Olasz Renátó: “A közösség számomra a legfontosabb”

2017 május 17. szerda, 8:01

A Színművészeti végzős hallgatóját az Art7 kérdezte.

Az Art7 cikkéből:

Olasz Renátó elmesélte, amikor általános iskolás korában hallott a debreceni Ady Endre (művészeti) Gimnáziumról, egyértelmű volt, hogy oda akar járni. “Onnantól fogva nem érdekelt semmi más. Ott hallottam a Színművészetiről és tudtam, hogy oda szeretnék menni. Csak az érettségi idején bizonytalanodtam el kissé: mi van, ha netán nem vesznek fel? Ekkor végigböngésztem a vastag pályaválasztási könyvet, háromszor egymás után: nem találtam semmi mást, ami igazán érdekelne, ezért első helyre beírtam az SZFE-t, második helyre a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát” – tette hozzá.

Olasz Renátó / Radnóti Színház: Futótűz / Fotó: Dömölky Dániel

Olasz Renátó / Radnóti Színház: Futótűz / Fotó: Dömölky Dániel

Korábban azt nyilatkozta, hogy az első két évben nem igazán szerette a Színművészetit, de aztán nagyon megkedvelte. “Nagyon jó, hogy Máté Gáborhoz járhattam, iszonyatosan sokat tanultam tőle. Az egész hozzáállásom megváltozott” – hangsúlyozta. Olasz Renátó elárulta, hatással voltak és vannak rá azok, akiket Debrecenben láttam, a Budapesten látott színészek teljesen máshogyan hatottak rá. “Nagyon szerettem és szeretem Nagy Zsoltot és Rába Rolandot. Ezért is hívtam őket a Kitagadottak című előadásomba. Az Aranyélet forgatásán ismerhettem meg és játszhattam együtt Thuróczy Szabolccsal és Ónodi Eszterrel valamint Anger Zsolttal. Az is nagyon jó élmény volt. A radnótis színészek, akikkel második éve játszhatok együtt, szintén rengeteget adtak nekem. De nem szeretnék többet mondani, hiszen nagyon hosszú lenne a sor” – mondta Olasz Renátó.

A színészet és a rendezés közti különbségről a fiatal alkotó így mesélt: “Az egész színházasdiban a közösség számomra a legfontosabb. Már Debrecenben is rendeztem a pincében. Húszan vagy ötvenen nézték meg egyszerre azokat az előadásokat. Ezek belülre mentek, nekünk szóltak, nem kifelé. Annak az 5, 10, 20 embernek, akik együtt dolgoztak. És a közösségi erő a kíváncsiság volt. Kíváncsiság saját magunk vagy valami új iránt, kíváncsiság egy közös szituáció iránt. Vagy egyáltalán nem érdekelt minket semmi, csak játszottunk, vagy kitaláltunk tréningeket, amik, azt gondoltuk, majd vezetnek valamire. Vagy mi eljutunk valahová. Valahogy az volt a lényeg mindig is, hogy közös a szerelmünk. Van egy tér, és ebben a térben azt csinálunk, amit akarunk. Valamiféle szabadságot éreztünk: kilépünk a valóságból, és csinálunk magunknak egy saját valóságot. Az van, amiről mi döntünk.”

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok