“Természetesen éreztük a vállalkozás kockázatát” – Kelemen Kristóf, Rétfalvi Tamás és Tarr Judit válaszolt

2017 február 20. hétfő, 9:21

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk címmel mutatta be a Trafó tavaly tavasszal Kelemen Kristóf előadását. A dramaturg szakon végzett rendező mellett Rétfalvi Tamást és Tarr Juditot kérdezte a Magyar Narancs.

 

A Magyar Narancs cikkéből:

Az előadás kiindulópontja egy Békés András rendezte, 1969-es színészvizsga Peter Handke Közönséggyalázás című színpadi szövegéből. Fiatal színészek meghökkentő sorstörténetei bontakoznak ki a struktúrát konstruktívan, de szigorúan kritizáló előadásban. A mostani előadás résztvevői mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vagy korábbi hallgatói, akik az akkori főiskolások olykor eltérő visszaemlékezései segítségével idézik fel a történteket, majd megpróbálják azokat a jelen helyzetre – saját maguk színművészetis éveire, pályakezdő időszakára – vonatkoztatni.

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (fotó: Badinszky-Tolvaj Annus)

“Elsősorban a ’69-es eset érdekelt. Jeles András, Fenyő Ervin és Ascher Tamás visszaemlékezéseit olvastam, akik különbözőképpen számoltak be a történtekről. A vizsgaelőadás fogadtatásának körülményeiben éreztem valami esszenciálist a színművészetivel kapcsolatban. Aztán, ahogy a saját előadásomhoz felkért színészekkel beszélgettem, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy a ’69-es esetet tekintsük inkább kiindulásnak, és azzal összekapcsolva fogalmazzuk meg a saját helyzetünket. Azt láttam, hogy miközben érdekesek és szórakoztatók az ő történeteik, jelenségeket is leképeznek – és ezek a jelenségek összekapcsolhatók a múlttal. A félelem nagyon fontos téma volt a próbaidőszak alatt. Természetesen éreztük a vállalkozás kockázatát, de törekedtünk arra, hogy az elhangzó történetekből ne hagyjuk ki a saját felelősségünket sem. Az előadás ereje mégis a konfrontációban rejlik: az egésznek van egyfajta gesztusértéke, hogy igenis, el lehet mondani ezeket a dolgokat a nyilvánosság előtt” – mesélt az előadás születéséről Kelemen Kristóf.

Tarr Judit elmondta, amikor az egyetemre járt, érezte, hogy vannak hibái a képzésnek, de nem fogalmazódott meg benne pontos kritika. “Az én történetem az előadásban már az egyetem utáni időszakról szól: arról mesélek, hogy mennyire nem volt önbizalmam a kezembe venni a sorsom alakulását a sikertelenül induló pályám kezdetén. Ezért nekem sajnos azt kell válaszolnom a kérdésre, hogy nem, nem próbáltam ilyesmit tenni. Annyira nem, hogy amit a darabban elmesélek, azt ilyen részletesen nem meséltem el előtte senkinek” – tette hozzá a színésznő.

“Ha nem is konkrét lázadás, de a problémafelvetés szintjén nálam már a színművészetin volt ilyesmi. Az előadásunkból kiderül, hogy a szakdolgozatomat az egyetemen eltöltött öt évem történetéből írtam. Elsősorban csoportpszichológiai szempontból vizsgáltam a saját osztályomban azt, hogy a csoportban felvett szerepeink hogyan hatottak a munkánkra. Az volt a tézisem, hogy ezek befolyásolják a szereposztást, és a későbbi pályánkra is kihatnak” – mutatott rá Rétfalvi Tamás. A színész elmondta, a túlhajszoltság, a kiégés volt a legnagyobb problémája. A Vígszínházban volt két évig gyakorlaton, mellette az egyetemen is játszott, így volt olyan hónap, amikor eljutott a bűvös 31-es előadásszámig. “Az nagyon sok. Aztán váltottam a Radnótira, mert az kisebb színház és jó lehetőség volt. De a tavalyi év áprilisára csak a Radnótiban játszottam már 24 előadást havonta, és amellett voltak még független munkáim, tehát eljutottam ugyanoda. Egy pszichológus ismerősöm a burnout szindróma tüneteit vette rajtam észre, és többek között ezért is mondtam fel a színházban. Észrevettem, hogy nagyon kevés olyan, társulatban dolgozó színész van, aki egyensúlyt tud tartani: vagy nagyon keveset játszanak, vagy nagyon sokat. A tanulság számomra az, hogy előre kell gondolkodni, tervezni, amikor elvállal valamit az ember, és nemet kell mondani, amikor nem bírja a terhelést” – tette hozzá a színész.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.