Eddigi állomásaimra visszatekintve jogom van ezt hinni. Nem emlékszem olyan esetre, hogy ne próbáltam volna megérteni azt, aki – olykor egészen durva formában – ártani akart nekem. Még a felfoghatatlan történések alkalmával is hittem abban, hogy nem gonoszságról van szó, hanem csak egy elfogadhatatlan formában kifejezésre juttatott egyet nem értéssel találkoztam. Ez lényegében egy mély gyökérrel rendelkező hit az emberekben, a munkában, a tehetségben. Alázatnak látszik, de csak azért, mert a többség nem ilyen. Ez a mentalitás segített jelentős eredmények eléréséhez. Így a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalapításához is. Ez az alapállás működött a fennállása óta, és hozta évről évre az egyre gazdagodó termést. Ennek a lelki tartalomnak köszönhető, hogy ma már egy erős kohézióval együtt élő társulatról beszélhetünk, hogy a nagy nevekből álló rendezőgárda tagjai, más lehetőségeiket félretolva, velünk akarnak dolgozni, hogy a város egyre jobban szereti a színházat, olyannyira, hogy ez a szeretet nem egyszer kézzelfogható; minden érdeklődő, kolléga vagy újságíró eltátja a száját a csodálkozástól. Mára már minden úgy megy, „mint kés a vajban”. Ki merem jelenteni: a Weöres Sándor Színház esetében a vidék egyik leginkább elismerésre méltó színházáról van szó.

A színház, mint a művészetek általában, szubjektív műfaj. Mégis, mint minden működő szervezetnél, léteznek olyan objektív szempontok, melyek jelzik, hogy milyen minőségben látja el feladatát, milyen hasznos a ráfordított költség, amely jelen esetben az adófizetők által jutatott közpénz. Magukért beszélnek azok az adatok, amelyek a kihasználtságot mutatják, gyakorlatilag mind néző-, mind előadásszámban elértük a plafont. A magas nézőszám a város polgárainak szeretetét, a szakmai díjak sokasága pedig a szakma elismerését jelzik. Ezek meglátásom szerint azon objektív szempontok, melyek ízléstől függetlenül jelenítik meg a színház értékét, az elmúlt 10 év munkájának eredményét. (…)

A teljes pályázatot itt érheti el.

 
 

Kapcsolódó anyagok