Trokán Anna: “Engem a színházban mindig csoda várt”

2017 május 18. csütörtök, 7:18

Trokán Annát a Nők Lapja kérdezte. Elsőként arról esett szó, hogy a színésznő hamarosan egy kisfiú anyukája lesz.

“A szüléssel, anyasággal kapcsolatban nincs bennem félelem. (…) Valahányszor rá gondolok, elönt egy olyanfajta boldogság, amilyet utoljára talán gyerekkoromban éreztem. Ez az öröm egyszerre euforikus és meghitt, otthonos. Az van benne, hogy a világ klappol. Mondom, gyerekként éreztem ezt, amikor elmentünk színházba, és tudtam, hogy másnap nem kell majd suliba menni, és csupa jó következik… Banális, hétköznapi, gyönyörűséges csodák között ődöngök azóta, hogy megláttam a teszten a két csíkot” – árulta el Trokán Anna, aki egy darabig még játszott kismamaként.

“A mi szakmánk teljes embert kíván. Ha fölmegyek a színpadra, akkor nem létezik más. A színház az egyetlen hely, ahol lehetsz beteg, fáradt, lelkileg, testileg összetört, nincs kegyelem, arra a pár órára összekapod magad. Ez velem is így van, de amint megtudtam, hogy babát várok, ösztönösen visszafogtam magam. Aztán jött egy jó időszak, amikor még nem volt nagy a hasam, de már nem is voltam olyan fáradt, és emlékszem, jelenet közben arra eszméltem, hogy honnan ez a hihetetlen energia? Ám ahogy kezdett nőni a pocakom, megint ösztönösen óvtam magam. A Nappalok és éjszakák című előadás bérletes volt, sokat kellett játszanunk ahhoz, hogy kifusson a bérlet. Aztán amikor lement a függöny, puszik, boldogság, megkönnyebbülés, engem meg elfogott egy homályos, különös érzés, hogy na jó, most ez egy darabig nem lesz. Úgy éreztem magam, mint a ballagásomon” – mesélte a színésznő.

A kérdésre, ha ilyen erősen kötődik a társulathoz, hogy lehet az, hogy a szabadúszást választotta, úgy fogalmazott: “5 évet töltöttem a Veszprémi Petőfi Színház társulatánál, és mindvégig úgy éreztem, hogy valószínűleg ez lesz az az időszak az életemben, amit még nagymamakoromban is emlegetni fogok. (…) Amikor már éreztem, hogy minden jó, mindenki elfogadott, megszeretett, megijedtem. Ültem a konyhában, és azt éreztem, most akkor gondoljuk át: ha itt maradok, akkor talán örökre elveszítem azt a képességemet, hogy egy harcosabb- küzdősebb közegben is helyt tudjak állni”.

A kérdésre, mit mond majd a kisfiának, miért forog az egész család élete a színház körül, azt válaszolta: “Amikor először betettem a lábam a színházba, engem ott csoda várt. Nem voltunk színházi gyerekek Nórival, de amikor a szüleink (Papadimitriu Athina és Trokán Péter – a szerk.) nem tudták máshogy megoldani, mentünk velük. És egyből megtaláltam a hangot mindenkivel: az öltöztetővel, a világosítóval, a díszítővel, a liftes nénivel. Amikor anyu játszott a Légy jó mindhalálig című musicalben, Szinetár Dóri volt Nyilas Misi. Azt hittem, hogy fiú, és kicsit szerelmes lettem belé. Valahol tudtam, hogy színház, de annyira profi és ügyes volt, hogy elhittem neki, hogy egy kisfiút látok a színpadon. A mai napig akkor vagyok a legboldogabb, amikor engem elvisznek a valóságból. Nyilván sokszor már nem tudnak, mert az ember óhatatlanul szakmai szemmel nézi az előadást, de még most is előfordul, hogy ötévessé válok a nézőtéren, ott ülök elvarázsolva, és azt kívánom, bárcsak én is színész lehetnék. És akkor rájövök, hogy az vagyok. A kisfiam valószínűleg a Rák jegyében fog születni. Ha valóban neki is a színészet a sorsa, azzal nyugtatgatom magam, mint az apukám, amikor tudomásul vette, hogy mindkét lánya színész lesz: így legalább tudom majd egy-két jó tanáccsal segíteni”.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.