“Szeretném, ha létrejönne egy szellemi híd” – Almási Éva pályájáról és a Psota Irén-díjról

2017 február 16. csütörtök, 8:37

A Nemzet Színészét a hirado.hu kérdezte. Lapszemle.
A hirado.hu cikkéből:

“A színművészetis felvételin bent volt Sulyok Mária és Szinetár Miklós. A Tetemre hívást mondtam, utána Ady Endre- Reinitz Béla: Őrizem a szemedet című sanzonját énekeltem. ‘Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet… Már vénülő szememmel őrizem a szemedet…’ 18 éves voltam akkor, amikor az öregségről és elmúlásról énekeltem, de engem ez mindig érdekelt… Emlékszem, hegedűórára mentem Újpestre, álltam kinn a villamos peronján és az járt a fejemben, hogy meghalok. Azt gondoltam, olyan lesz a halál, mint egy utazás… Most is ezt gondolom. Mindig mindennek vége van. Az ember nem egyszer hal meg… Volt egy fura élményem, amikor rámentem az egyik nosztalgiacsatornára a televízióban. Egy fekete hajú, irtózatosan agresszív nő énekelt egy Villon balladát az öregségről és az elmúlásról. Néztem egy darabig, miközben az járt a fejemben, hogy Jézusom, hogy énekel ez a nő… Aztán jött a felismerés, ez én vagyok. Egy másodéves vizsgafelvétel volt, később kiderítettem, de egyszerűen nem ismertem magamra. Tudod, sokan mondják, hogy nézd meg milyen szép voltál fiatalon, de amikor visszanézem a képeket, én egy idegen nőt látok és azt érzem, hogy nekem ahhoz semmi közöm nincs” – mesélte Almási Éva.

Fotó: Zih Zsolt/MTI

A színésznő elárulta, szeret és kell is visszagondolni a szép dolgokra. “60 éves koromban leálltam, mert úgy gondolom, hogy az embernek néha le kell állnia és szembe kell néznie saját magával. Ez a leállás egy ösztönös döntés volt, bár van bennem tudatosság, én egy teljesen ösztönös nő vagyok… Azt vettem észre, hogy olyan lettem, mint a bányalovak, akiket már gyermekkoromban is sajnáltam. Volt, hogy az ágyamban sirattam ezeket a nehéz sorsú állatokat, akik csak mentek körbe-körbe és minden napjuk ugyanaz volt. Aztán felnőttként arra eszméltem, hogy ugyanolyan lettem, mint ők. Az élet ment, de én azt vettem észre, hogy körbe-körbe járok, és akkor azt mondtam, le kell állnom. Én húzom az igát, ha kell, de ha én egyszer megállok, akkor megmakacsolom magam és nincs az a helyzet, amiért megmozdulnék. Ez az egész életemben így volt. Akkor is, amikor elváltam színházaktól. Ha eljöttem egy színházból senki nem tudta meg, csak az utolsó pillanatban, mert nem jeleztem. Tudod, nekem van egy nagyon rossz tulajdonságom, nem tudok jelezni, és nem tudom elmondani, mi zavar vagy bánt” – mondta a Nemzet Színésze.

Almási Éva arról is mesélt, hogy miért hozott létre alapítványt Psota Irén emlékére. Az alapítvány minden évben díjat adományoz annak a színpadi sokszínűségét és tehetségét bizonyító színésznőnek, akinek kiemelkedő képességei Psota örökségéhez méltónak bizonyultak. “A hiányra nincs szó. Megtisztelő és nagy öröm a Nemzet Színészei közé tartozni, hisz nagyszerű kollégák választottak maguk közé, de ez egy nehéz örökség is, mert ha az embernek a barátja megy el, és az ő helyére kerül, abba nehéz belenyugodni. Éppen ezért már az első percben elhatároztam, hogy létrehozok egy alapítványt és egy díjat Psota Irén emlékére, hogy Irén emberi tisztessége és művészi sokoldalúsága tovább éljen. Hála az égnek a szakma és mindenki, akihez fordultam nagyszerűen fogadta az ötletet, nyitottak és segítőkészek voltak. Első szóra azt mondták, hogy természetesen támogatják. A díjat március 24-án adják át a Madách Színházban. A díjazott egy színésznő lesz, akinek a sokszínűsége és szakmai teljesítménye méltó Psota Irén örökségéhez. Azt hiszem, Irén biztosan látja majd, hogy mennyire szeretik őt. Szeretném, ha létrejönne egy művészi és szellemi híd a mai színészek és az egykori nagyok között.”

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok