Marton László: “A színházi pálya nem foglalkozás, hanem hivatás”

2017 július 01. szombat, 7:08

Új kötete kapcsán a Magyar Narancs és a 168 óra is kérdezte. Lapszemle.

Összpróba című könyvében vall pályájáról Marton László, a Vígszínház egykori igazgatója, jelenlegi főrendezője.

A felvetésre, miszerint a szerencse fiának mondhatja magát, hiszen nagypolgári családba született, ami komoly műveltségi alapot adott, úgy reagált: “Valóban, egyszerre jelentett burkot és támadási felületet mindaz, amit otthonról kaptam. Már az iskolában megtanultam elhallgatni sok mindent. A szüleim, annak ellenére, hogy kívül tombolt a borzalmas Rákosi-rendszer, megpróbálták folytatni, megőrizni a korábbi polgári életük értékrendjét, kultúráját, stílusát. Édesanyám gyönyörűen megterítette a vacsoraasztalt, amelyen roppant szerény étkeket tálalt. Ha vendégek jöttek, olykor barátaikkal együtt kamarazenéltek. Hittek benne, hogy a szellem, a műveltség megvéd minket valami embertelennel szemben. (…) A háború előtt gazdagok voltunk, a háború után meg szegények” – árulta el a Magyar Narancsnak Marton László, aki Nádasdy Kálmán osztályában diplomázott, és Várkonyi Zoltánt tartja szellemi atyjának.

Marton László az Összpróba c. kötet bemutatóján / Fotó: Színház.org, Tóth Berta

Marton László az Összpróba c. kötet bemutatóján / Fotó: Színház.org, Tóth Berta

Nagyon korán, 28 évesen kezdett el külföldön rendezni. Egy hongkongi Szentivánéji álom-rendezésről azonban lemaradt, mert Horvai István kész helyzet elé állította: egyik napról a másikra rábízta a Vígszínház vezetését. “El kellett döntenem, hogy a Vígszínház van-e olyan fontos, hogy a kedvéért lemondjak az akkor induló külföldi karrieremről. Pár nap gondolkodás után tiszta lett számomra, hogy ez mindennél fontosabb, ide tartozom, nem hagyhatom cserben azt a színházat, amelyik felnevelt. Sem Horvaival, sem Várkonyi emlékével, sem a hozzám érzelmileg rendkívül közel álló társulattal nem tehettem meg”.

A Vígszínház 1973-ban mutatta be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot, amellyel színháztörténelmet írt. Ez volt az első olyan előadás, amelyben rockzenekar – az LGT – élőben játszott. A bemutatón Bernáth Aurél felállva tapsolt, eljött Pilinszky János, és persze a szerző, Déry Tibor is. Marton László ennek kapcsán úgy nyilatkozott: “Fehér Miklós díszlete hol táborrá, hol tárgyalássá alakult, a következő pillanatban ömlött az eső. Az utolsó jelenetben a lógó kötelek azt jelképezték, mintha mindenki börtönben lenne. A nyilvános főpróba okozta az első meglepetést. Ahogyan berohantak a fiatalok a Menni kéne dallamára Kútvölgyi Erzsébet vezetésével, elképesztő energia áradt Presser zenéjéből, a fiatal társulatból. A Pál Utcai Fiúk csapatának az energiája most valami nagyon hasonló. (…) Újfajta színházat akartunk csinálni, a színházi nyelvet megújítani erős irodalmi szövettel, a kortárs zene beemelésével, olyan formátumú zeneszerzővel, mint Presser Gábor. Életem egyik legnagyobb szerencséjének gondolom, hogy alkotótársak lettünk.”

Marton László és Fesztbaum Béla az Összpróba c. kötet bemutatóján / Fotó: Színház.org, Tóth Berta

Marton László és Fesztbaum Béla az Összpróba c. kötet bemutatóján / Fotó: Színház.org, Tóth Berta

Annak kapcsán, hogy több mint 40 éve tanít színészmesterséget a Színművészetin, a 168 órának elmondta: “A színházi pálya nem foglalkozás, hanem hivatás, amelyet csak mély elköteleződéssel érdemes csinálni. Hiszek abban, hogy a jelenlegi, végtelenül igazságtalan és méltatlan helyzet is véget ér, és a nagyközönség újra láthat majd magyar színészt magyar irodalmi műben a képernyőn. Ahhoz, hogy valaki a mi pályánkon meg tudjon maradni, a tehetségen kívül nagy hivatástudat kell. És roppant teherbíró képesség”.

Könyve kapcsán nyilatkozta: a polgári értékek a rendszerváltás után tűntek el. A 168 órának kifejtette, a rendszerváltás egyik legnagyobb áldozata a kultúra lett, és ennek egyenes következménye a bekövetkező szellemi és morális zűrzavar. “Mindannyian tapasztaljuk ezt, ám mélyebb, társadalmi hátterét nem én vagyok hivatott elemezni. Az biztos, hogy paradox módon a Rákosi- és Kádár-korszakban még létezett a társadalomban egy – sokszor csak lappangó – valódi értékrend, mind a tudományban, mind a művészetben. A szellemi élet kiválóságait a fél ország ismerte, tisztelte. Hitelük volt. Például a nagy színészeinket, zenészeket, filmeseket, íróinkat mindenki becsülte, mert gazdagították az ország kultúráját. Mára teljesen összezavarodtak az értékek. Nemrég Kodály Missa brevisét hallgattam a rádióban, s arra gondoltam: ha ma születne ez a mű, félő, hogy nem vennék észre, milyen zseniális. Ugyanakkor muszáj kimondani: az értékek zűrzavaráért mindannyian felelősek vagyunk, akik itt élünk” – vélekedett Marton László.

Forrás: Magyar Narancs 2017.06.22 – 32,33. oldal, 168 óra 2017.06.29 – 60,61,62,63. oldal